Magyarradar – Redbreast Wilson & The Juke Joint Revival

Örvendetes, hogy egyre több olyan kimagasló előadó tűnik fel itthon, aki többféle amerikai, afroamerikai zenei gyökerekhez kötődő stílusban alkot - a Lone Waltz-os Upor András idei remek debütalbuma után a napokban adta ki első EP-jét Redbreast Wilson és zenekara, a Juke Joint Revival. Ők aztán tényleg specifikus zenét, Észak-Mississippi tradicionális talpalávalóját játsszák - nagyon jól! A frontember, Redbreast Wilson mutatja be magát és zenekarát.

Indulás éve: 2012. februárjában kezdtem el bárokban játszani. Jól emlékszem, a kiváló blueszenész, Louisiana Red – akit én nagyon szerettem és tiszteltem – az első szólófellépésem után pontosan egy héttel, február 25-én hunyt el. Próbáltam ezt nem intő jelként felfogni és folytattam zenélést. Az ezt követő években szólóban léptem fel, majd 2015-ben megalakult a Juke Joint Revival.

Tagok: Sam “Redbreast” Wilson (gitár, ének), Nagy Marek (basszus), Danny Bain (dob).

Stílus: A Juke Joint Revival Észak-Mississippi, Hill Country vidékének hagyományos zenéjét játssza. Annak ellenére, hogy a Hill Country egy tájegységet jelöl, Magyarországon rendszerint megtévesztően hat, és sokan azt gondolják, ez valamifajta country zene. Holott ez nem így van. Ezért a félreértéseket elkerülendő hillstomp boogie-nak nevezem a zenét, amit játszunk. Ez egyrészt utal arra, hogy Mississippi állam dombvidékéről (Hill Country) származik, másrészt utal a zene funkciójára is: itt ugyanis tánczenéről van szó. Olyan tánczenéről, amiket a juke jointokban (közösségi házakban – a szerk.) játszottak és játszanak a mai napig is péntek és szombat esténként.

Hatások: A leghíresebb Észak-Mississippi-i zenészek, mint Mississippi Fred McDowell, R. L. Burnside, Junior Kimbrough vagy Robert Belfour állandóan rajta vannak a lejátszási listámon. Rajtuk kívül pedig sok archív felvételt, népzenei gyűjtést hallgatok, amik erről a vidékről származnak, itt gondolok Alan Lomax és George Mitchell gyűjtéseire. A kortárs, fiatal zenészek közül pedig hirtelen hármat emelnék ki, akik számomra fontosak: Ian Siegal, Mississippi Gabe Carter és R. L. Burnside unokája, Cedric Burnside.

Kiadók: -

Történet: Tizenévesen bukkantam rá egy 1966-os felvételre, amin a kor nagy Delta-blueszenészei, Skip James, Bukka White és Son House játszottak egy juke jointban. Azonnal beleszerettem ebbe a stílusba, különösképpen Bukka White zenéje fogott meg. Ekkor eldöntöttem, hogy én ilyen zenét fogok játszani, rezonátoros gitáron, slide-gyűrűvel az ujjamon, éppúgy, ahogy Bukka White. Elkezdtem hallgatni a régi 20-as, 30-as évekbeli és az ún. blues-revival idején, a hatvanas években készült felvételeket. Majd Ian Siegal hatására az elhatározás tetté vált: nekiálltam bátyám régi akusztikus gitárján kibogarászni, mit is játszottak a régi felvételeken a nagy öregek. Ezt követően bárokban, utcán, kis fesztiválokon zenéltem – rendszerint szólóban. Majd felvetődött a zenekar ötlete, a rezonátoros gitár helyett elektromos gitár, dob és basszus. Így született meg a Juke Joint Revival, amivel – ebben a felállásban – 2015. augusztusa óta zenélek.

INTERJÚNK IAN SIEGALLEL!

Megjelenések: Az első anyagunk idén decemberben jelent meg, Hillstomp Boogie címmel, amin öt szám kapott helyet. Az EP koncepciója döntően az volt, hogy megmutassuk, miként lehet a tradicionális Észak-Mississippi-i zenét 21. századi hangzásvilágba átültetni, úgy hogy megőrizze a folkzenei jellegét, ha úgy tetszik, az archaikusságát. Így a lemezen vannak modernebben megszólaló és kifejezetten hagyományos dalok is. Utóbbira példa – ami egyben főhajtás is a nagyok emléke előtt – R. L. Burnside Poor Black Mattie című dalának a feldolgozása.

Küldetés: Észak-Mississippi zenéje sosem volt széles körben ismert. Nem hogy Európában, de még az Államokban sem. Ezért fontosnak tartom, hogy megismertessem ezt a zenét azokkal is, akik máskülönben nem találkoznának vele. Ezt pedig a legegyszerűbben úgy lehet, ha megmutatjuk, miért is jött létre ez a fajta zene: azért hogy az emberek szórakozzanak, táncoljanak, jól érezzék magukat. Tánc közben pedig a kutyát nem érdekli, hogy ezt a zenét egyébként bluesnak hívják, hogy Észak-Mississippiből származik és ez nem is fontos.

Jövőkép: Egy EP megjelenése megbízható jele annak, hogy egy zenekar valami nagyobb lélegzetvételű projektre készül. Folyamatosan születnek az új dalok, amik egyre tisztább koncepció szerint íródnak. Az elkövetkezendő hónapokban a klubkoncertek mellett ezeken a dalokon dolgozunk, valamint a külföldi turnékat szervezzük.

Mellékprojektek: Annak ellenére, hogy fordítva indult, mostanra a szóló, akusztikus fellépéseim váltak mellékprojektté. Itt nem csak régi bluesokat, de a szívemhez oly közel álló Appalache-hegység folkzenéjét is játszom. Ezek a Juke Joint Revival koncertjeihez képest visszafogottabb, intimebb esték, a dalok mellett a történetmesélésen van a hangsúly.

Szexepil: Egy régi kamionos sapkát szoktam hordani, meg ott van a kedvenc, már kissé széttaposott és lyukas cipőm. Bár attól tartok, ezeket senki sem tartja szexinek.

Legnagyobb eredmény, elismerés: Önmagában már azt nagy elismerésnek tartottam, hogy játszhattam olyan zenészek előtt, illetve olyan zenészekkel, mint Ian Siegal, vagy Little G Weevil. Az különösen nagy öröm volt számomra, hogy mindkettőjüknek tetszett a zene, amit játszottam/játszottunk, ezért Mr. Siegal előtt most másodjára is felléphetek a Juke Joint Revivallel. Éppígy jóleső érzés, hogy a Quimby is bizalmat szavazott nekünk, és lehetőséget kaptunk tőlük, hogy az évzáró koncertjükön vendégként felléphessünk. Ami különösen büszkeséggel töltött el, hogy George Mitchell – aki fontos népzenei gyűjtést végzett Észak-Mississippiben – egy barátomnak küldött személyes levelében azt írta a zenénkről: „egyedülálló, az egyik legélvezetesebb Hill Country előadás.”

a Juke Joint Revival legközelebb december 17-én játszik Ian Siegallel a G3-ban, Facebook-eseményoldal

aztán két nappal később, december 19-én a Quimby előtt lépnek fel az Akváriumban, Facebook-eseményoldal

a zenekar első EP-je, a hatásos és erős, Hillstomp Boogie: 

és a zenekar élőben: