Sleater-Kinney: No Cities To Love (lemezkritika)

A Sleater-Kinney egy balos, feminista, ének-két gitár-dob felállású trió a kilencvenes évek második és kétezres évek első feléből – néhány meghatározó kritikus szerint a korszak legjobb rockzenekara. És ezzel nem is könnyű vitatkozni. A Sleater-Kinney, mondhatni sikerei csúcsán, egyik legerősebb lemeze, a 2005-ös The Woods után egy évvel jelentetett be, hogy határozatlan időre szünetet tart. És ezt nem volt könnyű megemészteni. A Sleater-Kinney azonban majdnem tíz év távollétet követően most visszatért egy a régi színvonalát lazán tartó, szuper új albummal. És ennek nagyon lehet örülni.

Kiadó: Sub Pop

Megjelenés: 2015. január 20.

Stílus: punkrock

Kulcsdal: Bury Our Friends

Corin Tucker és Carrie Brownstein gitáros-énekesek az olympiai riot grrrl-színtér tagjai voltak saját zenekaraikkal (Heavens To Betsy és Excuse 17), amikor egy alkalmi kiruccanással (éppenséggel – akkor, egy rövid ideig – egy párként) Ausztráliában rögzítettek egy mellékprojekt-lemezt (ez lett a címnélküli 1995-ös debüt). 1996-tól mindketten otthagyták addigi zenekaraikat és a Sleater-Kinney lett a főprofil (a kirobbanó Call The Doctor elsősorban a kritikusoknál talált be nagyon, akkoriban csak néhány ezer példányban kelt el), a harmadik lemezre pedig megérkezett a végleges dobos és ezzel a szilárd, bivalyerős felállással ontották a jobbnál-jobb punkrockos, energikus, ellenállhatatlan lemezeket (az így felvett 1997-es Dig Me Out az első csúcs, a 2002-es One Beat a második, de a köztes, némileg lassabb és sokrétűbb lemezek - The Hot Rock - 1999, All Hands On The Bad One - 2000 - is remekek).

A gyakorlatilag végig botlások nélküli életművet a leginkább klasszikus rockos The Woods zárta és utána mindenki ment a maga útjára. A Quasi duót 1993 óta működtető Janet Weiss doboszseni szolgálatait érthetően sokan igénybe vették (Bright Eyes, Stephen Malkmus, The Shins), Tucker egy idő után szólólemezeket adott ki, Brownstein meg felépített egy második karriert és a Portlandia sorozat író-főszereplőjeként a tévében is nagyot alakított (na és a 2011-es egyetlen, posztpunkos Wild Flag-album is emlékezetes). Aztán szerencsére engedtek a belső hívásnak, hiszen maradt a trióban elvarratlan szál. A No Cities To Love olyan visszatérés, amin érződik a hosszú szünet utáni első próba felszabadító hatása: még mindig birtokukban van valami nagyon különleges. A dalok feltartóztathatatlanul mennek előre, szétrobbannak, változatosak. Az egyik punkrock-energiabomba, a másik garázsos, a harmadik posztpunkos – végig izgalmas effektekkel játszanak, meglepőn váltanak tempót, egyáltalán ötlet-ötlet hátán (talán egyedül a szövegek terén nem mindig zseniális, csak jó a végeredmény). A mindennapi újrakezdésekről, hétköznapi küzdelmekről, megelégedhetetlenségről szóló, Patti Smith mellett még Hazel O’Connort (A New Wave) is megidéző dalok azonnali újrahallgatásért kiáltanak.

9/10

Dömötör Endre

a teljes lemez: 

a visszatérő Bury Our Friends klipje, Miranda July-jal: 

a címadó szám extra klipje, extra előadással (a Sleater-Kinney barátaival - Ellen Page, Sarah Silverman, Miranda July, J Mascis, Gerard Way és sokan másokkal - énekli és adja elő a dalt): 

itt pedig az A New Wave-et adják elő David Lettermannél: