Felesleges köntörfalazni: a popzene néhány éve mélyrepülésben van, de 2014 még ezen belül is gyenge volt. A kérdés csak az, hogy elértünk-e már a folyamat alsó pontjára, vagy van még lejjebb is? Jellemző trendek nélküli, a legtöbb szempontból szürke zenei időszakot összegzünk – amiben azért a biztos örök igazság fénye pislákol: jó zene mindig lesz.
Nem arról van szó, hogy ne lett volna mit hallgatni 2014-ben – aki a sok tízezer lemezmegjelenés között nem talál magának tetszőt, az nem is keres – inkább egyrészt arról, hogy a vélemények elértéktelenedésével, a megosztottság fokozódásával párhuzamosan fokozatosan eltűnnek a biztos határjelzők, a segédfények és ezekkel együtt a könnyen megmutatható irányok és a hasonlókat egymás mellé helyező, öngeneráló trendek (mondjuk ez önmagában még nem is biztos, hogy baj). Másrészt viszont eddig idén volt a legfeltűnőbb a jó tíz éve egyre komolyabb zeneipari válság folyamatos hatása, az évtizedek alatt kidolgozott, megszokott, majd elhalt módszerek nyomában maradt űr nagysága. Nem kérdés, maga az ipar előbb-utóbb újra fel fogja találni önmagát (azaz zenével biztosan lehet majd pénzt keresni a jövőben is), de a 2014-es állapot soha nem látott – és alighanem be sem vallott – kilátástalanságot sugall.
De térjünk át a konkrétumokra. 2014-ben az egy évvel korábban még ötletes útkeresések is elkoptak. Az Aphex Twin-visszatérést leszámítva, ami már önmagában, a visszatérés tényével kivívta a figyelmet, nem voltak meghökkentő, igazán emlékezetes lemezmegjelentetési módszerek (jó emlékűek semmiképp: a U2 ingyenes tukmálása aligha lesz pozitív tananyagpélda), az elkottyantott Pink Floyd-albumhír mögött nem is igazán hagyományos stúdiólemez állt, a Foo Fighters városjárásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja (a jó ötletet és tévésorozatot nem támogatta meg kiemelkedő album), a Coldplay pedig szándékosan csendesre (és semmilyenre) vette a figurát (az év utolsó heteiben a semmiből tizennégy év után megjelent D'Angelo-album pedig ritka kivételként a zenéről szól - és azért nem is a legszélesebb tömegeknek). Sőt, mintha a mainstream-sztárok úgy általában sem lettek volna igazán aktívak, 2014-re senki nem időzített nagyszabásút (sőt, a szexista túlkapásokkal teli tavalyi kliptrend is visszaszorult). Talán így eshetett meg, hogy ha nem jött volna Taylor Swift őszi poplemeze, akkor idén egyetlen album sem kel el egymillió példányban az USA-ban és erre korábban nem volt példa. De idén se következett be, mert a kiéhezett tinik – akiknek tényleg nem nagyon volt mit vásárolniuk korábban – azonnal lecsaptak a nívós, de semmi különös albumra (amiben maximum annyi a kiemelhető, hogy ezzel a korábbi tini country-sztár már végképp csatlakozott a kortárs popélmezőnyhöz).
Ne gondoljuk, hogy Nagy-Britanniában jobb volt a helyzet: áprilisban volt egy hét, amikor a Kaiser Chiefs-nek elég volt 16 ezer albumot eladnia, hogy vezetni tudja az albumlistát (csak összehasonlításképp: ilyen számot egykor - nyilván lakodalmas rockkal, Zámbó Jimmyvel, Hupikék Törpikékkel - még Magyarországon is lehetett produkálni). A kislemezlistán hasonló a helyzet: amikor nem volt jobb, akkor az év eleji – és sokáig középstabilan fogyó – listavezető dal, a Pharrell-féle Happy mászott vissza az első helyre. Az ám, mi volt az év slágere? Na, idén erre a címre sem volt igazán karakteres pályázó (a Happy nyilván egy jellemző példa, de jórészt a vírusvideók miatt is, aztán meg valamelyik Ed Sheeran? A Clean Bandit prímáshouse-a? Netán egy iparosmunka EDM-pop Ariana Grandetól, vagy egy hippop Iggy Azaleától? Valamelyik Beyoncé-szám tavalyi albumáról? Hagyjuk.). És ha már zeneipar: nagyon pozitív (bár az eladási összképbe néhány százaléknál többet még mindig nem számító) a vinyl-lemezeladások újabb jelentős növekedése – ám a sikeres ágazatba erősen belekapaszkodtak annak mozgatói, idén ugyanis elszabadultak a kiadványok árai, ami könnyen visszaüthet a jövőben (részben mert Jack White sem fog minden évben szuperextrákkal teli, szemfényvesztő vinyllel jelentkezni).
Ezekkel együtt, de ezek nélkül is az év visszatérése címet Kate Bush érdemli, még ha ez csak a színpadra való visszatérést jelenti is, de a – talán – legnagyobb hatású popénekesnő mégiscsak harmincöt év szünet után adott újra önálló koncerteket. Egyetlen igazán erős és jövőbemutató (talán még mindig túl távoli jövőbe mutató) underground irányzat robbant idén, a PC Music kiadó köré felhúzott, j-popból, felgyorsított europopból, hangmintákból álló, fura, de fülbemászó - jobb híján egyelőre - pc music-nak nevezett pop/tánczenei trend, amit az említett kiadót vezető AG Cook és Sophie (vagy közös projektjük, a QT) jellemez. Jellemzők mentén még kiemelhető, hogy továbbra is tart a neopszichedelikus hullám (Temples, Hookworms), üdítően hatnak a heves-zajos kinyilatkoztatások (Perfect Pussy, White Lung, Iceage, Parquet Courts), még bőven tart a posztakármi r&b (Sampha, Tinashe), de a már rég rögzült zsánereken belül is inkább az elszigetelt produkciók voltak kiemelkedők. Az év dala alighanem egy melankolikus szintipop-szám (Future Islands: Seasons (Waiting On You)), amihez egy emblematikus tévés fellépés is társul. Hogy az év albuma mi, arra idén nehéz összeszedni a markáns jelölteket, ezek között lehet a hipnotikus gitárpopos The War On Drugs, az őket egész kitartóan és nagy vitákat kiváltva, publikusan baszogató – amúgy akusztikus dalokkal teli erős lemezt készítő – Sun Kil Moon, a Run The Jewels egy erős, de azért messze nem korszakos hiphop-attakkal, a Swans egy, a korábbiakhoz sokat nem adó zajrock-monstrummal, a komplex gitárpopot játszó St. Vincent vagy a komplex r&b-t toló FKA twigs, és még tényleg rengeteg más versenyző, hiszen 2014-ben nem mutatkozik konszenzus ebben a kérdésben sem (a Recorder kedvencei itt böngészhetők). De ezzel visszajutottunk oda, hogy jó zene ettől még van, bőven. Talán manapság többet kell a megtalálásáért is tenni, mint pár éve, mert fókuszálatlan Bandcamp-zugokban, vagy hájpmentes környezetben léteznek, de azt garantáljuk, hogy ott vannak.
Dömötör Endre
