Kegyelem nekünk! – Környezetvédelem és pop

A rock and roll, a rock, a pop vagy bárhogy is nevezzük, szórakoztat is, lázad is, nihilista is, de kétségtelen, néha meg akarja váltani a világot. S ha ez utóbbiban utazik, akkor például észreveszi, hogy enyhén szólva (közhely! közhely!) nincs minden rendben az ember és a környezet viszonyával, és ilyenkor dalokat, sőt egész lemezeket ír erről a zűrös és néha igen sötét viszonyról, viszonyul a helyzethez, sopánkodik, kritizál vagy éppen dühöng. Mindenesetre így vagy úgy az érzékeny és/vagy tudatos könnyűzenének van/lehet köze a környezetvédelem nevű dologhoz. Íme, néhány példa olyan előadókra és dalokra, amelyek zöldek is, meg jók is. Íme, EcoRecorder fókusztémánk zöldséges zenékre koncentráló fejezete.

A környezetvédelemről énekelni – na ez az, ami a didaktikus pop mára szinte egyik legjellemzőbb toposza lett, pedig ez egyrészt nem volt mindig így, másrészt még mindig van a nevelő célzatú daloknak pozitív hatása (még ha azok előadása sokszor cikisnek tűnik is). Már a hatvanas években megindult a népoktatás, a Beatles (Mother Nature’s Son), a Yardbirds (Shapes Of Things), a Byrds (Hungry Planet) egyaránt az anyatermészetért aggódott, az eszméket a hippik természetesen alaposan magukévá tették, de még csak annak sem kellett lenni: a Kinks is gyakran énekelt a városból való kivonulásról és a magát civilizáltnak valló társadalom önpusztító, környezetromboló butaságairól (Apeman). Frank Zappa minioperát írt a témáról (Billy The Mountain), cimborája, Captain Beefheart számos dalt, de a hetvenes évek elejétől a Beach Boys-tól (Don’t Go Near The Water) a rövid időn át mindenféle társadalmi és szociális téma iránt elkötelezett Marvin Gaye-ig (az ő zöld kulcsdala az emberi károkozások miatt könyörületért fohászkodó Mercy Mercy Me) tényleg minden felelős zenész szólt a környezettudatosságról.

"A SZLOGENEK NEM SOKAT FOGNAK SEGÍTENI" - ÖKOTUDATOS MAGYAR ZENÉSZNYILATKOZATOK.

Az R.E.M. például egy egész lemezt szentelt a témának, persze nem kizárólag a környezetvédelemről szóló dalokkal, de kétségtelen, hogy az 1988-as Green című albumnak nem csak a címe zöld, hanem tényleg áthatja egy olyan tematika, amelynek fontos része a környezetbarát attitűd (ami persze a zenekar sajátja volt a kezdetektől olyan dalokkal, mint a Cuyahoga vagy a Fall On Me). Az értelmiségi punkok, a Bad Religion társadalomkritikájának szintén fontos része a környezetvédelem, ahogy a liverpooli pszichedelikus posztpunk zenészből druidává lett Julian Cope sem csak a kereszténység előtti pogány európai szent helyeket, a krautrockot vagy a japán underground rockot kutatta, és nem véletlenül vonult vissza természet közeli lakóhelyre. A Gorillaz a Plastic Beach címet adta eddigi utolsó, a tengeri szemét motívumaiból építkező lemezének, míg Björk aktivista és fundraiser munkája és vonatkozó újságcikkei mellett Nattúra néven szervezetet is alapított, amely támogatja hazája környezettudatos kisiparát – mint látszik, sok előadó egyszerre beszél és cselekszik.

A Radiohead is ilyen karrierje során (a téma nyitócikkében már tárgyalt módon) többször is felvilágosító jelleggel tudatosította, hogy törekszik arra, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjon maga után, míg a frontember, Thom Yorke, azon túl, hogy az Occupy mozgalom mellé is odaállt, The Eraser című szólólemezén több dalban is érintett ökológiai kérdéseket. Szólóprojektje dalainak előadására szervezett all-star zenekara, az Atoms For Peace neve pedig magáért beszél.

És akkor még nem is szóltunk Michael Jackson Earth Song című számáról és egyéb, bolygónkért izguló megnyilvánulásiról, amivel biztosan milliókhoz hozta közelebb a problémákat (bár ugyanitt megemlékeznénk az egykori Wanted magazin fékezhetetlen Tiniagy rovatának legendás Jacko-paródia bon mot-járól: „Ha csak egymillió fát kell kivágnunk, hogy egyet megmentsünk, már megérte!”). Nem volt szó a Földért farmerként is aggódó Neil Youngról vagy a Midnight Oil frontemberéről, Peter Garrettről, aki kemény dalszövegek után környezetvédelmi miniszter lett hazájában, Ausztráliában. És nem beszéltünk a nyolcvanas évek nagy polgárjogi-emberjogi-környezetvédelmi elkötelezettségű értelmiségi popsztárjairól, Stingről, aki az amazóniai esőerdőket vette pártfogásába, Peter Gabrielről, aki dalt írt a vörös esőről vagy David Byrne-ről, aki a Talking Heads utolsó, Naked című albumának Nothing But Flowers című dalában megénekelte az épített környezet helyét visszavevő természetet.

A környezetvédő popsztárok (már-már divatként) a nyolcvanas években kezdtek el a sok-sok más ’jó ügy’ mellett környezetvédelmi szervezeteket támogató válogatáslemezeken is szerepelni. A Greenpeace-t sok nívós kompiláció segítette (Greenpeace - 1985, Breakthrough - 1988, Greenpeace Rainbow Warriors - 1989) – természetesen a korszak szinte összes fontos előadója feltűnik ezeken, de az egyes zenei stílusok mentén azóta is születnek segélylemezek (például egy klassz indie-válogatás volt 2008-ból a The Green Owl Comp: A Benefit For The Energy Action Coalition). Mert hogy környezetvédelemről énekelni – legyen bármennyire is didaktikus vagy cikis – egyszerűen sosem szűnik meg aktuálisnak lenni.

Németh Róbert

az első Greenpeace album elejétől végéig: