Nem tudom hirtelen, létezik-e erősebb, jobban ápolt, gondozott földrajzi brand a világon, mint a „skandináv”. Egyáltalán: képesek-e bárkik bármit jobban ápolni és gondozni, mint a „skandinávok”? Ez a világzenében sincs máshogy. Annyira, hogy már nem tudom eldönteni, hogy a zene is tényleg olyan, éteri, égszínkék és fűzöld-e, mint egy napos reggel egy fjord partján, vagy csak már képtelen vagyok kivonni magam a skandinávság csinált képzetének hatása alól. (Aztán eszembe jut a virágzó skandináv metál, a bergeni elektronikus szcéna, a svéd marketingpop, ami segít elvonatkoztatni a kizárólag fenyőbútor-színű értelmezési kerettől.) Íme, Weyer Balázs világzenei Világrecorder-sorozatának az Apropó Björk! című aktuális fókusztémánkhoz is kapcsolódó része, a cikk végén egy nagy playlisttel (nyitóképen a finn Värttinä).
Skandinávia országainak zenéje természetesen külön-külön is értelmezhető, vannak sajátos jegyeik, de a térség történelme folytán nagyon sok a közös bennük. Az országok történelmei nagyon sok ponton és sokféle felállásban kapcsolódnak össze. Finnország sokáig tartozott svéd uralom alá, Norvégia és Izland pedig dán uralom alá (mindkettő a tizenkilencedik századig), de a dán dominanciájú Kalmár Unióban Svédország is dán fennhatóság alatt volt. Svéd és finn kisebbségek kölcsönösen élnek egymás országaiban, a számik pedig a központi hatalomtól távoli északon évezredek óta összekötik a három, sarkkörig érő országot (tehát Norvégiát, Svédországot és Finnországot). Történelmileg és zeneileg is sok a közös Skandináviában és a balti államokban, de egyrészt ettől még Skandinávia önálló zeneföldrajzi régió, másrészt utóbbiakat már tárgyaltuk ebben a sorozatban. (Finnországnak vannak zeneföldrajzi érdekeltségei orosz és észt irányban is, de hajszállal a skandináv hagyományba ágyazódik inkább).
Felkészülésként leválogattam a zenekönyvtáramban lévő összes skandinávnak tag-elt számot (összesen 1137 dal), elindítottam egy véletlen lejátszást és egy óráig csak hallgattam a kanapén fekve, próbálva leszűrni az összekötő zenei jegyeket, mintegy desztillálni a skandinávságot a zenében. Persze ez inkább impulzív, mint tudományos alapon készült lista. Az óra végére mindenesetre ez maradt fenn a rostán:
- - hegedű, illetve különböző hegedű-mutációk
- - női acapella éneklés
- - polka
- - minél északabbra megyünk, annál vokálisabb a zene, annál kevesebb a hangszer
- - számik
- - bevándorlók
Mint az közismert, Skandinávia ma nagyjából a világ társadalmi szinten leggazdagabb régiója, de ez nem olyan régen van így. Száz évvel ezelőtt Finnország és Norvégia is kimondottan szegény ország volt. A népzenei gyökerű zenék egyik érdekessége tehát, hogy még annak a kornak az emlékeit, kultúrtörténeti rétegeit őrzik, amelyben nem a nyersolaj, a csúcstechnológia, a világ legjobbnak vélt oktatási rendszere és az azzal járó mintatársadalom, hanem a hering és a fűrészmalom volt a húzóágazat. Ennek megfelelően Skandinávia népzenéje nem szofisztikáltságáról, hangszer-innovációjáról, tanult zenészeiről, hanem inkább az egyszerűségben rejlő szépségről híres.
Vegyük most sorra a fent felsorolt, inkább impulzív, mint tudományos alapon leszűrt közös skandináv jegyeket.
A hegedű a legfontosabb közös hangszere a térségnek – Izlandot kivéve, ahol a régi idők citera-szerű hangszerei átmenet nélkül csaptak át a modern hangszer-parkba (Izland saját zenei hagyományából amúgy sem sok maradt meg a dán fennhatóság évszázadai alatt, miután az egyik dán helytartó a XVIII. század végén „ijesztő visongás”-nak nevezte az izlandi népzenét egy hazaküldött levelében és küldetésének tartotta, hogy a magasabb rendűnek vélt dán zenére megtanítsa a helyieket), Finnországban pedig részben szintén a citera-családba tartozó kantele volt a domináns, és a huszadik században részlegesen megmaradt ugyan a hegedű fontos szerepe, de a harmonika speciálisan finn kultusza a legtöbb helyről kiszorította. Dániában, Svédországban és Norvégiában azonban a hegedű a legfontosabb népzenei hangszer. Elsősorban a hagyományos, táncot kísérő népzenében is, amelynek legfontosabb formái a polka különböző helyi variációi, illetve egyes, balladai formákhoz kapcsolódó körtánc-fajták, de a modernebb megközelítésű világzenében is. Az általunk is ismert és használt szokványos hegedű mellett Norvégiában és Svédországban létezik jellegzetes helyi hegedűmutáció is. A norvég hardingfele leginkább abban különbözik a mi hegedűnktől, hogy a négy normál dallamhúr mellé négy zengőhúr is jár, amelyek a kitartott zengőszólamot, a burdont hozzák. Emellett a hegedű nyaka rövidebb, a fogólap laposabb, a hangszer testén pedig fekete színű, pingált díszítések vannak. A svéd nyckelharpa pedig működési elvére nézve is különbözik. Magyarul ezt billentyűs hegedűnek hívjuk és inkább olyan, mintha a hegedű és a tekerő gyermeke lenne – a húrokat nem közvetlenül az ujjakkal, hanem billentyűs áttétellel fogja le a zenész. Ezen a hangszeren játszik saját népzenei projektjében Benny Andersson is. Igen, a szakállas ürge az ABBA-ból! (Orsa Spelman néven keresd a zenekarát).
Tippek: Ragnhild Furebotten (Norvégia, hegedű), Annbjørg Lien (Norvégia, hardingfele), Peter Puma Hedlund (fent, Svédország, nyckelharpa), Kristian Bugge (Dánia, hegedű).
Az acapella vagy acapella-szerű, csekély kísérettel operáló, a központba a többszólamú éneket állító formák az egyik kedvencem a térség zenéjéből. Ezt elsősorban női hangokhoz kapcsolódik, egyrészt – visszautalva a szegénység évszázadaira – mert az emberi hangnál nincs olcsóbb hangszer, másrészt mert hangszeren elsősorban férfiak játszottak. (És gyanítom, bár erre nézve semmilyen bizonyítékom nincs, hogy a nagy hideg is belejátszik ebbe: fagyott, elgémberedett ujjakkal semmin nem lehet rendesen játszani és a hangszerek is nagyon hamar elhangolódnak. És fontos lehet ebben a lutheránus egyház zenei hagyománya is). Három vagy négy tagú női együttesek a leggyakoribbak a többszólamú acapella zenében. Akár a Kalevala hagyományán alapuló finn runolaulu-t ide sorolhatjuk, de az én kedvenceim svéd előadók ebben.
Tippek: Kongero (Svédország), Lyy (Svédország), Värttinä (Finnország), Eplemøya Songlag (Norvégia), Ranarim (fent, Izland).
A számikat földrajzilag és kulturálisan is úgy kell elképzelni, mintha Norvégia, Svédország és Finnország (plusz Karélia Oroszországhoz tartozó része) fent a legészakibb részeken össze lenne kötve, le lenne zárva egy számi sávval. A számik (akiket korábban lappoknak hívtak nemzetközileg, de ezt ők utálják, mert a rájuk használt lekicsinylő finn szó ez) hagyományosan csak ütőhangszereket használtak az ének kíséreteként, aztán az évszázadok során hol egy csontfurulya, hol egy hegedű beszivárgott, de azért alapvetően a dob és az ének illetve torokéneklés egységére épül. A számik fő dalformája a joik (magyarul hivatalosan jojka). Ez a régi számi természethit-szertartások fontos kelléke: a zene a természet különböző erőivel és szereplőivel, állatokkal, időjárási jelenségekkel való kapcsolatteremtést szolgálta. A szöveg önmagában sokszor nem is értelmes, csak repetitív hangutánzó jellegű.
Tippek: Mari Boine (Norvégia), Wimme Saari és Tapani Rinne (Finnország), Elin Kåven (Norvégia), Sofia Jannok (Svédország).
A skandináv országok nem csak arra fordítanak sok pénzt és energiát, hogy saját zenei márkáikat ápolják (ott a legerősebbek az állam és a piac együttműködésére alapuló zenei exportirodák is), hanem össze is hangolják tevékenységüket, hogy az egyes országok mellett a skandináv jelleg is erős maradjon. Mindre jellemző például, hogy a világzenei piacon legalább harmadrészt bevándorlók zenéivel vannak jelen: a délszláv háború balkáni menekültjei, muszlim bevándorlók, afrikai menekült-zenészek egyaránt élnek minden skandináv országban. Sőt, mára természetessé vált, hogy ahogy a sportban, a zenében is célzottan honosítanak: ennek egyik társadalmi szerepe, hogy jó példát mutasson fel kultúrák együttélésére, integrációra, sikeres bevándorló-karrierekre és inspirálja az inkumbens kultúrát. Az egész megközelítés és annak a végeredménye is nagyon izgalmas, de erről majd más alkalommal írok, ahogy a finn tangóról, a Feröer-szigetek és Grönland különálló hagyományáról, meg még annyi másról.
Tippek újskandináv bevándorlókhoz: Ashimba (Finnország), Arnold Chiwala (Finnország), Helsinki-Cotonou Ensemble (Finnország), Mamesh Babegenush (Dánia), Ivan Mazuze (Norvégia), Miriam Aïda (fent, Svédország), Simone Moreno (Svédország), Tania Naranjo Latin Trio (Svédország), Abdulrahman Surizehi (Norvégia), Grupo Danson (Dánia), Masoud Mohammadi (Dánia), Klezmofobia (Dánia), Jelena Jakubovich (Svédország), Tako Lako (Dánia). Moussa Diallo (Dánia).
Weyer Balázs
és akkor a skandináv playlist 29 dallal, majd kétórás játékidővel:
egy 2003-as Värttinä-koncert:
Benny Andersson, amikor már nem ABBApopot játszott:
a Lyy élőben:
a Kongero élőben:
Peter Puma Hedlund a nyckelharpaval:
Annbjorg Lien a hardingfelével: :
és a nemzetközileg is jól ismert Mari Boine:
