"Mai és nemzetközi" - Karanyi-interjú

Közel másfél év után jelentkezik új dallal az elektronikus zenész-producer Karanyi, aki egy filmzenén, illetve önálló albumon is dolgozik. Megkérdeztük hát mindezekről a Hitime című új kislemezének pénteki premierje előtt.

- Legutóbb 2013 decemberében jelent meg utoljára dalod, a Celebrate Life, azóta nem volt ihleted, nem érezted szükségét vagy nem volt érkezésed egy újabb felvételre?

- Rengeteg dalötleten dolgoztam az utóbbi időben, de szokásomhoz hűen ezek nagy többsége csak ötletként raktározódik el. Másfelől az én bioritmusomnak a másfél évente egy dal kiadása nem tűnik ritkának, harmadrészt egy filmzenén dolgozom immár több mint fél éve, ami nagyon lekötötte az energiáimat, átprogramozta az agyamat és az elektronikus zenei érdeklődésem háttérbe is került. Most, hogy a filmmel lassan a post-production fázisba lépünk, művészeti szempontból meg tudtam már osztani a figyelmem és felüdülés volt újra dalokon dolgozni.

- Mesélj egy kicsit erről a filmzenei kiruccanásról!

Nagyon nagy filmimádó vagyok, a filmzene, a képre, dramaturgiára épített zene már kisgyerekkorom óta izgat, megadja azt a zenei komplexitást és játékosságot, amit semmilyen más zene nem nyújt számomra. Emil Goodman új filmjéhez írtam zenét, a Sina & Kore formailag animációs sci-fi, témáját tekintve eredettörténet. Emilt az egyik legtehetségesebb magyar fiatal filmesnek tartom, 2006 óta terveztük, hogy dolgozunk együtt - végre most összejött. A balinéz és dél-ázsiai népművészetből merít sok vizuális elemében a film és ezáltal a zene is: alapvetően szimfonikus, nagyzenekari hangszerelésben írtam meg, de sok alaphangszer távol-keleti és pár analóg szintetizátort is használtam a keveréskor. A film júniusban látható lesz a tévében és moziban egyaránt.  

- Térjünk vissza a saját zenédhez. Az új dalodban ismét Big John Whitfield énekel, akivel mintha szinte lelki társak lennétek. Mi az, amit te megtaláltál benne?

- Egy énekest kerestem és egy vidám, pozitív, csupa szív embert találtam, aki nem mellesleg fantasztikus hangú előadó. Számomra a zene karaktere és az előadók hitelessége a legfontosabb - nem dalhoz választok embert, hanem emberhez írok dalt. Az emberek reakcióiból, stílusukból pontosan kiolvasható az életvitelük: egy világot körbeutazott, folyton mozgásban lévő, nyitott ember hangja is kitárulkozó, pozitív és játékos. Egyszerűen nem is tud más lenni, ettől hiteles és mindenféle mesterkéltségtől mentes. Szeretem az őszinte és összetett személyiségeket - ezek mindig mélységet adnak a zenének. A hallgatók megérzik ezeket az apró különbségeket és ha egy őszintén pozitív és optimista embert hallanak énekelni, ők is kaphatnak ebből az energiából. Az új dalunkban, a Hitime-ban - és korábban a Celebrate Life-ban is - egy pozitív, boldog ember hangja hallható. Az előző dal után éreztem, hogy van még ebben az együttműködésben lehetőség. Amúgy a dalban Szalóki Zoli barátom gitározik, akivel már több mint 10 éve dolgozunk együtt, ő ugyanígy egy fantasztikus, kiforrott zenei karakter, aki önmagában izgalmas számomra.

- Az új dallal zeneileg maradtál a Hello-val megkezdett vonalon, ez azt jelenti, hogy ebben megtaláltad magad, vagy ez csak egy fázis?

- A Hello előtt sok mindennel kísérleteztem és igyekeztem a pop és az akkor még létező underground határán mozogni minden tekintetben. Ezzel a dallal viszont lezártam egy időszakot: egyértelművé tettem magam számára is, hogy amit készítek, az zeneileg már popzene, de egyben azt is, hogy az én személyiségem sosem lesz egy klasszikus popelőadóé. Ennek a magyarázata az, hogy a kétezres évek elején a kísérletezésnek nem igazán volt helye a popzenében, mára viszont ez nagyot változott: a popzene, legalább annyira képlékeny, mint korábban az underground és ma már kifejezetten szempont, hogy egy új sláger legyen bevállalós valamiben, különben a nulladik másodpercben látóhatáron kívülre esik, hiszen óriási a verseny. Figyelemmel követem az új trendeket, de erősen szelektálok: nem merítek mindenből, csak azért, mert most az éppen a menő, hanem csak abból, amivel tudok azonosulni is. A Celebrate Life kifejezetten popzene volt, mint most az új dal, a Hitime is, ami lényegében klubzene és élőhangszeres zene keveréke. Mai és inkább nemzetközi. Sokszor mondják amúgy a zenéimre, hogy nagyon "nem magyar hangzású”, ami talán azért van, mert a magyar popzenei tér egyáltalán nem inspirál, nincs rám hatással, hiszen döntően “tegnapi hangzású”. A zenének számomra három dimenziója van: dallamiság, mélység és aktuális hangzás, ahol a dallam teszi a zenét megjegyezhetővé, a mélység emocionális kötődést alakít ki, az aktuális hangzás pedig maivá, “menővé” teszi a dalt. Ez egy nagyon kényes egyensúlyjáték, hiszen ha bármelyik összetevő hiányzik, a végeredmény átlagos, üres vagy egyenesen öncélú lesz. A széles körben ismert popzenékből amúgy javarészt a mélység hiányzik, hiszen ez a legkevésbé “funkcionális” jellemző: az emberek nagy többségének elég egy dallam meg egy menő ritmus és kész is az egy nyárra készült sláger. Az én zeném ezzel szemben annak a rétegnek szól, amelyik figyel a zenében a részletekre, ők zenekedvelők és nem csak fogyasztók. Ilyen értelemben én sosem leszek magyar popzenész, mert ilyen részletgazdagságra széles körben nincs igény. A Hitime - akár a Hello - első hallásra zeneileg hihetetlenül egyszerű, pedig rengeteg időt töltöttünk a dal karakterének kidolgozásával, hogy minden dallama és hangzása kerek egységet alkosson és csak azok maradjanak meg, amikre tényleg szükség is van. Nem szeretném persze túldimenzionálni ezt: ha az embereknek jó kedvük lesz, amikor meghallják ezt a dalt, az nekem öröm. És ez a lényeg.

- Amikor a nagyinterjút csináltuk veled 2012 végén, azt mondtad, az albumformátummal felhagytál, de most mégis egy nagylemezen dolgozol - hogyhogy? Simán dalok füzére lesz, vagy valamiféle koncept fogja össze?

- A formátumról ugyanazt gondolom, mint akkor is, viszont a hozzáállásom valamelyest változott azóta. Korábban például nem gondolkodtam live act ben sem, azóta viszont változott a zenei gondolkodásom, az eszközparkom is. Legutóbb hét évvel ezelőtt készítettem albumot, azóta pedig a hallgatói szokások és a hanghordozók nagyot változtak, az albumok hossza, a lineáris felépítésük máshogy működik ma a Spotify-hoz, YouTube-hoz szokott hallgatóknak. A mai kor elektronikus zenei albuma a playlist, a dalok közti összefogó kapocs pedig elsősorban a hangulat. Persze nem slágerzenei gyűjteményre gondolok itt, hanem koncept playlistre, aminek nincs szigorúan meghatározott hossza, terjedelme, egységes zenei stílusa, de még pontos megjelenési sorrendje sem, viszont egységes a hangulata. Inkább nevezhető ezért projektnek.Az új albumról többet jelenleg nem tudok mondani, mert ennél tovább még én sem gondolkodtam rajta, csak már gyűjtöm a zenéket és  ötleteket, hogy ebből ennél konkrétabban kialakuljon az még hónapok kérdése.

- Sokat utazgattál, utazgatsz Ázsiában, mi vonz a világnak arra a részére? Hatással vannak az ottani élmények a zenédre?

Persze, ezek hatással vannak rám, de a zenei inspiráció bárhonnan jöhet – az utazás inkább arra ébreszt rá, hogy mi minden hiányzik még az életemből. A létrehozás öröménél nincs jobb: amikor valamit létrehozol a semmiből, vagy találsz kreatív megoldást egy problémára, aminek megoldásáról mások lemondtak. Az életemet igyekszem minden szinten ugyanúgy kreatív folyamnak megélni. Ezért szeretem az utazást is. Szó szerint és képletesen is: elhagyni, amivel nem tudok azonosulni és folyton keresni, amiben jól érzem magam. Ez egy gyakran visszatérő kérdés amúgy, és mindig valami konkrét dolgot várnak válaszul az emberek, pedig ilyen nincs. Mondhatnám például, hogy az utazás maga, de sokkal inkább az utazás befogadásának mélysége és annak hosszú távú hatása egy későbbi döntésemre az, ami az inspiráló. Más szóval: egyik távol-keleti utam sincs direkt összefüggésben egy dal megszületésével, de nélküle valószínűleg teljesen máshogy gondolkodnék a zenéről. Meg úgy alapvetően mindenről.