Lebilincselő könyv a zenebiznisz pénzügyi oldaláról, konkrétan arról, hogy az 1700-as évektől napjainkig hogyan csináltak leleményes/kapzsi emberek minél több pénzt a zenéből – mindez az egyik legnagyobb hatású és íróként is kiemelkedő bennfentes tollából. A 2014-es év legjobb zenei témájú kötete!
Simon Napier-Bell elsősorban A Rockmenedzser: felfuttatta a Yardbirdst, felfedezte Marc Bolant, new wave kulthőst és divatdiktálót csinált a Japanből majd csúcsra (sőt Kínáig) juttatta a Wham!-et. Zenészként, filmzeneszerzőként kezdte ez a művészeti ezermester, és egy hatalmas Dusty Springfield-slágerben (You Don’t Have To Say You Love Me, 1966) még társszerző is volt, de ma már íróként is magasan jegyzett, első három könyvében (lásd a keretesben) saját történeteit és a brit zeneipar sztoriját mosta össze figyelemreméltóan. Hogy zenetörténészi munkásságát most még új szintre is tudta emelni, az már tényleg a legnagyobbak sajátossága. A Ta-Ra-Ra-Boom-De-Ay ugyanis a zeneipar legalapvetőbb hajtóerejét, a pénzszerzés metódusát vizsgálja a lehető legszélesebb nézőszögből. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a tanulságot, akkor a múlt héten csak azért jelent meg egy akármilyen popdal, mert abból valakik nagyon sok pénzt akartak keresni, de mindez nemcsak a mainstream sztárokra igaz, hanem bármelyik kedves kedvencedre is, aki független és senki sem ismeri. Ja, de hogy ma már nem is lehet pénzt keresni a zenével? Napier-Bell könyve azért is meglepő, mert rendkívül optimistán látja a zeneipar jövőjét: „mindig jönni fog egy öntelt, pénzéhes majom, aki kitalál valami új megoldást arra, hogyan lehet pénzt csinálni a zenéből.”
ÖT KIMAGASLÓ ZENEIPARI KÖNYVRŐL ITT ÍRTUNK.
A Napier-Bell-memoártrilógia
You Don’t Have To Say You Love Me
(New English Library)
1983
1983-as megjelenésekor ez egy sokkoló bepillantás volt a hatvanas évek brit zeneiparának rejtett szegmenseibe: drogok, szexualitás, kicsapongás – nevekkel, konkrét történetetekkel. Erős, valós magánmitológia.
Black Vinyl, White Powder
(Ebury Press)
2001
Ez a könyv jóval nagyobb lélegzetvételű, és a személyes élményeken túl a teljes brit zenebiznisz átfogó keresztmetszete. Menedzserek, lemezkiadók, koncertszervezők, úgy általában az angol pop iparszerű története.
I’m Coming To Take You To Lunch
(Ebury Press)
2005
Napier-Bell utolsó memoárja a legnagyobb menedzseri húzásának komplikált és történelmileg is izgalmas sztorija: 1985-ben a világ első nyugati zenekaraként eljuttatta a Wham!-et a kommunista Kínába egy megakoncertre.
Lebilincselő történeti áttekintését elolvasva nem lehet nem hinni a fenti állítás igazában. Ha sokat is tudunk a zeneipar jogi-pénzügyi hátteréről, ebből a könyvből egészen biztosan sokkal többet megértünk a gépezet működéséről. Sokkal tisztább lesz a kép, mint amit eddig össze tudtunk rakni, arról nem is beszélve, hogy egy csomó mindent kénytelenek leszünk átértékelni a zenéről alkotott véleményeink terén. Na de nézzük, miről is van szó nagyvonalakban: onnantól, hogy 1710-ben a brit parlament törvényt hozott a szerzői jogról, megszületett a zeneipar. 1810-ben egy londoni zongoraárus elindította egy kottásfüzet formájában a zenével való kereskedést. 1930-as években a londoni bíróság egy pereskedés során megállapította egy XIX. századi dalról, hogy az már jóval több, mint huszonnyolc éve sláger, így lejártak a szerzői jogai, bárki azt kezd vele, amit akar – kialakult a szabad felhasználás kerete (a dal a Ta-Ra-Ra-Boom-De-Ay volt). Ez csak éppen a felvezetése a témának, amiben a múlt század elejének slágerhajszolását a copyright/publishing-üzlet váltotta, aztán ez kislemez-üzletté lett, majd lemeziparrá és mára újra zeneiparrá.
2013 LEGJOBB ZENEI KÖNYVE EZ VOLT!
Olyan iparággá, amit a technológia fejlődése hajtott (gramofon-rádió-erősítés-gitár-lemezjátszó-cd-letöltés), aminek a nagy eszmélése akkor következett be, amikor az ötvenes években rájöttek, hogy a tinédzserek piaca mekkora potenciál, aztán, hogy a hatalmas koncertturnék mekkora bevételt jelentenek, meg a merchandise, meg az újabb és újabb kihívásoknak való megfelelés. Például: amikor a kottákkal már nem lehetett pénzt keresni, létrejöttek a jogdíjbeszedő szövetségek, amikor Elvis már az ötvenes években 30% részesedést kért, ha valaki feldolgozta a dalát – önműködő lett a zeneipari pénztermelés és a dalszerző helyett az előadó sztár diktálta a feltételeket. A művészek ugyan végig alkottak, de a trendeket (előadói jogdíj, rádió, MTV, 360 fokos szerződések, multik összeolvadása) mindig a pénz/pénzmozgás határozta meg, illetve az mindig gyorsan reagált rá. Igen, az internet nagy kihívás az üzletnek, de Napier-Bell szerint lesz megoldás és letehetetlen könyvét olvasva hiszünk is neki.
Dömötör Endre
Simon Napier-Bell
Ta-Ra-Ra-Boom-De-Ay - The Dodgy Business Of Popular Music
Unbound
2014
388 old., Ł17.99
