Joanna Newsomról nemcsak azért nehéz írni, mert zenéje önmagában is a párját ritkítja, hanem azért is, mert alig egy évtized alatt kiadott mindössze négy albumával máris bámulatosan komplex életművet alkotott. És mivel szerzeményeit leggyakrabban hárfával a lábai és kezei között adja elő, így még ő a különleges hangszerrel befutott zenészek aktuális királynője is. Októberben, öt év szünet után érkezik Divers című új lemeze. Íme, az októberi Recorder magazin címlapsztárjáról készült profilcikk.
Új furafolk
Amikor Joanna Newsom a kétezres évek elején feltűnt az underground közegben, akkor az éppen szárnyait bontogató New Weird America-színtér furafolkos kortársai között is rögtön jelenségnek számított. Hárfája és mesébe illő gyermeki énekhangja, mely az évek alatt fokozatosan alakult (de erről később), megspékelve megfoghatatlan, tündérszerű karakterével nem evilági aurát kölcsönöztek az akkor még csak a húszas évei legelején járó énekesnőnek. Legelső, saját kiadású EP-in (Walnut Whales - 2002, Yarn And Glue - 2003), az ekkoriban a The Pleased zenekarral kiadott anyagokon (itt billentyűsökön játszott) és a Drag Citynél megjelent első szólóalbumán (The Milk-Eyed Mender - 2004) még ezek a szokatlan, de nagyon szerethető, nagyon játékos, sokszor azonban nagyon csupasz dalok szerepelnek, amelyekben hárfáját legtöbbször csak izgága, a figyelemért kiáltó énekhangja kíséri. Egyedisége, a dallamok és a harmónia iránt fogékonysága azonban már ekkor is nyilvánvaló. A később a The Roots által is feldolgozott The Book Of Right-On, a saját különcéségének felvállalásáról is szóló, törékeny En Gallop vagy a dinamikusabb Peach, Plum, Pear mind jól mutatják ezt az adottságát.
Az elrugaszkodás
Az utána következő Ys aztán még ilyen előzményekkel is letaglózó, azonnali és örök klasszikus, amellyel Newsom egy csapásra a legnagyobbak, például az albumon éppen őt segítő Van Dyke Parks ligájába került. Az öttételes, nagyzenekari kísérettel rögzített, a popzenei struktúrán annak legmegengedőbb értelmezéséhez képest is bőven túllépő album jóformán semmihez sem hasonlítható. A terjengős kompozíciókban, mint a lemez csúcspontján az Only Skin bő negyedórája alatt nemcsak a zene, hanem Newsom szövegei is minden eddiginél szabadabbak, folyamszerűen tekergőznek a visszafogottól az eksztatikusig, hol követik a zene letisztult dallamoktól sűrű szövésű hangorkánig való változását, hol attól külön utakon járnak. A csodabogár Newsom neve mellett ettől az albumtól kezdve szerepel eposzi jelzőként az erdei tündér szókapcsolat, ami ugyan nem állt tőle távol ezt megelőzően sem, de az elhíresült, mitologikus ihletésű lemezborító és a tematikájában is erdei képekben tobzódó dalszövegek adtak ehhez igazi alapot.
Az év lemeze
Nem csoda, hogy ez az asszociáció a legújabb dalokat hallgatva is megfogalmazódik, pedig Newsom már a négy évvel a Ys-t követő Have One On Me monumentális, háromlemezes albumával is erőteljes lépésekkel távolodott ettől a valóban nehezen feledhető karaktertől. Ez az eltávolodás persze sohasem lehet teljes, hiszen levetkőzhetetlen egyediségéből fakad, de dalainak és előadásmódjának a változása azért szembetűnő volt a harmadik lemezen. Az időközben a divatvilág által is felkapott Newsom maga a néha megmosolyogtató, néha ámulatba ejtő különcség, de ekkor már a művészi összképben hangsúlyossá vált nőiesség is. Ezzel együtt pedig a hárfa mellett majdnem egyenrangú partnerként jelent meg a zongora, magán az albumon pedig még egy rakás kísérőhangszer, amelyeknek köszönhetően eddigi legváltozatosabb, legsokszínűbb lemeze született meg. A Have One On Me, ellentétben a Ys-sel, tökéletesen elegyíti a kortárs, avantgárd megoldásokat a popzenei fogásokkal, és úgy tartja a legtöbb dalt abban a bizonyos magasabb ligában, hogy közben azért lábujjheggyel érintkezik még a földdel. (Sőt, a ‘81 vagy a Good Intentions Paving Company esetében még vidáman tapicskol is ugyanott.) A hangszerelésen és a dalszerzésen túl a Have One On Me Newsom énekstílusának fejlődésében is fontos mérföldkövet jelent. A Ys-en már finomodott és megerősített énekhangja itt vált igazán felnőtté, olyan pluszt adva Newsom zenei világához, ami addig (ha éppen nem a furaságáról volt szó) csupán a lenyűgöző dalok után került említésre. A „nyúzott macska” és más hasonló negatív jelzők ekkor már a legnagyobb rosszindulattal is csak alig-alig emlegethetőek fel vele kapcsolatban. Természetesen még mindig bőven sajátos és nem mindennapi előadásról van szó, de először itt hallható magabiztossága, tisztasága egyértelműen a legnagyobb énekesnők közé emelte őt (a triplakorongos dobozt a Recorder is megválasztotta a 2010-es év albumának).
JOANNA NEWSOM MÁR 2010-BEN KAPOTT EGY TRIBUTE-ALBUMOT.
Különleges hangszerrel a világhírig
Joanna Newsom nemcsak hangjával és dalaival lóg ki a popzene átlagos mezőnyéből, hanem azzal is, hogy olyan hangszerrel lett ismert, amelynek még feltűnése is ritka a pop-rockközegében, előtérbe kerülése pedig egészen egyedülálló. Na de vannak-e még Newsomhoz hasonlóan bátor és egyben sikeres kísérletezők hangszerválasztás terén? Ugyan akad jó néhány speckó hangszeres a popzenében, de olyan, aki egy szokatlan instrumentummal, ráadásul komponistaként emelkedik ki, az már nagyon ritka. Newsomhoz foghatóan nagyra értékelt előadót talán nem is találunk, de az ő hatását is magán hordozó CocoRosie hárfát és mindenféle játékhangszert felsorakoztató arzenálja megemlíthető kezdésként. A vonósok szerepeltetése jóformán mindennapi eleme a könnyűzenének, de ez általában a háttérben, session-zenészek bevonásával történik. Az már jóval ritkább, ha például főszerepet kap a hegedű (The Corrs), ám Owen Pallett, aki kezdetben Final Fantasy néven adta ki elsősorban hegedűs popdalait, sikerrel lépett át a kliséken (az ő lemezein egyébként is szép számmal szerepelnek különlegesnek mondható hangszerek a csembalótól a harsonán át a különféle harmonikákig). Megemlíthető még Warren Ellis, aki kezdetben a Dirty Three nevű zenekarának instrumentális, koszos alt-rockjával, később aztán Nick Cave mellett a Bad Seeds-ben és a Grindermanben is megmutatta, hogy a hegedű találhat helyet a gitárok mellett. A vonóshangszerek közül önállóan is kiemelkedő szerep jutott még a Velvet Underground-alapító John Cale kezében a brácsának, illetve a műfajokon átívelő Arthur Russell posztdiszkós munkásságában a csellónak is.
Persze ha különc hangszeresekre kell gondolni, akkor a legtöbb embernek bizonyára a jól ismert multiinstrumentalista-sztárok ugranak be, ám nagy részük „csak” a klasszikus poprock-hangszereket használta. Mondjuk Mike Oldfield játszott mandonlintól hárfán és vibrafonon át a csőharangig mindenfélén (utóbbi leghíresebb albumának címében - Tubular Bells - is feltűnik), Jean Michel Jarre pedig egészen a lézerhárfáig jutott a furahangszer-használatban, de azért ők nem ezekkel lettek sztárok. Szemben mondjuk a Jethro Tull énekesével, Ian Andersonnal, aki fuvolásként lett világhírű. Kihagyhatatlan a felsorolásból a szitár, amely talán a rocktörténelem legismertebb egzotikus (kiegészítő)hangszere egészen azóta, hogy a hatvanas évek hippimozgalmának hatására George Harrison és Brian Jones nagyjából egyidőben ragadták meg és alkalmazták egy sor klasszikus dalban. A rövid sorból is kitűnik, hogy a popvilág elsődleges hangszerek terén azért meglehetősen maradi, és inkább a háttérben alkalmaz érdekes hangszereket. Loreena McKennitt harmonikával hódít, a pengetősök közül például a bendzsó (Pete Seeger, Sufjan Stevens) és az ukulele gyakran visszatérő szereplő, de a tamburinnal és a xilofonnal is lehet találkozni, a fúvósok jó része viszont már átvezet a hagyományos terepre, az eddig felsoroltaknál azért jóval elterjedtebb és elfogadottabb például a szaxofon, aminek Captain Beefheart vagy James Chance (fent) volt az ihletett mestere.
És az elmerülés
Hogy mi lehet a következő lépés ezek után, azt sokáig csak találgathattuk, hiszen Newsom az elmúlt öt évben csupán egyik nagy idolja, Sandy Denny (a Fairport Convention folkrock-klasszikus, szólóban is kiemelkedő énekesnője) egyik dalának feldolgozásával jelentkezett (és élőben játszott új szerzeményt). Ez a puritán szólóhárfás darab azonban még nem jelezte előre, amit most megjelent Divers című albumról elsőként kiadott dalok, a Sapokanikan és a Leaving The City tartogattak a világnak. Hatalmas zenei ugrásról beszélni azért túlzás volna, hiszen előbbi szerzemény zongorás, játékosan popos (leginkább Fiona Apple dalaival rokonítható) hangzása egy az egyben szerepelhetett volna a Have One On Me-n is, azonban a Leaving The City a gitárok és a dob előtérbe tolásával rockosabb és a maga nemében slágeresebb is, mint bármi, amit eddig Joanna Newsom produkált. A ma már magabiztosan a legnagyobb dalszerző-énekesek között említhető hárfás-zongorista tehát továbbra is kiszámíthatatlanul, egyedi módon alakítja saját, összességében senkihez sem hasonlítható zenei világát – és ahogyan sejtettük: akármi is sült ki belőle a végén, az minden elemében csodálatos. A Divers hangszerelésein, azon, hogy az 52 perces lemezen a dalok szépen átfolyjanak egymásba két évig dolgozott Newsom, a sok vendéggel (Nico Muhly, Ryan Francesconi, David Longstreth) és a Prágai Filharmonikusokkal közös lemezfelvételt pedig a legfelszabadultabbnak nevezte a dalszerző-énekes. A lemez avantgárd kamarapopja azonban ezúttal is komoly témákat feszeget, fő helyen a legszeretettebb ember elvesztésének félelmével, a halál és az addig hátralevő idő kitolásának vágyával. És ugyan valóban konvencionálisabb a korábbi albumoknál, összetettségében, finomra hangolt valójában továbbra is egy előremutató, senkihez sem fogható alkotó perfekt kiadványa.
Csada Gergely
a friss Divers album:
és itt is egy másik lejátszón:
