John Grant: Grey Tickles, Black Pressure (lemezkritika)

John Grant komoly problémák közepette is megtalálta élete helyes ösvényét, immár harmadik, egy Tracey Thornnal közös dallal felvezetett szólólemezén bizonyítja tehetségét.

Kiadó: Bella Union / [PIAS]

Megjelenés: 2015. október 9.

Stílus: 70s pop, karikatúra elektronika

Kulcsdal: Grey Tickles, Black Pressure

Az amerikai John Grant a többnyire nagyszerű Czars nevű pszichedelikus rockzenekarának feloszlása után összeroppant és öt évvel később egy Midlake támogatásával felvett drámai folk-pszich-pop lemezzel (Queen Of Denmark, 2010) mászott ki a gödörből, egyben nyitotta magasan szólókarrierjét. A drogokkal, depresszióval, önelfogadással sújtott témák után 2013-as, már elektronikával is bőven játszó második albumán (Pale Green Ghosts) még úgy is magára talált, hogy itt már arról is énekelt, hogy HIV-pozitív. Az Izlandon letelepedett, barátjával boldog kapcsolatban élő dalszerző harmadszorra maradt a korábban bevált kiindulópontoknál (barokkpop, elektropop, depresszió), de a terápiás lemezanyag elektronikus, „technós” részein az alapokat a karikatúráig húzta el, ezzel megalkotta az egyik legvidámabb albumot a depresszióról. Mondjuk a kisebbik hányadot kitevő míves 70s-popszámok sokkal jobban állnak és mennek neki, legközelebb lehetnének azok túlsúlyban.

8/10

Dömötör Endre

SOK-SOK LEMEZKRITIKÁNK ITT OLVASHATÓ.

a lemez: 

a Thornnal közös Dissapointing videója: