Jófejség vagy jópofaság? – Jótékonykodó zenészek

2015.03.28. 17:00, prorecorder

A drogokat ingyen kapják, a rendszabályozások leperegnek róluk, nem kell lapátolniuk, esztergálniuk vagy vésniük. A popzenészeknek aranyéletük van, így akár szigorú elvárás is lehetne, hogy a kevésbé szerencséseknek is merítsenek egy kanállal a zsírosbödönből. Mert adni jobb, mint kapni, kivéve, ha önzőn csinálod. De ők nem önzők, ugye? A popbéli vajszívűségről nagyvonalakban.

Megnyugtató lenne azt gondolni, hogy a könnyűzenei jótékonykodás eredendően szívből, lelkiismeretből és empátiából fakad, és még ha ez igaz is, akkor sem kell könyörtelenül cinikusnak lennünk, hogy tudjuk, mindenféle pozitív, az éhező gyerekek, szenvedő filippínók és sokadvilágbeli kiszolgáltatottak felkarolására irányuló törekvés legalább olyan marketingértékkel bír, mint az, hogy Michael Jackson haja kigyulladt, miközben a Pepsinek forgatott reklámfilmet. Ha tudjuk, hogy az eredetileg színházi jelenségként indult benefit performance-t is elsősorban a művészek saját fizetéskiegészítésének szánták, végképp nincs mit csodálkozni azon, hogy egy-egy koncert, lemez vagy dal a puffadt hasú etiópok mellett a közreműködők, így az előadók, a szerzők vagy a kiadók konyhájára is hozhat, ha pénzben nem is, de egyéb valutában mérhető részesedést.

HOGYAN KERESS MÉG TÖBB PÉNZT A ZENEIPARBAN? A DÖRZSÖLT MENEDZSER ELÁRULJA.

A nagy popbéli jótételek startvonalaként talán George Harrison és Ravi Shankar közös 1971-es Concert For Bangladesh nevű rendezvényét említhetjük, amely a legszerethetőbb Beatle világi megítéléséből kiindulva lehet, hogy tényleg színtiszta együttérzésből eredt. Az összegyűlt pénznek persze jó tíz év kellett, mire tényleg a célország bankszámlájáig jutott, és állítólag a féreg menedzser Allen Klein is nyilván lenyúlt belőle, ám mivel talán pont ez volt az első olyan esemény, ami rávilágított a ’nyugaton kívül eső világ felé nyújtott segítő kéz’ pénzügyi potenciáljára, elképzelhető, hogy az összes többi hasonló próbálkozáshoz képest a képmutatás-mérőn itt kevésbé repedt be az üveg. A későbbi óriásgesztusoknál (Live Aid, USA For Africa, Live 8, stb.) erőteljesebben megjelentek a visszásságok, a fellépési díj elengedése mellett állítólag asztal alatt csúsztak a több ezer dolláros Hugo Boss öltönyök, a Pink Floyd Live 8-es összeállása után a The Wall eladásai 3000%-kal ugrottak meg. David Gilmour persze aranyos volt, mondta, hogy a bevételekből fakadó plusz is menjen a közösbe, meg persze a Universal is játszotta a szentet, viszont a nem financiális úton befolyó profit (reklám, sajtó, jegyeladás) ugyanúgy a mellényzsebben maradt, és ki tudja, mikor válthatta be azt valamelyik menedzser egy bónusznyaralásra a kontinentális szárazföldtől több száz kilométerre.

Top 5 legtöbbet hozó segélykoncert

#1 Live Aid (1985) 245 millió $

#2 Hope For Haiti Now (2010) 61 m $

#3 Concert For Hurricane Relief (2005) 40 m $

#4 Concert For New York City (2001) 35 m $

#5 Shelter From The Storm: A Concert For The Gulf Coast (2005) 30 m $

Manapság talán nem lehetünk olyan naivak, hogy kételkedés nélkül fogadjuk a tájfun, földrengés, szökőár és éhínség sújtotta nélkülözők megsegítésére történő kalapozást. Nem szabad elfelejteni, hogy egy kiadónak az kerül a legkevesebbe, ha a nagy együttműködés jegyében összedob egy háromlemezes válogatást teljesen régi dalokból mankóként a Japán cunami áldozatai számára, és ezzel feljut a Billboard-lista hatodik helyére. Nulla befektetés és állítólag nulla financiális haszon. Viszont könnyen lehet, hogy ha a vevő látja, hogy az EMI mennyire karitatív és példamutató entitás, nagyobb eséllyel veszi meg a még maga a banda által is megtagadott Radiohead-best ofot. A Nyugat nyilván így próbál törleszteni Ázsia és Afrika kiszipolyozása miatt, ami persze szép dolog, de az nem, hogy Bono mindenhol villantja a nagy megváltót meg Tony Wilsonnak mondja, hogy ő lesz az új Ian Curtis, közben adókedvezményes okokból a U2 áttelepül Hollandiába, hogy minél kevesebb pénzét kelljen saját hazája egészségügyére és oktatására költenie.

A U2-NAK A TURNÉBEVÉTELEK MIATT SEM FÁJHAT A FEJE.

A fröcsögés és a sav persze csak a szupergazdagok képmutatása ellen irányul, ha valaki szépen, csendben jófejkedik, anélkül, hogy képet posztolna a Facebookra, hogy ’én most jófejkedem’, azzal nincs semmi baj. Az ír Glen Hansard (az Egyszer című film Oscar-díjas zenésze) évek óta utcazenél egy sor honfitársával – néha még Bono is feltűnik! – Dublinban, Szenteste. A bevétel egy hajléktalanokat segítő alapítványnak megy. Mac DeMarco koszos pár cipőjében nincs semmi magasztos és önajnározó, amikor újonnan megvette, valószínűleg nem gondolta, hogy rongyosan is hatmillió Forintért árverezheti majd el, hogy az összeget egy, a női identitástudat erősítését a zenén keresztül megcélzó csajos rocktábornak ajándékozza, és ez duplán édes tőle.

Hazai fronton legutóbb a Punnany Massif állt elő hasonló kezdeményezéssel: ők túlméretezett műanyag hangszereiket vaterázták el a szegény gyermekek kreativitásának kibontakoztatására, noha az OTP segítségével, azonban a hétköznapi hősök szlogennel. És talán ez a mottó lehetne a karitativitás vezérelve is, mert tényleg úgy a legjobb segíteni, ha minimálisra csökkentjük a felénk irányuló profitot és figyelmet, és nem csak a kirakatszeretet jegyében vagyunk együttérzőek – úgy húsz perc erejéig. Nyilván sokan csinálták ezt, ami szép, meg nemes, de, mint ahogy egy epésebb véleménycikk is sugallja, vajon Madonna bankszámláján csökken az arcfeltöltésre szánt többszázezer dolláros tétel, míg három szám erejéig riszálja magát a Hyde Parkban? Ezt jótékony homály fedi.