Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (lemezkritika)

Sufjan Stevens generációja – azaz az elmúlt 15 év – legnagyobb formátumú dalszerzője. Utoljára 2010-ben adott ki szólólemezt, azóta csak évi rendes karácsonyi EP-iből egy gyűjteményt, plusz részes volt a Sisyphus nevű trió tagjaként egy hiphopból kiinduló kalandnak. Na most, volt elég zene 2010 óta, nem az, de hogy mennyire hiányzott ez a hang, az csak akkor derül ki, amikor meghallgatjuk új lemezét. A mától felkapható 31. Recorder magazin kiemelt lemezkritikája!

Kiadó: Asthmatic Kitty

Megjelenés: 2015. március 31.

Stílus: folk

Kulcsdal: No Shade In The Shadow Of The Cross

Sufjan Stevens generációja – azaz az elmúlt 15 év – legnagyobb formátumú dalszerzője. Ez persze önmagában nem kellene, hogy sokat jelentsen. Vannak, akik szeretik a dalait, vannak, akik nem. Csakhogy mégis. Van egy pontosan meg sem fogalmazható érzet, ami alapján lemezeit hallgatva egyértelmű: a dalszerzés, a dalok előadása itt olyan formában valósul meg, amiről valaki azt is gondolhatja, hogy ez közel van a tökéletességhez. Na most, a tökéletesség az meg ugye mint tudjuk, elég ritkán érhető el, sajnos. Sufjan tudja, hogy tehetsége kivételes, hogyne tudná, és itt jön vissza az, hogy bizony ő a legnagyobb formátumú és ez jelent valamit. Neki is, mert eddigi pályájából egyértelműen kitűnik, hogy amikor rátalált a saját nyelvére (Michigan - 2003, Seven Swans - 2004, Illinois - 2005), majd a világ őrá, akkor az önfeledt tökéletesség az elvárások béklyójába került. Az azóta eltelt tíz évben a mostani albumig mindössze egyetlen stúdiólemezt hozott össze. A ’legnagyobb formátumúság’ kötelez. Oké, mondhatjuk, hogy azért közben is volt számos ilyen-olyan kiadványa (maradékdalos lemez, elektronikus-klasszikus mű, karácsonyi dalos kedveskedések, EP-nek álcázott, ordítóan a felszabadultságot kereső lemezanyag – az All Delighted People, haveri hiphopos mellékprojekt Sisyphus néven), de még az egyetlen köztes sorlemez, a 2010-es The Age Of Adz is egyszerre szólt a menekülésről és a keresésről.

Az új album viszont nem. Bármennyire is furán (netán tiszteletlenül is) hangozhat – ismerve a Carrie & Lowell születését megelőző eseményt, édesanyja 2012-es halálának tényét –, de Stevens most hallhatóan újra eljutott a béklyók nélküli önfeledt tökéletességhez. Sufjan kapcsolata szórványos volt címszereplő anyjával; egyéves volt, amikor elhagyta őt Carrie, és öt és nyolc éves kora között töltött együtt vele és mostohaapjával – Lowell-lel – három nyarat, emlékeit nagyjából ennyi élményanyagból kellett összeraknia ehhez a, mondani sem kell, mélyen személyes és fájdalmas albumhoz. Stevens mindig is keresztezte saját világát a fikcióval, de most lényegében az emlékezés folyamatát zenésítette meg – és éppen ettől borzasztóan megérintő, még ha soha nem is jártunk hatévesen Oregonban. Hogy ráadásul még a szokásos (és itt pláne aktuális) nagy témák, a szeretet, a halál, a hit is hozzákerülnek ezekhez a csupaszon is fényesen ragyogó akusztikus gitáros, zongorás, bendzsós dalokhoz, az a legnagyobb formátumúnál alapbeállítás. Az viszont ezután is titok marad, hogy mitől lesz valami ennyire ragyogó és tökéletességhez közeli.

9.5/10

Dömötör Endre

a Carrie & Lowell: