Februárban jelentette be a Florence And The Machine, hogy négy éves kihagyás után idén végre ismét stúdiólemezt jelentetnek meg. Azóta több dal is közzétettek a How Big How Blue How Beautiful című harmadik albumról, most itt van a legfrissebb, egyben talán az eddigi legjobb, a Delilah.
Florence Welch többször nyilatkozta mostanában, hogy a készülő új lemeze a korábbiaktól eltérően optimista és életigenlő hozzáállású lesz,már nem menekül az élet elől, hanem megpróbálja végre élni is azt. Aztán ahogy érkeztek sorban a dalok a június 1-én érkező How Big How Blue How Beautiful című albumról, ez valahogy nem tűnt hihető állításnak, a legelsőként kiadott What Kind Of Man például kifejezetten sötét és depresszív volt. Most viszont, hogy már a negyedik számot halljuk az anyagról, lassan kezd összeállni a kép: a pozitív hozzáállás Welch-nél nem a hurráoptimizmust jelenti, hanem az élethez foggal-körömmel való ragaszkodást a legnagyobb személyes nehézségek idején is. Ha így nézzük, máris érthetőbbek a kijelentései és az album eddig hallott dalai, velük együtt a Delilah is.
A dal az elején a legjobb FATM power balladákat juttathatja eszünkbe, csak egy zongoratéma kíséri Welch-et, majd szépen lassan lépnek be a hangszerek mögé, amint az énekesnő is egyre jobban kiengedi a refrénnél végül égig érő hangját. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát a hallgató, hogy a balladából hirtelen egy egészen táncos szerzemény lett és árad belőle az a fajta keserédes boldogság, amiről Welch beszélt. Talán a Delilah a legjobb az eddig megosztott új dalok közül, olyasfajta szám, ami élőben üt igazán nagyot. Nyáron a Szigeten meg is bizonyosodhatunk erről, a nulladik napon lép majd fel a zenekar.
A Florence And The Machine friss kislemeze, a Delilah:
az elsőként kiadott What Kind Of Man-hez Nicolas Jaar készített remixet:
a How Big How Blue How Beautiful minimalista borítója:
