„A legmélyebb zene, ami csak létezik” – Thurston Moore-interjú

Június elején az A38-on adott koncertet a zajos rockzene egyik legfontosabb figurája, a Sonic Youth feloszlása után saját neve alatt (egy remek zenekarral) koncertező Thurston Moore. Naná, hogy a több tízezres lemezgyűjteménnyel rendelkező, igazi zenerajongó-gitárost kedvenceiről, korai hatásairól kérdeztük és hosszan kifejtett válaszai alapján azt se bánjuk, hogy csak kevés témára jutott idő.

- Mi a legkorábbi zenei emléked?

- Mindig szólt otthon a zene. Apám klasszikus zongorista volt, és az ő anyja, a nagymamám szintén zongorista volt, ő is játszott klasszikust, meg társadalmi eseményeken is zenélt már a negyvenes évektől Miamiban, ahonnan a család származik. Apám tőle örökölte a tehetségét, meg a hangszert is, folyton játszott rajta. Bachot, Beethovent, Mozartot. Azt hiszem ez a legkorábbi emlékem, és egy olyan eset, amikor elmentünk megnézni a nagyit, ahogyan valamilyen eseményen zongorázott, talán egy könyvtárban. Gyerekként természetesen vettem tőle leckéket, kicsit érdekelt is a dolog, de azt hiszem akkor is inkább szívesebben rohangáltam volna a ház körül.

- Mik az első rockzenei emlékeid?

- 1958-ban születtem, szóval úgy a hatvanas évek közepén, második felében jutott el hozzám a rock & roll a bátyámon keresztül, aki öt évvel idősebb nálam. Az első nagy rockzenei találkozás is neki köszönhető, hazahozta lemezen a Louie Louie-t (1963) a Kingsmentől. A leginkább klasszikus rock and roll-dalt! (nevet) De persze nekem akkor annyit jelentett, hogy a bátyám lemeze és tetszik. Végtelenszer meghallgattuk apám régi lemezjátszóján. Egyértelműen ez volt a minta ahhoz, amit később csinálni szerettem volna. Nagyban inspirált, és ami a legjobb volt ebben a kislemezben, az a B-oldal, ami egy Haunted Castle című instrumentális szám. Sötétebb, avantgárdabb dal, emlékszem, ahogyan a bátyám magyarázta, hogy ez miért még kúlabb, mint a Louie Louie. Nagyon erősen kötődtem ahhoz a dalhoz, így mindig is olyan számokat szerettem volna írni, amik úgy szólnak, mint a Kingsmentől a Haunted Castle. A mai napig számos akkordfűzésem referál erre a dalra! (nevet)

- Mi volt az első lemez, amit saját pénzeden vettél?

- Azt hiszem, az első olyan lemez, amit tudatosan meg akartam venni – és az anyukámat kértem meg, hogy vegye meg nekem –, az az Iron Butterflytól az In-A-Gadda-Da-Vida (1968) volt. Furcsa egy első lemez volt, de mivel az én tulajdonomnak számított, ezért folyton ezt hallgattam. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagyon szerettem is, inkább csak lojális voltam hozzá, mert az enyém volt. Nézegettem a borítót a háttérvetítéssel a zenekar mögött, ahogyan a két hatalmas gömb kezd egybefolyni. Azonban azt hiszem, jobban tetszett, ami a bátyám szobájából hallatszódott ki ekkoriban, az Abbey Road, a Monkees meg hasonlók. Aztán elkezdtem további lemezeket venni: a Rolling Stones-tól a Their Satanic Majesties Requestet, azt hiszem ezt már teljesen a saját pénzemből, meg két kislemezt, a Zager & Evans-től az In The Year 2525-ot és a Youngbloods-tól a Get Togethert. Persze volt még sok más minden a házban, apám klasszikus albumai, meg olcsó válogatások, amiket akkoriban még a szupermarketek pénztárainál is lehetett kapni, bár fogalmam sincs miért voltak meg nekünk. Jazzlemezeink viszont nem voltak, az a műfaj sokkal később jelent meg az életemben igen hangsúlyosan.

De most még az is beugrott, hogy az első lemez, amit tényleg tudatosan megvettem, az Stevie Wondertől az Innervisions (1973). Ekkoriban kezdtem rendszeresen lemezeket venni: az Aerosmith-től a Get Your Wings, meg a második Grand Funk Railroad (nevet) is ekkoriban lett meg. És nem tudom megmondani, hogy miért ezeket vettem meg, nem volt ismeretem róluk, azt hiszem, egyszerűen a borítóik miatt döntöttem ezek mellett. Időről-időre elmentem a lemezboltba és választásra késztettem magam – ezek voltak a legkorábbi választásaim. És jó választások voltak, szerettem mindegyiket. Aztán rákaptam az olcsó válogatáslemezekre, amiket, ha megrendelte az ember, talán 99 centért küldtek el postán. Egy-egy kiadó aktuális megjelenéseiből szemezgettek ki ezekre dalokat. Egy Warner-válogatás nagyon megragadott, azon hallottam a GTOs-t, Captain Beefheartot, Frank Zappát, láttam a neveiket magazinokban és ezeken a válogatásokon is, és ez volt a leghatékonyabb mód, hogy megismerjem őket. Így ismertem meg a Stoogest is és utána azonnal meg akartam venni a lemezeiket. A hetvenes évek elején így vásároltam meg a legfurább albumokat, részben anyagi okok miatt, hiszen ezek általában az akciós, leárazott dobozokban végezték és így megengedhettem őket magamnak. A legfurább borítók alapján választottam. Ott sorakozott vagy húsz példány az első Stoogesból, meg húsz a Spotlight Kidből (Captain Beefheart-lemez – a szerk.), meg húsz az Ege Bamyasiból a Cantől 50 centért, ma meg persze vagyonokat érnek. (nevet) Egyáltalán nem voltak népszerű lemezek, én is csak azért vettem meg ezeket, mert ezekre volt elég pénzem. De persze nem csak ilyeneket vettem, volt ezeket között az 50 centes albumok között rengeteg rossz is! Viszont, amikor jött a punkrock és találkozni kezdtem zenészekkel, akkor mindenki ezt mesélte, hogy így szerezte be a zenéket, mindenkinek így lett meg az első Stooges! A Ramones is mindig azt mesélte, hogy a sulijukban ők voltak az egyedüliek, akik Stoogest hallgattak. És az én iskolában se volt rajtam kívül senki 1975-ben, aki Stoogest hallgatott volna.

- És minek a hatására kezdtél gitározni?

- A bátyám hazajött az első Black Sabbath-lemezzel. Az nagyon emlékezetes. Iszonyatosan súlyos és kemény volt. Becsukott ajtók mögött hallgatta, mert hogy ez valami nagyon különleges dolog és ez bennem is erősen megragadt. Ez volt talán az első, de amikor 1976 körül elkezdtem gitározni, addigra már mind hatottak rám, amiket az előbb említettem. De hatott még a Derek And The Dominos is, viszont ezeket a dalokat nem tudtam eljátszani, fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. Amikor azonban meghallottam az első Ramonest, meg aztán a Sex Pistols-t, Buzzcocks-kislemezeket, akkor már tudtam, hogy én is így szeretnék játszani. Nem volt bennem túl nagy ambíció a gitározás terén, néhány akkorddal elégedett voltam. Az volt a célom, hogy egy olyan zenekarban játsszak, amelyik van olyan jó, mint a Ramones. És ez nem volt olyan nagy kihívás zeneileg. Tinédzserként legalábbis ezt gondoltam. 1977-ben 19 éves voltam és miután New Yorkba költöztem, elkezdtem koncertekre járni. Láttam mindenkit, például a Cramps első New York-i koncertjét a Max’s Kansas Cityben is. Néztem őket és bár lenyűgöző volt, de azt gondoltam, hogy én is vagyok majdnem olyan jó gitáros technikailag, mint amilyen Bryan Gregory, az ő gitárosuk volt ekkoriban, ő mégis géniusz volt, ahogyan játszott.

- Milyen koncertek voltak rád a legnagyobb hatással?

- Az első koncertélmény meglehetősen unalmas volt, Rick Wakemant láttam, ahogyan előadta a Journey To The Centre Of The Earth-t. Aztán még voltam Peter Frampton-koncerten is, ami szintén nem volt túl emlékezetes. Aztán láttam Frank Zappát, ami még szintén inkább unalmas volt, bár ott volt vele Captain Beefheart is a színpadon, ott ücsörgött egy széken a színpad szélén, szerintem én voltam az egyetlen az egész arénában, aki tudta, hogy kicsoda ő. Aztán egyszer csak felugrott, odament a mikrofonhoz és csinált vele valamit, de túl rövid ideig, én meg azt mondtam, hogy ez az! Én őt szeretném hallani! Láttam még ezután az Aerosmith-t, a Blue Öyster Cultot, a Pink Floydot – na ők már jók voltak. Az igazi nagy hatások viszont már New Yorkban értek: a Suicide, a Ramones, Patti Smith, a Blondie, Richard Hell, elég sokszor láttam a Televisiont is. Számomra ez volt az áttörés időszaka. A Television volt számomra a legnagyobb zenekar. Ezután már nem tudtak érdekelni az olyanok, mint a Led Zeppelin, a Rolling Stones meg a Pink Floyd. Bedobozoltam a lemezeiket és mentek a pincébe. 1979 körül nyitottam ki a dobozt valamiért és borzasztóan távoli zenéknek tűntek a borítókat nézegetve. Szomorú, rothadó dinoszauruszoknak. „Ó istenem, én valamikor hallgattam ezeket a szarokat?” Persze sok évvel később újra felfedeztem, hogy milyen klasszak is ezek a lemezek, de ’79 körül borzasztónak tűntek. Akkor csak az új Public Image Ltd. meg a Slits érdekelt.

- Melyik a kedvenc no wave-zenekarod?

- Érdekesség, hogy a no wave egyszerre zajlott a punkkal, és amikor 1976-ban New Yorkba költöztem, ezek a zenekarok már léteztek. Egyet-kettőt láttam is kiállításokon zenélni, de ekkor még nem vettem őket túl komolyan. Nekem akkor ez a zene még távoli volt. Ezek a zenekarok mindent leszartak, nem tudtam kötődni hozzájuk, inkább a Television és Patti Smith érdekelt. Aztán láttam egy jobb koncertet, ahol ott volt a Contortions, a Theoretical Girls, a DNA és a Mars is, jól szóltak, de nem vibrált körülöttük semmilyen történeti jelentőség, apró zenekaroknak számítottak. Később aztán, ahogyan ők is fejlődtek, kezdtem egyre jobban kötődni hozzájuk, főleg, amikor megjelent a Bush Tetras. Akkoriban azt gondoltam, hogy ők a világ legjobb zenekara. Aztán megjelent Lydia Lunch az 8 Eyed Spy-jal, és ekkor talán már nem is no wave-zenekarok voltak ezek, hanem poszt-no wave-zenekarok. Na, ekkor már imádtam őket, az 8 Eyed Spy varázslatosan jó volt. Össze is barátkoztam velük, Lydiával, James Chance-szel meg a többiekkel (Moore szervezett no wave-fesztivált is 1981-ben – a szerk.). Részben bánom, hogy korábban távolságot tartottam tőlük, ma már azt kívánom, hogy bárcsak többet lógtam volna velük ekkoriban, ugyanakkor meg azt is gondolom, hogy valószínűleg belekeveredtem volna bizonyosok zűrös helyzetekbe is. Sok-sok drog és sok őrültség lengte be a munkásságukat.

- Mik inspiráltak a Sonic Youth indulásakor?

- Amikor összehoztam 1981 nyarán egy egyhetes fesztivált, a Noise Festet egy galériában, lényegében azzal született meg a zenekar, talán akkor játszottunk először Sonic Youth néven is. Lee Ranaldo Glenn Branca gitárzenekarában is játszott, és az nagy hatással volt rám. Azt hiszem, amikor elkezdtünk együtt játszani, Lee, Kim és én, akkor főleg ezek indítottak el minket: Glenn Branca, Rhys Chatham dolgai, a belvárosi artrock gitárokkal. Bennem konkrétan ennek, meg az olyan posztpunk-zenekaroknak, mint a PiL-nek és Pop Groupnak a hatása keveredett. Nem hiszem, hogy Branca és Chatham túlzottan sokat gondolt volna ezekről a zenekarokról. Ők La Monte Youngot szerették, én viszont az ő világukat szerettem volna keresztezi az említettekkel, úgy, hogy a végeredmény inkább rock and roll-zenekarra emlékeztessen, ne egy zord experimentális kortárs klasszikus együttesre. A CBGB’s-ben szerettem volna játszani. Szóval ők voltak a legnagyobb hatás: DNA, Branca és a PiL. Ezek után viszont eléggé beleszerettem az új punkszíntérbe, a hardcore-ba, főleg a Black Flagbe, ők nagyon sokat jelentettek nekem. Amikor befejeztük a Confusion Is Sexet (az 1983 februárjában megjelent első Sonic Youth-nagylemez – a szerk.), akkor már a Minor Threat volt a kedvencem. Ők kicsit fiatalabbak voltak nálam, amivel először ekkor szembesültem, hiszen addig mindig én voltam a legfiatalabb a színtéren és egyszer csak megjelent a nálam is fiatalabb generáció, elég fura érzés volt.

ÉS A SONIC YOUTH-NIRVANA-DINOSAUR JR.-SOKAN MÁSOK TURNÉFILMET LÁTTAD MÁR?

- Melyik az a lemez, amit a legtöbbször hallottál?

- Életem mostani pontján ez minden bizonnyal John Coltrane-től az A Love Supreme (1965). A jazz elég későn lépett be az életembe, de annál erősebben. Az a Coltrane-album utolérhetetlen, azt hiszem, ez a legmélyebb zene, ami csak létezik. Ami a rock and rollt illeti, azt hiszem a Televisiontől a Marquee Moont hallottam a legtöbbször, de a számomra legfontosabb lemezek között kell mindenképp megemlítenem még a Richard Hell And The Voidoids-tól a Blank Generationt. Amikor szomorú voltam és lehangolt, akkor ez a lemez adott erőt.

- Kik a kedvenc új előadóid?

- Millió van. De még olyanok is, akik már nagyon régóta színen vannak, de újra meg újra lenyűgöznek. Például most láttam Amszterdamban a The Ex-et és elképesztőek voltak. És van például vagy ezer nagyon érdekes black metal-zenekar. Amúgy már nem járok annyit koncertekre. Amikor új előadókat látok, az általában turnén történik vagy fesztiválokon. Azért mindig kíváncsi vagyok az újdonságra és mostanában inkább a kollaborációk érdekelnek, mint a zenekarok. Mint például, amit mi is összehoztunk nemrég Balázsékkal. (mutat a hajó backstage-ébe belépő Pándi Balázsra, akivel tavaly turnézott és idén remek közös lemezen is szerepelt – a szerk.)

interjú: Dömötör Endre
fotó: Reszegi László

részlet Moore budapesti koncertjéből: 

ez a Moore/Merzbow/Gustafsson/Pándi kvartett közös dupla lemeze, a Cuts Of Guilt, Cuts Deeper teljes egészében: 

és Speak To The Wild című klipes dal Moore legutóbbi, tavalyi The Best Day című albumáról: