Holnap – azaz július 28-án, vasárnap 14:00-tól – a hazai tribute-színteret bemutató cikkünkben is említett The Bits nevű Beatles-tribute együttes vállalkozik egy maratoni, 100 számos Beatles-koncertre, sőt nyugodtan mondhatjuk a várhatóan este 10-ig tartó városligeti eseményre, hogy Beatles-napra. Arra mi viszont nem vállalkozunk a kínálkozó apropón, hogy megmondjuk melyek a legjobb Fab Four-dalok (ezeket nyilván úgyis eljátsszák mindet holnap), de arra igen, hogy az 1970 utáni szólóévekről adjunk egy kivonatot egy tucatnyi dallal.
A zenekar 1970-es létezéséig is jelentek már meg a tagoktól szólólemezek, de ezek inkább mind kísérleti, vagy instrumentális zenéket tartalmaztak, a legjobb dalokat ekkor még mindenki a zenekarnak tartogatta. Az első dalos lemezt Ringo Starr adta ki 1970 márciusában (Sentimental Journey), őt követte áprilisban Paul McCartney (McCartney) alig egy héttel azután, hogy bejelentette kiválását és ezzel gyakorlatilag megpecsételte a zenekar feloszlását, majd még az év őszén kijött az első George Harrison- és év végén az első John Lennon-kiadvány is. Sikeresség tekintetében egy darabig Harrison járt az élen (az ő dalai közül eleve kevesebbet fogadtak be a Beatles-ek közé, meg biztosan régebb óta gyűjtötte őket, mint a többiek, hiszen az All Things Must Past tripla album lett), a legjobb poszt-Beatles szólóanyag viszont elég egyértelműen a ’70 decemberében megjelent John Lennon/Plastic Ono Band. A hetvenes években még mindenki bőséges és viszonylag erős termést produkált (Lennon még úgy is kiadott hét lemezt ’75-ig, hogy csak bő öt évig volt aktív – majd közel öt év szünet után még egyszer stúdiózott 1980-ban), Lennon halála utána viszont mintha már senki sem akart volna bizonyítani, hol gyenge, hol tisztességes, de nem kiemelkedő albumok jöttek egyre ritkábban. Hogy ki volt a legjobb? Erősen nézőpont kérdése. Egy pár évig Harrison számított a legsikeresebbnek, ám az ő teljesítménye gyorsan hanyatlott, Lennon volt a legmarkánsabb a hetvenes évek első felében, McCartney – a nyilvánvaló okok miatt – pedig a legtermékenyebb: szólóban, feleségével, Lindával közös, és a Wings nevű együttesével készített anyagai legtöbbször kissé hullámzó színvonalúak, de ettől még bőven akad közte érték. Ringo, meg Ringo – őt mindenki szereti (de nem a lemezei miatt). Itt és most semmi többre nem vállalkozunk, mint hogy nagyléptékben bemutatjuk a szólóéveket a szerintünk kulcsfontosságú dalokkal, aztán legközelebb hátha ennek a tematikának szentel egy 100 dalos koncertfolyamot a holnap nyolc órán keresztül beatles-ező Bits.
ÉPP NEMRÉG VÁLASZTOTTA KI SOK SZTÁRZENÉSZ A KÖZEL 200 BEATLES-DAL KÖZÜL A LEGJOBBAKAT.
holnap 14:00-kor kezdődő 100 számos Beatles-koncert a Városligeti Sörsátorban lesz, Facebook-eseményoldal
És akkor időrendben 12 elég jó dal (4-4 Lennon és McCartney, 3 Harrison és 1 Starr).
John Lennon rúgta be a hetvenes évekre az ajtót ezzel a kislemezen megjelent instant klasszikussal, hibátlan dal (az Oasis karriert épített rá) - Instant Karma! (1970):
Harrison első dalos, és rögtön tripla szólólemeze közel perfekt, van rajta jópár slágerszám, a legjobb viszont kétségtelenül ez a groove-os csoda - Art Of Dying (1970):
GEORGE HARRISON HÍRES JOGI PERÉT ITT VETTÜK ÁT RÉSZLETESEN.
Lennon, nyers, egyszerű hangszerelésű, brutálisan őszinte első dalos nagylemeze egyvégtében az igazi, de ha ki kell emelni róla egyetlen számot, akkor ez az - God (1970):
McCartney 1970-es első, teljesen önálló szólólemeze még egyenetlenebb, de a Lindával közösen jegyzett második, az 1971-es Ram már perfekt pop (és jobb mint Lennon azévi Imagine-es sikerlemeze), tele ilyen ötletrohamokkal - Uncle Albert / Admiral Halsey (1971):
PAUL MCCARTNEY SZÓLÓPÁLYÁJÁNAK ELSŐ ÖT ÉVTIZEDÉT ITT VETTÜK ÁT.
Oké, a második Lennon-szóló is erős, főleg a második oldala, ahol a protestdalok után újra a személyes szférára koncentrált - Oh My Love (1971):
Harrison hirtelen a reflektorfénybe került az All Things Must Pasttel, segélykoncertet szervezett, filmek felé terelődött, a dalszerzés meg mintha háttérbe került volna - mondjuk a következő szólólemez még erős lett, de ahogy ez a nyitószáma is jelzi, a spiritualitás ekkor már határozottan jobban érdekelte a szerzőt - Give Me Love (Give Me Peace On Earth) (1973):
Na jó, Starr írt egy vicces számot a Beatlesnek, meg nagy ritkán szólólemezeire is egyet-egyet a feldolgozások mellé, de mindenki tudja, hogy nála nem ez a lényeg, úgyhogy álljon itt tőle egyedüliként a Harrisonnal írt és legnagyobb szólósikerének (No. 1 volt!) bizonyult dal, harmadik albumáról - Photograph (1973):
AZ MEGVAN, HOGY 1972-BEN MAGÁNÚTON JÁRT BUDAPESTEN RINGO STARR?
McCartney 1973-ra már újra zenekarban gondolkodott és a Wings a hetvenes évek közepére az évtized egyik legnagyobbja is lett, igaz, olyan jó poplemezt, mint Band On The Run később nem tudtak összehozni, ez viszont pont úgy szól még ma is, ahogyan az idei év kritikailag legjobban fogadott albumai (Father John Misty, Jim O'Rourke, Tobias Jesso Jr.) szeretnének - Band On The Run (1973):
Lennon 1975-ös visszavonulása előtt még csinált egy jó saját dalos lemezt, azon szerepel ez a funkos buliszám - Whatever gets You Thru The Night (1974):
JOHN LENNON ÉS MÁS LELŐTT POPSZTÁROK.
McCartney 1980-ban újra szólókarriert kezdett és ebben a sorozatban az első lemez (McCartney II) máig a legjobb, a new wave-hez is ügyesen nyúlt - Temporary Secretary (1980):
És bár máig aktív, sőt, a kétezres években volt is egy-két jó albuma, az utolsó nagy slágere ez a rá amúgy annyira jellemző, de attól még nagyon szerethető édeskés fülbemászás - Hope Of Deliverance (1993):
Harrison 2001-es halála előtt rögzítette sok év szünet után utolsó albumát, a búcsúzkodó Brainwashed legkorábbi lemezei színvonalát is megközelítette és ilyen szép számokkal van tele - Pisces Fish (2002):
