Morrissey 2015. október 12-én másodszor lép fel Magyarországon (ezúttal a Millenáris Teátrumban, az első alkalom 2006-ban volt a PeCsa szabadterén). És bár a poptörténet egyik legkarizmatikusabb figurája ma már eléggé ellentétes megítélésű előadó, legalábbis ami nyilatkozatainak, megnyilvánulásainak súlyát illeti, de hogy koncertje az év kiemelt zenei eseményei közé tartozik, az nem lehet kérdés. Mi most úgy készülünk erre a minden bizonnyal nagyon emlékezetes estére, hogy erősen buktaszagú egészen friss első regénye (List Of The Lost), legutóbbi lemezszerződéséből való kidobása, betegségei és szexuális zaklatási vádja helyett a zenére koncentrálunk és végighallgatjuk a Smiths utáni szólóéletművet. Mind a tíz stúdiólemezt és az egyetlen nagylemezértékű ritkaságválogatást, valamint a két hivatalos koncertlemezt (a majdnem ennyi tételből álló egyéb válogatásokat viszont meghagyjuk a hazai True To You-keménymagnak).
Természetesen sehogy máshogy, csakis szubjektív módon lehet Morrissey lemezeit értékelni: én így hallom az életművet. Aminek az első tételét (konkrétan is a Viva Hate-et) 1991-ben, tizennégy évesen szereztem be, és a következő évben szinkronba is kerültem az 1992-es Your Arsenallal és az addigi kiadványokkal. Aztán azóta hol fontosabb volt, hol egyáltalán nem, hogy mi jár Moz fejében, de azért folyamatosan követtem pályáját, igaz, nem mindig úgy tetszett egy-egy új produktuma, hogy az egybeessen az általános fogadtatással.
Viva Hate (1988, HMV)
Lényegében fél évvel az utolsó Smiths-lemez után érkezett, ráadásul a '87 szeptemberében, tehát a feloszlás után megjelent Strangeways, Here We Come boltokba kerülését követő hónapban már stúdióban is volt Morrissey a részben kész dalokkal és ez elég beszédes. Az anyagon nem is hallatszik a feloszlás miatti nyomottság, akkor már inkább a felszabadultság - még szép, a Stephen Street producer által gyorsan Moz mellé csábított Durutti Column-gitáros, Vini Reilly hamar ihletett társ lett a stúdióban (és dalszerzőként is, bár így nincs feltüntetve a lemezen), a zeneszerzőként is közreműködő Street pedig olyasmi kiegészítésekkel, színesítésekkel bővítette a jangle pop-hangzást, mint amiket a Strangeways-en is bevetett már. Szóval ez nagyon rendben levő lemez, Reilly pont annyira nem Marr, hogy érvényes legyen a szólótitulus, de pont van annyira jó, hogy ne csak oké, hanem néha eszetlenül oké legyen, amit hallunk. Az összes dal jó, a Late Night, Maudlin Street egyenesen zseniális, az Everyday Is Like Sunday máig a nagy emblematikus Moz-sláger, a Margaret On The Guillotine minden idők egyik legvitriolosabb dala (képzeljük el, hogy a legnépszerűbb magyar zenekar most feloszlik és az énekes első szólólemezén Viktor a guillotine alatt címmel ad ki számot olyan szöveggel, hogy "mikor halsz már meg? kérlek halj meg! váltsd valóra az álmunkat!"), a Suedehead és az Ordinary Boys pedig hamarosan zenekarnévként végezte. Sokkal jobb lett, mint bárki várta, hogy milyen lesz, aztán amikor '91-ben először hallottam, akkor nem sokkal tűnt gyengébbnek a Smiths-eknél, most meg már még kevésbé tűnik gyengébbnek. Nekem ez a kedvenc Moz-stúdiólemezem.
9/10
A SMITHS UTOLSÓ LEMEZÉT A LEGJOBB BÚCSÚALBUMOKRÓL SZÓLÓ KIJÁRAT ROVATUNKBAN MÉLTATTUK.
Bona Drag (1990, HMV)
Ez meg a kedvenc Moz-lemezem, mégha nem is hivatalos stúdiólemez. Pedig lehetne az, hét kislemezdalból (ebből öt eredetileg csak 7"-en jött ki, kettő pedig a Viva Hate kislemeze volt) és azok közül hatnak a b-oldalaiból (vagy 7" vagy 12" b-oldalakból) áll, az 1990-es őszi megjelenésekor a legfrissebb, kislemezen szintén akkor kihozott dal a Piccadilly Palare volt (annak értelemszerűen nem szerepelt itt a b-oldala, azt még el akarták adni a másik hanghordozón). Szóval, ha tetszik, akkor a korai szólóévek (1988-1990) singles best of-ja/majdnem összkiadása, de az nekem sokkal inkább tetszik, hogy egy második szólólemez, hiszen kettő kivételével tizenkét, nagylemezen meg nem jelent, elsőosztályú dalból áll. De a valóság persze sokkal inkább az, hogy olyan, mint a Hatful Of Hollow volt az anyazenekarnál, egy adott korszak legjava egybegyűjtve, színarany és színarany reszli gyűjteménye. Moz persze eddigre rendes nagylemezt szeretett volna kihozni, de nem volt hozzá elég anyaga, az 1989 során elszórt, majd azokat 1990-ben még továbbiakkal folytató, több szerzőtársat is kipróbáló kislemezek viszont minden esély ellenére egységes képpé álltak össze. Mondom, a karrier legjobb képévé. Néhány dalban közreműködött az ex-Smiths ritmusszekció, sőt a Yes, I'm Blindban Andy Rourke basszusgitáros még társszerző is. Moz ekkoriban beleszeretett a polari nevű, olasz gyökerű brit szlengbe (mennyire bő is az nadrág? - bocsánat), mennek a dumák rendesen, azt meg ebben a cikkben nem is fogom ecsetelni, hogy mekkora szövegíró, mennyire generációja egyik legjobbja, vegyük úgy, hogy egy-két hullámvölgyet leszámítva a szövegek teljes karrierje alatt kimagaslóak. Dalt azért nehéz kiemelni innen, mert tényleg egységesen jó a színvonal, sok b-oldal lehetett volna a-oldal is. Na jó, az Ouija Board, Ouija Board a favoritom.
9.5/10
Kill Uncle (1991, HMV)
Hát, izé. Ezt, ahogy majdnem senki, úgy én sem szeretem. Két fő oka lehet, az egyik az általános nehéz második stúdiólemez-szindróma (tényleg van erre már magyar kifejezés? NMS-szindróma?), már a Bona Drag is afféle időhúzás volt az iránykeresés közben, aztán amikor végre összeállni látszott az anyag, akkor meg nagyon elsiették. Streettel és Reillyvel eddigre már ugye rég elváltak útjaik, az 1990-es kislemezek több szerzővel születtek, de igazán senki sem vállt be és amikor Moz elkezdett dalokat írni az eddigre éppen Eddi Reader szólókarrierje miatt feloszlott Fairground Attraction felszabadult gitáros-szerzőjével, Mark E. Nevinnel, akkor egy kis szikra elég volt ahhoz, hogy kapkodva befejezzék az első dalokat és tévesen jónak ítéljék őket. Nem azzal van baj, hogy Morrissey stílusához meglepő, szokatlan és ne kerülgessük: nem is igazán passzoló volt Nevin amúgy nagyon kedves, folkosabb, skiffle-esebb hangvétele - a szokatlanság még sülhet el jól, mint később látjuk - egyszerűen ezek a dalok többségben nem voltak készen, nem voltak elég jók (kivétel az Our Frank és főleg a Sing Your Life) és ez a másik ok. Egy darabig idióta vigyorral, aztán már csak fejcsóválgatva végig lehet azért hallgatni, de egyértelműen ez az életmű leggyengébbje. Van benne azért jó is. Hogy rövid (legrövidebb Moz-szóló, messze).
6/10
Your Arsenal (1992, HMV)
Nos, ezt a megjelenése után nem sokkal hallottam is, és szokatlanul keménynek tűnt akkor, de egyértelműen tetszett. A keménység persze nagyon relatív, de kétségtelen, hogy Morrissey azóta is legtökösebben szóló lemeze és ez részben a Kill Uncle óta meglelt - és hosszú távon is beváló, hűséges maradó gitáros-szerzőtársak, Alain Whyte és Boz Boorer, részben pedig a glamrock-ikon, Mick Ronson érdeme, aki a lemez producere volt. Whyte és főleg Boorer a rockabilly színtérről érkezett (utóbbi a jónevű The Polecats gitárosa volt korábban), az ő ilyenforma hatásuk is egyértelmű, Ronson pedig a Bowie mellől hozott glamrockot tette a jangle pophoz és ebből a három összetevőből egy nagyon erős amalgám állt össze. Két dal még rögtön az előző lemez után Nevinnel készült, a többi a friss Whyte-tal (Boorer csak a következő lemeztől lesz társszerző, majd idővel zenei rendező is) és egyértelműen a legtömbösebb, legtömörebben szóló szólólemez, még akkor is, ha az akusztikusabb, szörfrockosabb kitérők meg is levegőztetik az anyagot. Kilencpontos anyag lenne, ha végig olyan bivaly maradna, mint az elején, de most már úgy hallom, hogy a vége felé azért becsúszik pár megereszkedettebb szám. Whyte jó, de azért - főleg ekkor - még nem egy Marr, de még csak nem is egy Reilly (később persze annyira belejön, hogy mára már keresett mainstream popdalszerző, Madonna, Kelis, Rihanna, Chris Brown szerepel a portfóliójában, hoppá). Jó lemez, szerethető lemez.
8.5/10
Beethoven Was Deaf (1993, HMV)
Erre túl sok szót nem vesztegetek, Moz jól érezte, hogy rátalált a hozzá passzoló kísérőzenekarra, a remek előző stúdiólemez turnéja újra visszahozta a térképre és a best ofok szerelmese kerekített magának egy élő best ofot az addigi termésből. Jó koncertlemez, jó keresztmetszet az addigiakról, de nem olyan, amit az ember bármiért is betenne, amikor már hallotta egyszer (kétszer). Inkább látná is a produkciót. Amúgy nagyon jó a lemezcím és itt már muszáj megjegyezni, hogy a koncepciózus Smiths-lemezborítók után koncepciózus a szólóévek borítográfiája is, csak most már nem kulthősök szerepelnek a művészien kivitelezett címlapokon, hanem Moz ikonizálja magát, de ezt is nagyon ügyesen teszi és eddig a pontig talán itt szerepel erre a legjobb példa. Meg akkor említsem meg azt is itt, hogy ez az utolsó anyaga, ami az HMV nevű klasszikus, az ő kedvéért reaktivált lemezcímkén/kiadónál jelent meg, innentől egy rövidebb nyugvópontot leszámítva megindul a cégről-cégre vándorlás, de valahogy sokszor eléri, hogy már nem, vagy alig működő, legendás lemezkiadó (pl. RCA Victor, Decca, Harvest) emblémája legyen borítóin.
7/10
Vauxhall & I (1994, Parlophone)
Kicsit ambivalens érzéseim vannak, mert amikor megjelent, akkor elsőre nem annyira értettem, hogy miért van ismét csúcsformában a legenda, aztán persze ha a mélyen személyes szövegekre fókuszálunk, akkor nagyon is helyre áll a kép, bennem is helyre állt, de ha ma újra meghallgatom, akkor megint csak azt érzem, hogy ez egy oké album, de nekem nem sokat ad. Whyte mellett már írt dalt Boorer is, a Your Arsenal dögét viszont mívességre, szofisztikáltságra cserélték (Steve Lillywhite volt a producer). Naná, sír Moz, ahogy csak azt kell és ahogy igaz hívei elvárják, de hiába a változatosabb hangszerelés, a lemez alapvető önmarcangoló, fájdalmas hangneme nem rezonált bennem túlzottan, így ezt távolabbról elismerem, néha meg is hallgatom, és hol jobban, hol kevésbé megfog, de nem vagyok rajongója. Hogy még, vagy netán már soha nem is leszek, azt nem tudom megsaccolni. Viszont az biztos, hogy az egyik legjobban fogadott Moz-LP, a rajongók annyira szeretik, hogy a lemezt záró, tényleg gyönyörű Speedway az egyik legnagyobb himnusza lett, és az sem véletlen, hogy az itteni "I'll always stay true to you"-sorból jött a netes Moz-szócső neve is.
8/10
Southpaw Grammar (1995, RCA Victor)
Morrissey artrock lemeze? Eddig azért nem mennék el, de kétségtelen, hogy a két tízperc fölötti számmal keretezett anyag a legszokatlanabb az életműben (van rajta például két és félperces dobszóló is, és még az is jól áll neki). Az egyik legrosszabbul fogadott is, megjelenésekor legalábbis mindenki vakargatta a fejét - engem kivéve. Örültem, hogy egyáltalán hallottam a kiadása után egy-két héttel, ami 1995-ben még mindig nagy szó volt Magyarországon. És örültem, mert tetszett is, bár ebben minden bizonnyal voltak érdemei a "hallás" romantikus körülményeinek is. Nótári Péter (Neon Music) ekkoriban éppen Londonban lakott és bizony, leveleztünk (mármint postán, rendesen), ezen a nagyszerű csatornán keresztül érkeztek hozzám a friss hírek akkor a britpop kellős sűrűjéből. És Péter néha megunta az írást és akkor, ki tudja milyen charity shopokból pár pennyért szerzett vacak, már agyonmásolt kazettákra kezdte felmondani a levél többi részét (azt is hogyan: a Walkmanje fülhallgatóját mikrofonként használva! - elképzelhető a minőség). Ilyenkor megesett, hogy felmásolt ugyanezzel a technikával pár frissen vett kislemezt, lemezrészletet is, hogy halljon a keleten szorult haver valami frisset, menőt. Épp egy kazettalevelet akart feladni, amikor megjelent a Southpaw Grammar és azt még gyorsan felvette a b-oldalra, így tényleg 5-7 nappal később már hallgathattam én is. És mondom, tetszett, tetszik a mai napig. A Vauxhall introspeckózása után ez megint olyan odakent, fasza anyag, mint a Your Arsenal volt, úgy húz a dob, mint egyetlen másik albumán sem, a két gitáros meg nem kíméli a húrokat. Szeretném belehallani a britpop eufóriáját is, de az nincs benne, pedig ennek tényleg mennybe kellett volna mennie akkor a Gallagher-tesók és a többi suhanc között. De nem ment, sőt kifejezetten megbukott, Moz a kellemetlen öreg fószer lett, akit már inkább nem kívánnak (az más kérdés, hogy eddigre sok ok miatt dobta az NME és a lejtőn még csak éppen megindult lefelé). De itt szerintem még akkor is minden perc dicsőséges - oké, lehet mondani, hogy a nyolc tényleg remek számból a nyitó The Teachers Are Afraid Of The Pupils-t és a záró Southpaw-t négyről kihúzták tízpercesre, de közben meg nem, ezeknek nagyon jól áll ekkora játéktér (a nyitóban ráadásul, mint egy James Bond-téma, klasszikus zenei hangmintában szaggatnak a vonósok, a záróban pedig klassz a végén az elszállás). A második kedvenc Moz-stúdiólemezem és ugyan én is röhögtem egyet, amikor megláttam a Stereogum morrissey-es From Worst To Best listáját, de a felháborodást keltő első helyezetten igen elégedetten csettintettem, hogy végre! Másnak is feltűnt.
9/10
Maladjusted (1997, Island)
Ezt viszont egyáltalán nem hallottam a megjelenésekor, sőt, egy jó darabig még utána sem. Moz 1997-ben tényleg egy elfelejtett, lesajnált és le is harcolt egykori király volt (és ami azt illeti, kisemmizett is, hiszen a poptörténet egyik legismertebb perében egykori smiths-es zenésztársa, Mike Joyce dobos szedett ki belőle milliókat). Nem volt benne a levegőben, hogy azonnal hallani kell az új lemezét (pedig azon rendesen megkapta a magáét Joyce, de persze a végző bíró is). Nekem épp amúgy is sok minden más sokkal izgalmasabb volt ekkoriban és ami két éve még megfogott, az ezen a lemezen már nem is működött. Moz érezhetően részben újra szerette volna (ha lehet sikeresebben) teremteni az előző album fura, nagyszabású megoldásait - az Ambitious Outsiders egyértelműen erre kísérlet, nem teljesen sikeres - részben a Vauxhall & I ihletett líraiságát célozta be, de a nagyzenekari kíséretek, a bravúrosnak szánt hangszerelési megoldások nem igazán erős dalokat támogatnak. Ugyan én is nagyon gyorsan eltemettem a lemezt, és ma már kicsit többre értékelem, viszont még így is egyértelműen az egyik leggyengébb eresztése, nem igazán érzem okát elővenni, így nem is nagyon találkozunk. De szerintem ezzel a lemez is és én is jól elvagyunk. Moz meg annyira kikészült, hogy a bukott album és a nem túl sikeres azt követő turné után (meg lemezkiadó nélkül is maradt megint) fogta magát és átköltözött Los Angeles-be, ahol hosszú évekre elvonult a világ elől, mondjuk ebben is része volt a Joyce-ügynek, így kevesebbet kellett törlesztenie.
6.5/10
You Are The Quarry (2004, Sanctuary)
Hogy csak hét évvel később tért vissza, amikor már szinte el is felejtette a világ. De egyúttal azt is elfelejtette, hogy a kilencvenes évek második felétől milyen lejtmenet volt az élete, hogy az utolsó lemezek mennyire sikertelenek voltak, hogy a konkrétan utolsó mennyire gyenge. A visszatérésben mindig ez a szép, a szépre emlékezünk. De ez is csak akkor működik, ha az aktuális muníció legalábbis bizakodásra ad okot. Nos, Moz visszatérő kislemeze, az Irish Blood, English Heart nemcsak bizakodásra adott okot, hanem a valaha volt egyik legdicsőbb comeback kislemez lett! És aztán jött az ellenállhatatlan First Of The Gang To Die, aztán a Nancy Sinatranak is odaadott míves Let Me Kiss You, aztán decemberben az I Have Forgiven Jesus. És mind top 10-es lett! Morrissey kibékült az NME-vel. Mindenki újra szerette. Oké, a kislemezeket nagyon jól kiválogatták, de hát volt hét éve, hogy ilyen jó dalokat írjon, mi a helyzet az albummal? Az is jó, lényegében végig. Persze, ez az euforikus visszajövetel képes arra, hogy megszépítsen minden részletet, de nem, a You Are The Quarry egyértelműen a legjobb lemez ebben a második karrierszakaszban. Groove-os, szépen modernizálja a klasszik Moz-hangzást és mint mindig, de itt most ki is kell emelni, nagyon-nagyon szellemes.
8.5/10
Live At Earls Court (2005, Sanctuary)
Oh, ne, még egy koncertlemez! Ez persze igazságtalan, hiszen még csak a második és ezúttal ismét dicsőséges a pillanat a megörökítésre, a zenekar megintcsak nagyon erős, a lemezanyag pedig pöpec, úgy ahogyan van. Ez jobb hangulatú is, valószínűleg ezért is lehet, hogy ezt meg is hallgattam néhányszor és bár most nem, de el tudom képzelni, hogy egyszer majd még újra igen. Az "Oh, ne, még egy..." felkiáltás tízezerszer inkább a válogatáslemezekre igaz. A Bona Drag stílusos volt, helyénvaló és nagyon erős, de soha később nem volt olyan jó kislemezsorozata, ami megérdemelt volna hasonló részösszegzést, pedig azok lépten-nyomon érkeztek, nem kis részben a sűrű kiadóváltások miatt. És pont ezért - képtelenek voltak/nem akartak megegyezni - nem is létezik még definitív karrierbesztof, pedig legalább az 1997-ig tartó időszakról lehetne. E helyett van kismillió felesleges kollekció (egyedül a 2000-es, kéttételes The CD Singles '88-'91 és The CD Singles '91-'95 nem az, mert az a későn érkező gyűjtők kedvéért az addigi 19 kislemez teljes anyagát tartalmazza): az 1995-ös World Of Morrissey albumdalokat, b-oldalakat vegyít sután, az 1997-es Suedehead az EMI-os (HMV-s) időszak újabb keresztmetszete (a Siouxsie Siuox 1994-es Interlude kislemez például itt szerepel), az 1998-as My Early Burglary Years gyengébb b-oldal-, ritkasággyűjtemény szintén ugyanekkorról, a 2009-es Swords a 2004-2009 közötti szokásos, ám ekkoriban már nem annyira erős alapanyagból készült b-oldal kollekció, a többit meg tényleg nincs is kedvem részletezni. A 2008-as Greatest Hits (ami főleg 2004-es és 2006-os dalokat tartalmaz), valamint a 2011-es Very Best Of Morrissey (ami meg ismét egy 88-94 keresztmetszet), versenyeznek a legröhejesebb cím címéért.
7.5/10
Ringleader Of The Tormentors (2006, Sanctuary)
Innentől van egy helyreállt reputációjú énekes, aki ugyan egyre ritkábban, de megbízhatóan hozza ki az új lemezeket, amik azért újra egyre megbízhatóbban süppednek bele a sokszor találó, megint sokszor meg teljesen felesleges nyilatkozatok, aztán az egyre sűrűbb, betegséggel kapcsolatos hírek közé. A maradék három nagylemez nálam eléggé egyforma megítélésű, egyik se lóg nagyon se le, se felfelé ki és egyik sem éri el a 2004-es szintjét. A Ringleader, aminek turnéjával először ért Budapestre a hős, azért ha lehet, picit közelebb áll hozzám, tetszik, ahogy ez is "kísérleti", sokszínű lemez, itt tetszik a legjobban a Moz-féle mívesség (vö. Vauxhall, Maladjusted) és még itt is voltak szuper slágerek (You Have Killed Me, The Youngest Was The Most Loved). Igen, hallatszik, hogy nagynevű a producer (Tony Visconti) hallatszik, hogy Romában készült a lemez, hogy Moz valahogy felszabadult, és persze, hallatszik, hogy van egy új gitáros (Jesse Tobias), aki dalszerzőként is bemutatkozott (Whyte 2004-ben megbetegedett és utána többé már nem tudott koncertezni, de a stúdióban és dalszerzőként még kitartott a 2009-es albumig). Most, hogy újrahallgattam, élesebben elvált a lemez elejének erőssége és a végének kisebb unalma, de azért tartom magam a fentiekhez.
8/10
Years Of Refusal (2009, Decca)
Azt mondtam, hogy az eddigi utolsó három lemez nagyjából egységes, de azért ha van köztük olyan, amelyiket el tudom engedni, akkor ez az. Moz most ismét a You Are The Quarry producerével, a punkos gyökerű Jerry Finn-nel dolgozott (ez volt a producer utolsó lemeze váratlan halála előtt), és ismét egy döntően odakent, rockos, feszes anyag lett, de azért hangzásban sincs a Your Arsenal, vagy a Southpaw Grammar szintjén, a dalokat tekintve meg pláne nem. Jól végig lehet hallgatni, egységes, lendületes, és tényleg nincs vele komoly baj, csak közben nem is volt benne semmi, ami igazán megfogott volna. Ez az utolsó lemez, amin Whyte még társszerző, de a lemezen már nem játszik, így Tobias új fiú mellett újra csatasorba állt Boorer is szerzőként - érdekes, hogy a hármuk között nagyjából egyenlően elosztott dalokon nem hallatszik semmilyen ingadozás. Szóval sokkal több mondanivalóm nincs is róla. Ja de, ez a harmadik Morrissey-lemez, aminek a borítóján tart valamit a kezében az énekes. Egy fegyver és egy hegedű után egy kisbabát. Na ezt a szimbolikát fejtse meg, aki tudja.
7.5/10
MOZ EZ UTÁN AZ ALBUM UTÁN MEGÍRTA VÉGRE ÖNÉLETRAJZÁT, MI PEDIG ELOLVASTUK ÉS ÉRTÉKELTÜK.
World Peace Is None Of Your Business (2014, Harvest)
Erről a viszonylag friss, tavaly nyári albumról Ács Oszkár, az Időrablók és az Amber Smith basszusgitáros-énekese írt kritikát hozzánk, lent a link, abban lényegében minden benne van a lemezről. Nekem ennek a változatossága jobban tetszik, mint az előző egyneműsége, jól állnak a váratlan részek (spanyolgitár, hah), Moz szépen énekel, hasznos volt új producerrel vért frissíteni, meg persze a franciaországi lemezfelvétel is üdítően hathatott. Ja és van két új szerző is, két számban. Szóval egészen izgalmas volt az ismét új kiadóval a helyzet, de a lemez megjelenése után nem sokkal, három héttel egészen pontosan, össze is vesztek, és legjobban maga az album sínylette ezt meg, hiszen majdnem nyomtalanul eltűnt, pedig többet érdemelt volna. Moz se járt azért éppen jól, azóta is kiadó nélkül van - legutóbb már azt nyilatkozta, hogy a mostaniak voltak utolsó brit fellépései, mert lemezkiadó és új album reménye nélkül nem fog fellépni többet. Oké. Azt azért majd meglátjuk. Meg azt is, hogy lesz, aki ki akarja majd adni Morrissey-t, annyira azért nem rossz még az ürge.
8/10
Dömötör Endre
ERRŐL A LEMEZRŐL PEDIG PROFÜL-CIKKÜNK SZÜLETETT, ÁCS OSZKÁR, A MAGYAR MOZ ÍRT KRITIKÁT RÓLA.
a jövő hétfői budapesti koncert Facebook-eseményoldala
Morrissey ritka tévés interjúinak egyikét épp nemrég adta Larry Kingnek:
ha pedig egyetlen dalt kérhetnénk, akkor ez lenne az:
