Nem én vagyok, aki valamit akar – Kamu identitások a zenében

James Newell Osterberg vagy Stefani Joanne Angelina Germanotta neve mond valamit? Biztosan sokkal kevesebb embernek, mintha azt kérdenénk, ismerik-e Iggy Popot vagy Lady Gagát. A színpadi és a civil perszónák szétválasztását sokan, sokféleképpen hangsúlyozzák és használják ki: ha valaki előad, megadatik neki, hogy valaki egészen más lehessen, mint aki általában. Sokszor persze lehet tudni, hogy kik állnak az álnevek és -személyiségek mögött, de arra is van jó néhány példa, amikor a zenészek megpróbálták félrevezetni a közönséget. Pszichológia és zene fókusztémánk egy újabb cikke.

Az olyan pitiáner csalások, amikor egyszerűen belehazudnak a közönség arcába, nem túl érdekesek: a színpadra vagy a videóba odarakják a jócsajokat meg a jópasikat tátogni, gitározást imitálni, és szépen mosolyogni, a tényleges munkát pedig elvégzik a rosszabb genetikájúak a stúdióban. Mások viszont koncepciózusan találnak ki kamu sztorikat, hogy a hihetetlen határán egyensúlyozó háttértörténetekkel érdekesebbé és szórakoztatóbbá tegyék a produkciót.

Ez a gyakorlat viszont kérdéseket vet fel. Miért nem saját néven? Mivégre a titkolózás? Mit ad hozzá a körítés a zenéhez és fordítva? Mit hozna ki az identitásváltókból egy pszichológus? És az örök kérdés: kinek áll ez érdekében? A válaszok változóak, ami viszont állandó, hogy az előadók ezekkel a kitalált identitásokkal reflektálnak arra, hogy mennyire alakítja elképzeléseinket a zenéről az előadó személye. A kitaláció pedig általában izgalmasabb, mint a dögunalmas valóság, úgyhogy nézzük a legjobb kamukat.

BEVEZETÉS A ZENE PSZICHOLÓGIÁJÁBA.

Csupa látszat, mint a pokol

A legismertebb példa, ami nyilván mindenkinek rögtön beugrik, a képregényes Jamie Hewlett és Damon Albarn közös agyszüleménye, a Gorillaz. A két barát az MTV-t nézve arra gondolt, hogy ez a tartalmatlan felszínesség maga a pokol, úgyhogy csinálnak egy, a létezés határán egyensúlyozó zenekart, ami tényleg csak látszat. A négytagú képregényzenekar a történet szerint Essex egyik hegyén tanyázik a Kong Stúdióban. Nagy kár, hogy ezen a vidéken egyetlen hegy sincs.

Minden idők legnépszerűbb virtuális zenekara ugyan a Gorillaz, de az első ilyen az Alvin And The Chipmunks volt 1958-ban. Az első rajzfilmzenekar, amely toplistára jutott, az Archies volt 1968-ban, emögött az a Ron Dante állt, aki később Barry Manilow producere lett. A virtuális ligából még a Deltron 3030 hiphopformáció méltó az említésre, 2000-es debütáló lemezük arról szól, hogy a tagok 3030-ban azok ellen a gigavállalatok ellen küzdenek, amik az egész univerzumot uralják. A Deltron egyik tagja Dan The Automator, azaz Daniel Nakamura, aki az első Gorillaz-lemez producere is volt, csak hogy szépen körbeérjen a történet.

MENTÁLIS ZAVAROKKAL KÜZDŐ ZENÉSZEKRŐL ITT ÍRTUNK.

Gyászoló tinik, gyógyszerész anyuka, hősszerelmes producer

A Slint vagy a Bark Psychosis posztrockjához hasonló zenét játszó Deux Filles mindössze két lemezzel jelentkezett, mielőtt a két tag 1984-ben el nem tűnt rejtélyes körülmények között Észak-Afrikában (második, Double Happiness című albumuk megjelenése után). A közvélemény gyilkosságot, emberrablást, de jól kitervelt eltűnést is emlegetett. A két tinédzser, Gemini Forque és Claudine Coule Lourdes-ban találkoztak, ahol is egyikük anyja gyógyíthatatlan tüdőbetegségben, másikuké autóbalesetben halt meg, a Deux Filles nem is szólt másról, csak gyászuk közös feldolgozásáról. Minden adott egy kultikus zenekarhoz, kár hogy az eddig leírtakból egy fél szó sem igaz. Igazából Simon Fisher Turner és Colin Lloyd Tucker (mindketten volt The The-őstagok) álltak a háttérben, akik se tinik, se lányok nem voltak, azt meg nem tudom járt-e legalább az egyikük valaha Észak-Afrikában. Turner és Tucker annyira komolyan vették az inkognitót, hogy az első lemez (Silence And Wisdom, 1982) borítójához női ruhákban pózoltak, egyszer pedig még közönség előtt is felléptek lebukás nélkül.

Ursula Bogner (nyitóképen), az 1946-os születésű német gyógyszerész, családanya 2008 nagy durranása volt. ‘69 és ‘88 között üres óráiban, saját maga szórakoztatására vett fel analóg elektronikus számokat, amik baljós glitcheikkel még a XXI. században is simán megállták a  helyüket. Bogner sosem akarta megjelentetni a zenéit, tiszta szerencse, hogy fia, Sebastian egy repülőúton egy ismert elektronikus zenész kezébe nyomta a felvételeket. Aha, na persze. Jan Jelinek viszonylag sokáig viccelődött, de végül beismerte, hogy sokkal inkább a saját zsebéből húzta elő az állítólag még az NSZK-ban felvett kordokumentumokat.

Magyar példa is akad a közelmúltból: a Farbwechselhez több szálon kötődő Mikolai Martin S Olbricht alteregója köré kanyarított rejtélyes kitalációt. Eszerint Olbricht a ‘70-es évek diszkószenzációját, az S Tudert vezette, így találkozott Paul Snider promóterrel, aki mellékállásban strici is volt. Snider felesége Olbricht szeretője lett, de a románcnak csúnya vége lett: a férj lelőtte a szerelmeseket, ráadásul Olbricht legszebb, ekkoriban írt számai is eltűntek – több mint 30 évre.

Kálmán Attila

az Alvin And The Chipmunks és a Christmas Song: 

az Archies és a Sugar Sugar: 

a Gorillaz és a Clint Eastwood: 

a Deux Filles és a The Letter: 

Ursula Bogner és a Punkte: 

S. Olbricht elveszett dalai: