„Maradj fiatal, maradj bolondos” – Mystery Jets-interjú

A 2000-es évek közepén sajátos hangzású, táncos, artrockos indie-pop zenéjével berobbant brit Mystery Jets ugyan nem tudott a műfaj legfelső ligájába bekerülni, de emlékezetes slágereik mellett rendszeresen erős albumokkal rukkolnak elő, 2013-ban a Szigeten is láthattuk őket. Az eddigi leghosszabb szünet, közel négy év után, 2016 elején jött ki ötödik stúdiólemezük, a Curve Of The Earth. Blaine Harrison dalszerző-zenekarvezetővel és a legutóbb, 2014-ben csatlakozott basszusgitárossal, Jack Flanegennel beszélgettünk Londonban.

- Az előző lemezeteket, a négy éve megjelent Radlands-t az Egyesült Államokban vettétek fel. Milyen érzés volt ismét Londonban dolgozni az új anyagon, ráadásul ezúttal a saját stúdiótokban?

Blaine: - Ez jó kérdés! Azt hiszem, miután visszajöttük Amerikából, megérett az idő arra, hogy elkezdjünk dolgozni egy olyan lemezen, amit magunknak írtunk. Az új album egyáltalán nem úgy hangzik, mintha városban, vagy akár kinn a vadonban készült volna, legalábbis nem ezek mentén meghatározható, sokkal inkább olyan, legalábbis számomra, mintha egy kis részünket mindannyiunknak beletettük volna és ebben sokat segített, hogy a saját fészkünkben dolgozhattunk. Ez a stúdió egyébként egy régi gombgyár.

Jack: - Emiatt az otthonias környezet miatt is lett személyesebb!

Blaine: - Visszatekintve a korábbi lemezekre: amikor Amerikában vagy éppen Franciaországban stúdióztunk, az olyan volt, mintha különböző korokban, zenei műfajokban, vagy földrajzi helyeken tettünk volna egy felfedező utat, és ezek mind hatással voltak ránk. Míg a mostani Curve Of The Earth írásakor végig az volt bennem, hogy milyen is az igazi Mystery Jets-hangzás. Ebben az értelemben útmutatóként magunkból indultunk ki. Ha úgy nézzük, akárhol elkészülhetett volna, de mégis a saját stúdiónkban készült! (mondja büszkén)

- Az új lemezeteket főleg a környezeti kérdések ihlették. Miért alakult így? És hogyan kapcsolódik ehhez a „maradj fiatal, maradj bolondos” szlogenetek?

Jack: - Ez egy, a hetvenes években megjelent The Whole Earth Catalogue című kiadványból származik, amit Steward Brand írt, és őőő… Blaine, te ezt jobban el tudnád magyarázni!

Blaine: - Ez egy olyasmi kiadvány, mintha Yellow Pages (angol Arany Oldalak – a szerk.) lenne az ellenkultúra számára. Steve Jobs által ismertem meg, ő mutatta meg nekem, (Jack nevet) persze nem személyesen, hanem az egyik beszédében hivatkozott rá úgy, mint az analóg internetre. A könyv filozófiája hasonló az Apple működéséhez.

Jack: - De azért nem volt meghatározó hatással a lemezre, nem akartunk feltétlenül környezettudatos számokat készíteni. Inkább afféle ugródeszka volt egy optimistább vagy akár naivabb gondolkodáshoz.  Az emberek nem is olyan rég csak az ilyen, és hasonló könyvekből tudtak információkat szerezni, kevesebb lehetőségük volt a világ megértésére, nem tudtak csak úgy ráguglizni azonnal akármire.

Blaine: - Továbbá a hetvenes években az űr volt az új vadnyugat. Szexi volt, és úgy éreztük, hogy újra szexivé kell tennünk.

- Miért gondoljátok azt, hogy ez az eddigi legbátrabb lemezetek?

Jack: - Szerintem azért, mert őszinte. Ahogy elkezdtük írni a dalokat, azok egyre személyesebbé váltak, és azok a dolgok, amik körülöttünk történtek ekkoriban, afféle mérleggé léptek elő az életünkben. Távolabbról visszatekintettünk magunkra és megállapítottuk, hogy hol is tartunk most.

Blaine: - Fontos hozzátenni, hogy amikor elkezdtük a dalírást, akkor direkt az ismeretlen felé fordultunk, de olyan ez, mint amikor felmész az űrbe és visszafordítod a kamerát a Föld felé: talán az egyik legérdekesebb nézőpont a világon.

Jack (szavába vág): - Igen, mert olyan, mintha visszatekintenél magadra, valaki másnak a szemével. De a kérdésedre válaszolva, úgy érezzük, hogy tényleg ez az, ahol most tartunk és ezt sikerült megmutatni.

Blaine: - A húszas éveid vége felé közeledés egy nagyon érdekes időszak, főleg egy zenésznek, hiszen nagyjából már mindent megcsináltál életedben először: szerelembe estél, összetört a szíved, megtapasztaltad, milyen a városban élni…

Jack: - …voltál bárányhimlős…

Blaine: - …talán van már egy-két gyereked is. Amikor azt mondod, hogy bátorság, az inkább őszinteség, azokkal a dolgokkal szemben, amiktől a múltban eddig aggódtunk. Úgy döntöttünk: fenébe az egésszel, ideje olyan lemezt csinálni, ami brutálisan őszinte. Én szeretem a popzenét és annak kultúráját, a három és félperces dalok készítését, meg persze korábban is kísérleteztünk már ennek elhagyásával, de a mostani album lett az igazi ellenszer, megmutatjuk, hol is tartunk éppen.

- Majdnem egy egész albumnyi számot lehagytatok a kiadványról, mert túl lassúnak és space rockosnak tartottátok azokat. Fogjuk valaha hallani ezeket a számokat?

Jack: - Nagyon sok olyan felvétel van közöttük, amiket nagyon szeretek, de egy hathónapos pihentetés után a menedzsment belehallgatott az anyagba és mindenki rosszul volt tőle: „Istenem, ez túl hosszú és nehezen hallgatható.”

Blaine: - Ez bizony így nem fogja újra szexivé tenni az űrt!

Jack: - Kicsit beleestünk abba a csapdába is, hogy egy szuperszámot akartunk írni, tudod, amikor legalább négy szám egybefolyik, aztán a végén már egy egész, egybefüggő lemezben gondolkodtunk, ami nyilván nem fog működni úgy, ahogy szeretnénk. Azt viszont szeretném, hogy az emberek hallják a lemezre nem került címadó számot, a Curve Of The Earth-öt. Lehet, hogy majd kiszivárogtatjuk.

Blaine: - Vagy kilőjük az űrbe. (nevetnek)

- Jack, te akkor csatlakoztál a zenekarhoz, amikor már készült az új lemez. A többiek többször is megemlítették azóta, hogy veled újra felfedezték a csapat eredeti mentalitást.

Jack: - Az egyik NME Awards bulin találkoztunk, ahol, mint valami barátnővel, számot cseréltünk és négy nap múlva felhívtam őket, hogy zenéljünk együtt. Közben megismerkedtem Will-lel is, majd folyamatosan egymásba ütköztünk. Aztán az egyik buliban megragadtam Blaine-t és kijelentettem, hogy csatlakozom a zenekarhoz. Ő meg erre: „de én nem mondtam, hogy jöhetsz!” Én meg csak azért is elmentem a próbákra.

Blaine: - Emlékszem, hogy ebben a buliban nagyon részegek voltunk, egy ablakpárkányál ültünk, ahol könyörgött, hogy vegyük be, a végén még ki is mászott az ablakon, én meg gondoltam: „a fenébe is, nehogy kinyírd itt magad.” Aztán másnap már együtt zenéltünk a stúdióban.

- Tavaly ti is játszottatok az NME által megválasztott „Anglia Legjobb Kis Koncerthelyszínén”, a kenti Ramsgate Music Hallban. Mit kedveltek jobban: kisebb vagy nagyobb helyeken játszani? És mint gondoltok arról, hogy Londonban egyre több koncerthelyszínt lakásokká alakít a városi tanács?

Jack: - Rémálom. Mostanában sétáltam el olyan helyek mellett, ahol régen a Stones is játszott, de ott van például az Astoria vagy Denmark Street is, amik szintén bezártak. Sajnos ez mindig is így volt, de remélhetőleg ennek hozományaként sokkal izgalmasabb helyek nyílnak majd meg.

Blaine: - London az olyan szupervárosok közé tartozik, mint LA vagy Berlin, amelyekhez természetüknél fogva hozzátartozik a változás. Szinte olyanok, mint egy főnix madár, folyamatosan újjászületnek. Azonban London egyre drágább és ez a felé hajtja a művészeket, hogy a városon kívül, olcsóbb helyeken kezdjenek el dolgozni. Az emberek el fogják hagyni Londont és új szcénák jelennek majd meg, például olyan helyeken, mint Barcelona vagy éppen Margate, ami egy kisváros a tengerpart mellett. Hiába költöznek a művészek a városszélére, vagy az ipari negyedbe, mert előbb vagy utóbb azok a helyek is felkapottá válnak és megjelennek a főbérlők nevetségesen óriási összegeket elkérve.

Jack: - A kérdés másik felére válaszolva, egyrészt nagyon jó volt a Ramsgate-ben játszani, szinte cipősdoboz méretű a hely, másrészt eléggé ijesztő is, mert szívesebben játszom több ezer ember előtt, mint húsz nyomorgónak.

- Szigorúan csak olyan helyeken játszotok, amelyek könnyen megközelíthetőek a mozgássérültek számára is. Mennyivel lettek elérhetőbbek a koncerthelyszínek, amióta zenéltek?

Blaine: - Egy igazán remek és folyamatos fejlődést vettem észre, és ehhez sokat hozzátesz az ’Attitude Is Everything’ nevű szervezet, amely különös tekintettel foglalkozik a hallás- és mozgássérültekkel. Már a kezdetek óta együttműködünk velük, ők azért léteznek, hogy felhívják a figyelmet a koncerthelyszínek megközelíthetőségének nehézségeire. A legnagyobb probléma az, hogy sok klub úgy gondolja, hatalmas költségeket emésztene fel a koncertek akadálymentesítése.

- Blaine, te nemrégiben közreműködtél a francia The Shoes legújabb lemezén is (Chemicals). Elmesélnéd, hogyan ismerted meg a srácokat?

Blaine: - Woodkiden keresztül ismerkedtünk meg, aki korábban nekünk is csinált egy klipet, ami egyébként az egyik személyes kedvencem is. Mielőtt teljesen Woodkiddé változott volna, bemutatott a The Shoes-os srácoknak, akik szerettek volna más zenészekkel is együttműködni. Szóval elküldték pár számukat, ezek közül az egyik (Vortex Of Love) nagyon megtetszett, annyira, hogy a végén elutaztam Párizsba egy közös stúdiózásra. Ha már ott voltam, mondtam nekik, hogy kár lenne csak egy szám erejéig összedolgozni, majd megmutatták ezt a nagyon fura hangzású számot, amiből megszületett a Submarine. Azóta is folyamatosan szoktunk közös dj-esteket tartani Franciaországban, de volt már, hogy élőben is együtt játszottuk az említett számot.

interjú: Csonka Mátyás

a friss lemez: 

a Bubblegum klipje a friss albumról: 

az album felvezető videója: 

a zenekar megunhatatlan slágere 2005-ből, You Can't Fool Me Dennis: 

és egy Laura Marlinggal közös remek dal, a Young Love: