„Színesítettük a palettánkat” – Al Doyle (Hot Chip)

A britek egyik legmókásabb elektronikus formációjának, a Hot Chipnek a tagjai a 2012-es In Our Heads című remek album után sokáig a különböző mellékprojektjeikre fókuszáltak, ám három év után összehozták hatodik nagylemezüket is. Az ironikus című Why Make Sense? május 18-án jelent meg, mi a zenekar gitárosával – na meg persze ezer másik hangszeren játszó tagjával –, Al Doyle-lal kerestük az értelmét.

- Szerintem a Hot Chipben az egyik legjobb dolog az, hogy sosem lehet teljességgel eldönteni, hogy mit mennyire gondoltok komolyan. Például mikor annak idején Zágrábban láttalak titeket, Alexis Taylor egy hatalmas dínós pólóban volt, tök hülyén nézett ki, de egész koncert alatt még csak nem is mosolygott. Hogy látod ezt a kettősséget belülről?

- Vicces, hogy így emlékszel Alexis (Alexis Taylor, a Hot Chip egyik frontembere - a szerk.) felsőjére, azt hiszem, tudom, melyikről beszélsz! (nevet) Tényleg van benne valamiféle kettősség, ő ugyanis egy nagyon komoly ember, mégis sokszor jár színes, furcsa ruhákban. És ez a zenénkre is igaz, hiszen komolyan vesszük a dolgokat, de abban teljesen igazad van, hogy sok dalunkban fedezhető fel a humor. Például a legutóbbi kislemezük címe Huarache Lights, ami nem véletlenül ugyanaz, mint az egyik Nike sportcipő neve. Ezek apró, rejtett poénok, amik sokszor jó kiindulási pontot jelentenek, ha egy dalt írunk, sőt, számunkra sokszor ez a szórakoztatóbb módja. Egyébként azt kell mondanom, elég komoly emberek vagyunk, legfőképp, ha a zenéről van szó. Arról, hogyan rakjuk össze a dolgokat. Ez leginkább arról szó, hogy megtaláljuk az érdekes és szórakoztató módját annak, hogy belekezdjünk valami újba. Az első lépés az, hogy te magad érdekesnek találd a dolgot, ilyen téren pedig a humor nagyon erős fegyver tud lenni.

- Ha megnézzük a Hot Chip történetét, tényleg úgy tűnik, hogy elég komolyan vettétek a dolgotokat. Egy lépésről-lépésre haladó, szépen felívelő életmű van mögöttetek. Tudatos építkezés eredménye, vagy a sors hozta így?

- Ez volt a természetes számunkra, de azért benne van az is, hogy nem akartunk olyan dolgokat meglépni, amire adott pillanatban még nem álltunk készen. Minden alkalommal, mikor nagyobb színpadra állhattunk, vagy kicsit több időt fordíthattunk egy lemez elkészítésére, akkor valóban ott tartottunk, érettek voltunk ezekre a dolgokra. Ha nem így van, az nagyon veszélyes tud lenni, főleg a fiatal zenekaroknál, akik nagyon gyorsan érnek el sikereket. Klasszikus példa erre Lana Del Rey, aki egy csodálatos előadó, de olyan pozícióba helyezték, amiben nem tudta, mit kell csinálnia, mivel nem volt meg hozzá a tapasztalata. Ilyen szempontból mondhatni szerencsések vagyunk, hiszen minden lépés előtt úgy éreztük, készen állunk rá, hogy megtegyük. Ez tulajdonképpen két dolgon múlik: a választásaidon és a szerencsén.

- Szaladjunk gyorsan végig az eddig megjelent lemezeiteken, és kérlek, mondd el, mit szerettél bennük a legjobban, illetve mitől különlegesek! Az első a 2004-es Coming On Strong.

- Furcsa visszagondolni erre a lemezre, hiszen olyan rég volt. Én nagyjából épp akkoriban kerültem a zenekarba és az album nagy részét Joe (Joe Goddard a Hot Chip egyik alapító énekes-szintise - a szerk.) és Alexis tulajdonképpen már megírta akkorra. Egyébként egy igazán egyedülálló lemeznek tartom, legfőképp azért, mert nem igazán tudtuk, mit is csinálunk pontosan. Volt benne egyfajta gyermeki naivság, a lehető legpozitívabb értelemben. Joe és Alexis akkoriban elég sok amerikai r&b-t hallgatott, mint például Timbaland, a Neptunes vagy a Destiny’s Child, és azt hiszem, ahhoz hasonló hangzást szerettek volna elérni. Aztán persze a legkisebb mértékben sem lett olyan. (nevet) Egyébként az új lemezünkön van valami hasonló, főleg az olyan daloknál, mint például a Love Is The Future, amit Jimmy Douglas kevert, aki egy lenyűgöző amerikai r&b hangmérnök. Furcsa dolog visszagondolni az első lemezre, és párba állítani a mostanival, hiszen rengeteg dolog történt a kettő közt, és mostanra elérkeztünk egy olyan szintre, hogy már felérhetünk azokhoz a lemezekhez, amikhez egy évtizeddel ezelőtt próbáltunk.

- Aztán következett a 2006-os The Warning.

- Ezen a lemezen volt az Over and Over, ami nélkül valószínűleg közel sem tartanánk itt, ahol most. Ez a lemez hozta meg az áttörést. Több ismert dal is van rajta, amiket a mai napig játszunk, például azt hiszem még sosem fordult elő, hogy az Over and Over kimaradt volna. Büszke vagyok erre az albumra, hiszen lassan 10 éves, az emberek pedig még mindig megőrülnek, ha erről játszunk dalokat, mint például a Boy From Schoolt. Mondhatni, hogy ez az album már kiállta az idő próbáját, és ennyi idő után is működik, ami nagy szó.

- És ezen a lemezen már jobban részt vettél a dalszerzésben?

- Igen, sőt, mondhatjuk, hogy albumról albumra egyre jobban részt vettem benne. A legutóbbi lemezben például sokkal jobban benne volt a kezem, mint előtte bármikor. De talán pont ez a természetes, hiszen egyre több ideje játszunk együtt.

- Utána következett 2008-ban a Made In The Dark.

- Ez egy furcsa lemez volt számunkra, ekkoriban még az EMI-hoz voltunk leszerződve, és próbáltuk együtt kitalálni, mi legyen. Nagyon szeretem a címadó dalt, és örülök is, hogy így kiemeltük. A mai napig úgy gondolom, hogy ez Alexis egyik legzseniálisabb alkotása, egy gyönyörű ballada, és nagyon szeretem játszani. Egyre furcsább egyébként ez a visszatekintés, valahogy sohasem gondolkoztam ezeken a dolgokon korábban. (nevet)

- Pedig már majdnem megvagyunk vele. A 2010-es One Life Stand a következő.

- Lássuk csak, mire emlékszem ebből! Például a One Life Stand videoklipjére, ami elég furcsa lett. Hülyén mászkáltunk abban a kis szobában, ami egyébként olyan volt, mint valami börtön, a rendező pedig csak nyugtatgatott minket, hogy ne aggódjunk, jól fog kinézni! Érdekes egy nap volt, mert amikor forgattuk, épp mellettünk az X-Faktor műsor ment, és ettől valahogy még szürreálisabb volt az egész.

- Az utolsó pedig az In Our Heads, ami még tartotta a zenekar kétéves periodicitását, 2012-ben jelent meg.

- Ha az új lemezt nem számítjuk, akkor szerintem ez a legjobb albumunk, valahogy minden pont úgy sült el, ahogy kellett. Nagyon élveztem az egészet. Kicsit elrugaszkodtunk mindentől, és az olyan dalok, mint például a Flutes olyanok voltak, mint akkoriban semmi más. Ennél az albumnál kerültünk kapcsolatba Mark Ralph-fal is, aki ekkor még inkább hangmérnökként dolgozott velünk, az új albumunkon viszont már co-producer volt. Tényleg nagyon örülök, hogy egymásra találtunk, és egyébként azóta több Hot Chip mellékprojekten is dolgozik, mint például a 2 Bears, a New Build vagy Alexis szólóprojektje.

A HOT CHIP-KÖZELI PROJEKTEKRŐL ITT ÍRTUNK LEGUTÓBB.

- És miért olyan jó vele dolgozni?

- Nagyon rendes srác és hihetetlen tudással rendelkezik. Egyszerűen remekül érti a dolgát, és hamar megtalálja, hová kell érkeznünk. Mikor együtt kezdtünk dolgozni, minden olyan egyszerű volt, megtaláltuk a közös hangot. Egyszerűen egy nagyon tehetséges srác.

- Az új lemezen van néhány meglepő pillanat, például rögtön a Love Is The Future című második dalban van egy rapbetét. Ezt ki követte el, illetve honnan jött az ötlet?

- Posdnuos a De La Soulból. Hogy honnan jött ez? Jó kérdés…(nevet) Volt egy közös ismerősünk, Money Mark a Beastie Boys köréből, neki ugyanis nemrég volt egy közös projektje Alexis-szel. Ő egyébként egy nagyon kedves és segítőkész ember, szóval összekötött minket a De La Soul-srácokkal. Innen jött az egész, és szerintem egy nagyon jó momentum az albumon. Vicces, ahogy hangsúlyoztad a kérdést – mintha az lenne, hogy honnan a francból szedtétek ezt az ötletet, mert olyan meglepő. Azt hiszem, pont ilyen reakciót vártunk!

- Tényleg emlékezetes. Már csak azért is, mert az első single után arra számítottam, hogy egy sokkal elektronikusabb albummal jöttök elő, erre tele van funkos beütésű dalokkal mint a Started Right, a Love Is The Future vagy az Easy To Get. Hogy kerültetek a ’70-es évekbe?

- Ezek szerint tényleg sikerült meglepnünk, ennek örülök. Ez a funkos őrület nem volt feltétlenül tudatos, de tagadhatatlan, hogy tényleg elég nagy mértékben jelen van. Egyáltalán nincs szó viszont múltidézésről, inkább egy modern megközelítésről. Például pont a Started Right rengeteg verzióban készült el. Joe és én akkoriban folyton D’Angelo új lemezét hallgattuk. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy úgy hangzik, mintha egy régi lemez lenne, mégis modern. Mi is valami ilyesmi irányba tartottunk.

- Úgy érzem, ez az album kicsit szövegközpontúbb lett a korábbiaknál.

- Igen, ez így van, Alexis rengeteg zseniális szöveggel állt elő, nekem nagy kedvencem a Need You Know és a záródal, a Why Make Sense?. Mindkettő kicsit más hangulatú, mint a szokásos Hot Chip-dalok, és szövegileg is kitűnnek, hiszen van benne egy kis személyes kommentár a társadalmi történésekről. Nagyon örülök, hogy az albumot a záródal után neveztük el, hiszen így kicsit ki is emeljük a többi közül. Nem hasonlít egyetlen korábbi Hot Chip-szerzeményre sem.

- Koncepció volt, hogy meglepetést okozzatok?

- Valahol igen, legalábbis annyiban, hogy nem akartuk önmagunkat ismételni. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy leültünk, és megbeszéltük, hogy egy más hangzású lemezt írunk. Egyszerűen nem akartunk kiadni néhány átlagos house-dalt. Szerintem a mellékprojektek és a dj-zés is hatással volt rá, hogy színesítettük a palettánkat. Van néhány teljesen kész dal is, ami tulajdonképpen pont emiatt nem került a lemezre, mert valahogy hangulatában nem passzolt, ezeket valószínűleg kiadjuk egy EP-n vagy ilyesmi.

- Az album delux verziójához jár is egy EP, ami a Seperate címet viseli. Miért nem adtátok ezt ki a lemez előtt, promóciós céllal?

- Ezt inkább egyfajta ajándéknak szánjuk azoknak, akik pénzt áldoznak arra, hogy megvegyék a lemezünket. Azért nem lenne jó az album előtt, külön kiadni, mert ezek nem azok a dalok, amiket ki akartunk emelni.

- Beszélgessünk kicsit a mellékprojektekről, amikből rengeteg van. Mennyire nehéz összeegyeztetni a közös munkát? Előfordult már olyan, hogy visszatartottatok egy Hot Chip-lemezt, mert nem akartatok túl sok kiadvánnyal kijönni egyszerre?

- Igen, pontosan ez történt tavaly, ugyanis kijött egy új 2 Bear- és egy New Build-album meg Alexis szólólemeze is. Ezek mellé semmi értelme nem lett volna kijönni még egy Hot Chip-anyaggal is. Persze nem ez volt az egyetlen oka, szerettünk volna elég időt szánni rá, tulajdonképpen különböző periódusokban zajlott az írás, összesen 18 hónapon keresztül. De a periódusok közt tudtunk foglalkozni a saját dolgainkkal is.

- A Hot Chip egy változó, széles határokkal rendelkező formáció, és a mellékprojektek sem éppen heavy metál bandák. Miért van mégis szükségetek erre?

- Mert azok egyszerűen nem a Hot Chip. Például amit Joe és Raf Rundell csinál 2 Bears név alatt, az csakis róluk szól, nekünk semmi közünk hozzá. Alexis legutóbbi szólólemeze is elég más volt, majdnem hogy country-lemez. Mikor megír egy dalt, van, hogy abból Hot Chip-szám lesz, de van, hogy sokkal több értelmét látja, hogy a saját nevén jelentesse meg. Egyszerűen így van rendjén, mert ha ezt a sokféle zenét mind egy néven jelentetnénk meg, az összezavarná az embereket és minket is. A Hot Chipnek ráadásul megvan a saját hangzása, amit tiszteletben tartunk, még ha néha kicsit kísérletezgetünk is vele, az a mi főhadiszállásunk. Hiába voltam tagja az LCD Soundsystemnek, mégis a Hot Chipet tartottam mindig is a fő zenekaromnak.

- Az összes zenekartag mellékprojektjét megemlítetted, csak a saját New Build nevű formációdról nem nagyon beszélsz. Mesélnél erről egy kicsit?

- Egy ideje csináljuk már Felix-szel közösen. A második albumunk tavaly jelent meg Pour It On címmel egy brit kiadónál, a Sunday Best Recordingsnál. Büszkék vagyunk erre a lemezre, és a készítés minden pillanatát élveztem. Kicsit talán sötétebb zene, mint a Hot Chip, kicsit erősebb benne a basszus, masszívabb az egész. A címadó dal például heves, intenzív, és nagyon jól van felépítve. Ezek a dolgok amúgy a Hot Chipben is megvannak, pont ezért tetszik annyira a Why Make Sense? című szám, amit már említettem, mert az is olyan, hogy egyre jobban beindul. Szeretem, mikor így épül fel egy trekk.

- Már szóba került, hogy játszottál az LCD Soundsystemben is. Hogyan befolyásolta ez a Hot Chipben végzett munkád és fordítva?

- Mikor az LCD Soundsystemmel először színpadra álltunk, még elég fiatal voltam, a húszas éveim elején jártam, így elkerülhetetlen volt, hogy minden újdonság hatással legyen rám. Hihetetlen, erőteljes hangzása volt, rengeteg hangszerrel. Az egész olyan könnyen ment, például ha úgy jött ki a lépés, hogy hiányzott belőle egy kis zongora, akkor szereztek egy zongorát. Üdítő volt akkoriban azokat a kütyüket használni, amik persze sokkal amatőrebbek voltak, mint amiket mi most használunk. Illetve ami teljesen lenyűgözött, az James (James Murphy, az LCD Soundsystem alapítója - a szerk.) hozzáállása volt a zenéhez. Volt egyfajta amerikai punkrock-háttere, és ez a fajta tánczene teljesen újdonságnak számított akkoriban Angliában. Ezek a dolgok mind befolyásoltak, hogy azzá a zenésszé váljak, aki ma vagyok.

- És mit szóltál, mikor először felmerült, hogy feloszlik az LCD Soundsystem?

- Eléggé lefoglaltak minket a koncertek, így nem volt időm nagyon ezen gondolkozni. Aztán mikor ténylegesen vége volt, furcsa volt belegondolni, hogy soha többé nem játsszuk azokat a számokat. Annyi könnyebbség volt benne, hogy nem ért teljesen váratlanul. Nekem igazából már az előző turnén megvolt az utolsó koncert, még ha végül nem is az volt az igazi. James ugyanis nem említette, hogy a Sound Of Silver után akarna még új anyagot írni. Emlékszem, New Yorkban léptünk fel, és az járt a fejemben, hogy ez az utolsó koncertünk együtt. Egyszerűen könnybe lábadt a szemem, és nem is igazán tudtam eljátszani az utolsó számot. Nagyon érzelmes pillanat volt. Szerencsére végül jött még egy lemez és egy újabb turné. Úgyhogy mire odaértünk, hogy valóban az utolsó koncertet adtuk, addigra én már valahogy feldolgoztam ezt a dolgot. Persze ugyanúgy meghatódtam, de annyira lefoglaltak az előkészületek, hogy nem igazán volt időm belegondolni.

- Látsz arra bármi esélyt, hogy az LCD Soundsystem valaha újra összeáll?

- Fogalmam sincs, mi fog történni mondjuk 10 év múlva, de abban biztos vagyok, hogy a közeljövőben erre nem kerül sor. Persze ki tudja, de azt hiszem, addigra már túl öregek leszünk ehhez. (nevet) Fizikailag nagyon nehéz volt bírni azokat a koncerteket, és én vagyok az egyik legfiatalabb a 35 évemmel, szóval gondolj csak bele! Szóval 50-60 évesen nem hiszem, hogy fizikailag menne a dolog. De majd meglátjuk.

interjú: Biczó Andrea

a friss Hot Chip-album teljes egészében: 

a Need You Now klipje: