A filmzene állandóan változó világában a szakértők szinte minden évben megláthatnak új tendenciákat, azonban a huszonegyedik században eddig olyan változások zajlottak a műfajon belül, amelyeket még a mozirajongók is könnyedén észrevehettek. Íme, öt érdekes trend, ami alapvetően megváltoztatta a filmzenék világát az ezredforduló óta. A 39. Recorder magazin Film és zene fókusztémájában a kísérőzenék és a betétdalos filmzenelemezek története után elérkeztünk a műfaj 21. századi trendjeihez, amiről a téma legnagyobb magyar szakértője, a Torn Music című, visszautasított filmzenékről szóló amerikai kiadású könyv szerzője, Hubai Gergely értekezett.
1. Az eltűnt betétdalok
Az átlag lemezvásárló számára a legnagyobb változást talán az jelenti, hogy a boltok polcairól gyakorlatilag eltűntek a betétdalos cd-k – mivel maguk a dalok is eltűntek a filmekből. A régebbi Batman-részekben például még Prince, a U2, R. Kelly és hasonló kaliberű előadók felvételei szerepeltek, Christopher Nolan Batman-trilógiájában azonban már csak Hans Zimmer (ő május 11-én ad koncertet a Budapest Sportarénában és lent látható - a szerk.) és James Newton Howard eredeti zenéje hallható. Sarkos példa, de a váltást nem csak a filmek hangulatbeli különbségei indokolják. A betétdalok elsősorban azért szorultak háttérbe, mivel a zeneipar válsága miatt a cd-eladások, ezen belül a filmzenei albumok eladása is jelentősen csökkent, így a filmstúdióknak nem hoz különösebb reklámértéket egy drága pénzért összekalapozott válogatásalbum, tehát a dalok a filmekből is kezdenek elfogyni (maximum a stáblista alatt lehet hallani őket). Bizonyos műfajok, mint a vígjátékok vagy a romantikus filmek esetében nyilván még most is fontosak a hangulatokat aláfestő szerzemények, de manapság már senkinek nem jutna eszébe horror- vagy akciófilmekhez betétdalokból álló válogatáslemezt kiadni.
2. Filmzenei kolosszusok
Az amerikai filmipar egyik, a filmzenére is jelentős hatással bíró fejleménye, hogy a kisköltségvetésű független filmek és a több százmilliós szuperprodukciók között gyakorlatilag eltűnt a filmek középosztálya – és ezzel együtt a filmzenei piac is beszűkült. Richard Bellis 2006-os becslése szerint egyszerre 10-15 zeneszerző tartozik a legfelsőbb kategóriába, ők készítik a hollywoodi stúdiófilmek zenéjének kilencven százalékát. Manapság a kínálat változása miatt ez a szám jó eséllyel úgy a harmadára csökkent – ráadásul a vetélkedésből is toronymagasan kiemelkedik Hans Zimmer, aki napjaink legnagyobb hatású filmzeneszerzője. Köszönhetően a kilencvenes években felépített rendszerének, ahol fiatal tehetségek edződhettek a legnagyobb filmeken, a mai nagyköltségvetésű filmeket (például a DC szuperhősfilmjeit, a Dreamworks legtöbb produkcióját, Christopher Nolan összes filmjét) vagy Hans Zimmer, vagy korábbi tanítványai kísérik zenével. Hiába öregszik ki egy nagy generáció, és dolgoznak tagjai egyre kevesebb filmen (lásd John Williams és a Csillagok háborúja VII), az újoncoknak nehéz betörniük a piacra, lassan cserélődik az éllovas gárda.
A KORTÁRS MAGYAR FILMZENESZERZŐ-ÉLMEZŐNYT KÉRDEZTÜK A HAZAI TRENDEKRŐL.
3. Popzenészek a filmzene világában
Szintén a 2000-es évek eleje óta erősödő trend, hogy popzenészek is megpróbálkoznak filmzeneírással. Ez nyilván nem teljesen új keletű dolog, hiszen a hetvenes években minden valamirevaló soulénekes írt egy blaxploitation zenét, többet azonban ritkán. A dalszerzés és a filmzeneszerzés két különálló világ volt, manapság azonban elmosódnak köztük a határok. Jó példa erre a Nine Inch Nails, ahol a tagok külön-külön is érnek el sikereket: Charlie Clouser a televízió (Las Vegas, Számok) és a horrorfilmek világában bizonyított (Fűrész-sorozat), Trent Reznor (lent) és Atticus Ross pedig egészen az Oscar-díjig vitték A közösségi háló zenéjével. Az elektronikus zene világából Tom Holkenborg (ismertebb nevén Junkie XL) vitte a legtöbbre, mostanában a Mad Max: Fury Road és a Deadpool akciói alatt hallhatóak a zenéi. Az átállás azonban csak akkor működik, ha az előadó hajlandó a többi projektjét félretéve beállni a sorba. Jack White hiába próbálkozott meg a filmzeneszerzéssel A magányos lovas során, a zenész belebukott a vállalkozásba, helyét pedig Hans Zimmer vette át (érdekesség, hogy a szalonjelenetekben még mindig White számai hallhatóak).
4. Film = televízió = videojátékok
Szintén a technikai fejlődésnek köszönhető, hogy a médiazenék világában kezd megszűnni a gettósodás, a filmek, a tévésorozatok és a videojátékok zenéi között szintén eltűnni látszanak a határok. Még a 90-es években is egy olyan szamárlétrának tekintették ezt a három állomást, amin csak a legjobbak kapaszkodhattak fel. Ilyen példa Michael Giacchino, aki első komolyabb zenéjét egy Jurassic Park videojátékhoz írta 1997-ben (The Lost World), pár Medal Of Honor és néhány J.J. Abrams melletti tévésorozatozás (Alias, Lost) után tavaly már a bevételi rekordokat döntögető Jurassic World stáblistáján szerepelt a neve. Ahogy a videojáték-ipar is milliárdos üzlet lett, már az sem szokatlan, hogy egy Brian Tyler-kaliberű felkapott zeneszerző egyszerre dolgozik a Halálos iramban, a Feláldozhatók és a Marvel-filmek (Vasember 3, Thor 2, Bosszúállók) zenéin, majd ezzel egyidőben meglep minket egy fontos videojáték, az Assassin’s Creed aláfestésével is. A váltást persze a logisztika néha nehezíti. Hiába termel Sean Callery (24, Dr. Csont), Blake Neely (A mentalista, Arrow, Flash) és Bear McCreary (Battlestar Galactica, Caprica, Da Vinci démonai) heti szinten kiváló zenéket, a tévésorozatok más menetrendje miatt a kisképernyő világában remeklő szerzőknek csak a szünidőben van idejük egy-két filmet bevállalni.
A DISNEY-MESÉK BETÉTDALAINAK TÖRTÉNETÉBŐL A MODERNKORI HERCEGNŐ MEGSZÜLETÉSE TŰNIK KI.
5. Biztos, hogy semmi sem biztos
Hogy a filmzene világa mennyire kiszámíthatatlan lett az elmúlt időben, arra zárásként talán Quentin Tarantino példája a legjobb. A szabadszájú rendező eddigi karrierje során végig az eredeti filmzenék ádáz ellensége volt, a zeneszerző számára csak koloncot jelentett, aki csorbította Tarantino egyéniségét – ezért is válogatott össze a rendező minden filmje számára egyedi, vagány dallistákat, régi slágereket támasztott fel, új jelentést adott nekik. A Becstelen brigantyk és a Django elszabadul azonban már változást hozott – Tarantino még mindig idézetekből élt, azonban a 60-as és 70-és évek slágerei helyett a zenék elsődleges forrását az olasz, francia és amerikai filmzenék jelentették. Idén pedig eljutottunk oda, hogy Tarantino eredeti filmzenét íratott az idén 88 éves Ennio Morriconéval (nyitóképen) – az Aljas nyolcas pedig bezsebelte egy zenei Golden Globe-díjat és Oscart (durva, de ez az első Oscarja az amúgy hatszor jelölt és az életműdíjat már megkapó komponistának). Egy ilyen változás még tavaly is hihetetlen lett volna, azonban a filmzene világa folyamatos átalakulásban van és bármikor elkészülhet egy olyan zene, elindulhat egy olyan trend, ami ismét új irányt szabhat a műfajnak.
Filmzenekiadás
A betétdalok eltűnésével párhuzamosan a filmzenekiadás is alaposan megváltozott az elmúlt tizenöt évben. Habár a legnagyobb filmekhez még most is tartozik filmzenealbum, ezen ma már legtöbbször az eredeti filmzene hallható, kisebb filmek kíséretei pedig csak digitális formában kaphatóak. Nagyobb, anyagilag is sikeres filmeknél (pl. Az Argo-akció) vitatott alternatívaként jelent meg a ma már megmosolyogtató cd-r terjesztés. A kortárs filmek kiadása helyett sokkal jövedelmezőbb piac lett a klasszikus filmzenék újrakiadása, egy-egy John Williams- vagy Jerry Goldsmith-albumot akár többször is újranyomnak többezres példányszámban. Ilyen esetekben a digitális terjesztés elhanyagolható, a gyűjtők a tényleges cd-ket akarják birtokolni, gyakran ki se csomagolják az értékesebb darabokat. Az ilyen kiadások egyik alapelve a limitáltság, általában 350-5000 közötti példányban jelennek meg. Szintén sikeresek a nagy szimfonikus zenék (például a Conan-filmek) modern felvételei, ezen a területen a Prágai Filharmonikusok járnak az élen.
Hubai Gergely
