Majdnem mind híres – A betétdalos filmzenelemezek

Kurátorok által készített válogatáslemezek, a playlistek kora előtt. Névjegykártya egy-egy mozgóképhez. A film- és a zeneipar násza. Sokféleképpen gondolhatunk a betétdalokat tartalmazó filmzenelemezekre, az viszont biztos, hogy több is ott van minden idők legkelendőbb albumai között. Íme, a 39. Recorder magazin Film & zene fókusztémájának következő cikke - a kísérőzenék feltérképezése után.

A két populáris művészeti ág legkisebb popkulturális halmaza a betétdal, ami persze lehet a klasszikus értelemben vett, direkt a filmhez készült, lényegében a musical műfajából eredeztethető, érzelmi csúcspontot erősítő szerzemény, meg lehet egy egyszerű szám, ami a főcím vagy a stáblista alatt szól, sőt extrém esetben nem is szerepel a filmben, csak a marketingesek eladták nekünk egy filmzenelemezen, mint „az alkotás identitását” erősítő kapcsolt terméket. A dalos soundtrackek eleinte kizárólag musicalek voltak, aztán a rock&roll megjelenésével jöttek Elvis Presley filmzenés kiadványai, a műfajt pedig a Beatles fejlesztette tökélyre. Az 1965-ös Help! egy stúdiólemez vagy a megjelenése előtt nem sokkal mozikba került azonos című film zenéje? (Mondjuk is-is, az első fele a film dalait, a b-oldal friss szerzeményeket tartalmaz.)

A lemezipar ébredése a hatvanas években meghozta a filmzenelemezek sikerét és vele a mennyiségi megjelenést. Részben mert a filmek a rockzene robbanásáról szóltak, annak ihletésében készültek, részben mert a rockzenétől inspirált rendezők egyre több dalt tömtek alkotásaikba. Egymásból táplálkozott a két létforma, hiszen a zenészeknek is jól jött, ha filmen is népszerűsíthették magukat, dalaikat. Az időszak jellemző kiadványai voltak a lényegében válogatáslemezekként működő Easy Rider, Zabriskie Point filmzenék, de a Head (The Monkees) és a The Graduate (Simon & Garfunkel) is hasonlóan működött – sőt ennek a felfogásnak volt extrém változat, a 2001: A Space Odyssey, amely válogatott komolyzenei darabokkal hozott új színt a műfajba. A hetvenes évek elején az American Graffitti már az első nagy popzenei nosztalgiahullámot is tudta fűteni egy pazar rock and roll- és doo-wap gyűjteménnyel.

A SAUL FIA HANGMÉRNÖKE, ZÁNYI TAMÁS ELÁRULTA NEKÜNK, HOGY MI A FILM LEGÖSSZETETTEBB HANGJA.

A hetvenes évek elején megjelentek a mozikban a zenei szubzsánerek és ezekkel az egyre jobb eredeti betétdalos filmzenék. Az első állomás természetesen a funkos-soulos blaxpoitation (Isaac Hayes: Shaft, Curtis Mayfield: Superfly, Marvin Gaye: Trouble Man), de jöttek a reggae-filmek és elévülhetetlen zenéik (The Harder They Come, Rockers), a disco (Saturday Night Fever, Staying Alive), annak nyomában a táncfilmek (Grease, Flashdance, Footloose), a punk (Rock ’N’ Roll High School), a hiphop (Wild Style, Breakin’, Do The Right Thing, Juice, 8 Mile), a rock (This Is Spinal Tap), a blues (The Blues Brothers) és így tovább. Volt egy-két előadó, aki egészen szívesen elmélyedt a műfajban (The Who: Tommy és az erősebb Quadrophenia, aztán Prince: Purple Rain, Parade, Graffiti Bridge). De a nyolcvanas évek már amúgy is egyértelművé tette a két iparág szereplőinek, hogy érdemes egymásra támaszkodni, egy jól elhelyezett betétdal például segített brit zenekarokat befuttatni Amerikában (lásd: The Breakfast Club, Pretty In Pink, aztán Beverly Hills Cop, Top Gun, Cocktail, a That Summer! soundtrack album pedig egyenesen egy zsáner, a new wave felé terelt sokakat). A nyolcvanas évek azt is bebizonyította, hogy egy-egy régi sláger ismertségét is egészen új szintre tudja emelni, ha filmcímként, kulcsbetétdalként hangzik el (Stand By Me, Pretty Woman).

A betétdalos filmzenelemezek igazi csúcskorszaka azonban csak a kilencvenes években jött el. Kezdődött a láz a Twin Peaks-szel (ez ráadásul tévésorozat-zene volt), aztán jött a rappereket és rockereket házasító Judgement Night, a grunge-korszakot aláhúzó Singles, a rockernosztalgiatrip Dazed And Confused, és jött a mindent vivő és sok mindent átalakító Tarantino-iskola. A rendező kísérőzene helyett maga állított össze obskúrus dalokból és a film dialógusaiból nagyot szóló válogatásokat a Reservoir Dogshoz, a Pulp Fictionhöz, a Jackie Brownhoz vagy épp a Kill Bill-ekhez. A példa ragadós volt (Natural Born Killers, Batman Forever, Kids, Empire Records) és ezt a trendet robbantotta fel a Trainspotting, majd a lázas „következő Trainspotting-szerű siker” hajszolása. Hollywood az előbbi hatására felfedezte az elektronikus zenét (The Saint), majd ebbe vitt csavart az elektronikát rockkal keresztező Spawn és az elektronikát hiphoppal keresztező Blade II. A további sikeres kiadványok is mind a fentiekből vezethetők le, egyszerű a recept. Jól belőtt zsáner egy jól belőtt célközönséghez, klasszikus dalok, ritkaságok és új szerzemények vegyesen, garantált a kasszacsörgés: Beavis And Butthead Do America, Lost Highway, Boogie Nights, Almost Famous, 24 Hour Party People, Garden State, Donnie Darko, Juno.

Persze továbbra is menő, ha egyetlen előadó, vagy team készíti a teljes zeneanyagot: O Brother, Where Art Thou? Public Enemy: He Got Game, Björk: Dancer In The Dark / Selmasongs, Badly Drawn Boy: About A Boy, Glen Hansard & Markéta Irglová: Once, The Chemical Brothers: Hanna), divatos, ha egy belőtt korszakot egy vagy több szupergrup idéz meg (Backbeat, Velvet Goldmine, Hedwig And The Angry Inch, A Mighty Wind, School Of Rock), az viszont már kevésbé menő, hogy egy idő után itt is túltolták a marketinget, mivel annyira pörgött a műfaj, hogy egy filmhez gyakran két filmzenelemezt is a vásárlók nyakába akartak sózni, és a második kiadvány általában csak egy afféle „film inspirálta” sima válogatáslemez volt (ebben például élen járt Baz Luhrmann rendező: Romeo + Juliet és 2., Moulin Rouge és 2.). Az aranykor után az utóbbi jó tíz év egyelőre a lecsengés időszaka, amelyben a filmzenék már mixtape-ek (ezt Wes Anderson csinálja nagyon jól: Rushmore, The Royal Tannenbaums és a feldolgozások terén iskolateremtő The Life Aquatic Of Steve Zissou), de jellemző még, hogy indiepoprock-zenészek is gyakran állnak elébe a filmzenés kihívásnak (Nick Cave és Warren Ellis, James Murphy, Karen O, Jonny Greenwood).

A MODERNKORI HERCEGNŐ SZÜLETÉSE - A DISNEY-MESÉK BETÉTDALAI.

A műfaj ettől függetlenül még él, és napjainkban is képes olyan szintű sikereket produkálni (lásd: a Frozen filmzenelemezének manapság elképesztő tízmilliós eladási adatait). Ez a kiugró népszerűségű kiadvány simán ott van a legkelendőbb filmzenék között, amik meg simán ott vannak a maguk korának legnagyobb bestsellerei között. A The Sound Of Music 1965 és 1968 között összesen 70 (!) hétig vezette a brit albumlistát, a Bee Gees a Saturday Night Feverrel a hetvenesekben tarolt (40 millió fogyott belőle, ezzel a hatodik legtöbb példányban elkelt nagylemez), a Dirty Dancing betétdalai a nyolcvanasokban adták ki az évtized Top 10-es bestseller válogatását (ez volt egyik első olyan filmzenelemez-siker a maga 32 milliós eladásával, ami után nyilvánvaló szándékkal folytatást is kiadtak More Dirty Dancing címmel), Whitney Houston a The Bodyguarddal pedig a kilencvenesekben lett No. 1 (44 millió fogyott belőle, ezzel minden idők negyedik legtöbb példányban elkelt albuma). De a szintén több tízmilliós fogyású Grease, Flashdance, Top Gun, The Lion King, Titanic, Forrest Gump és többmilliós fogyású Space Jam, 8 Mile, High Scool Musical 1 & 2 is hasonlóan kiugró, a legnagyobb pop- és rockalbumokéhoz mérhető piaci eredményeket produkált.

Dömötör Endre