Különlegesnek lenni ma már nem kunszt a popzenében, hanem szinte default beállítás. Ám a különlegesnél is különlegesebb, abszolút unikális előadók továbbra is csak nagy ritkán tűnnek fel, és szerencsére most pont ez a helyzet: a debütáló albumát múlt hónapban megjelentető - és azzal Mercury-díj jelölést begyűjtő - FKA twigs, a Recorder jubileumi 25. számának címlapsztárja egy igazi csoda.
Csodák pedig a leglehetetlenebb helyeken születnek, esetünkben egy dél-nyugat-angliai településen, Tahliah Barnett néven, jamaicai apától és félig spanyol anyától, akiknek egzotikus szépségét köszönheti. A félvér kislány igazi kakukktojásnak számított: szülőhelyének katolikus iskolájában, ahová járt, ő volt az egyetlen nem fehér gyerek, akinek a beilleszkedését a kirekesztő megjegyzéseken túl még tovább nehezítette eleve befelé forduló természete. A magának való Tahliah volt a különc, aki mindenféle, mások által furának tartott dolgot művelt - például idős asszonyokkal énekelt egy kórusban. De igazán a táncolásban találta meg önmagát, ezt a tehetségét az édesanyjától örökölte, aki latin táncokat oktatott (és korábban tornász volt). A twigs becenév is a táncból jött, az ágakként reccsenő csontjai miatt kapta egy barátjától. Balerinának készült, de operaénekesi álmokat is dédelgetett - nem éppen tipikus ambíciók egy huszadik század végi gyerektől. Ugyanez elmondható a zenei ízléséről is: míg a kortársai lány- és fiúzenekarokért rajongtak, ő Billie Holidayt és Ella Fitzgeraldot hallgatott (otthon dzsessz, ska és fúziós afrikai zene szólt). Később, kamaszként pedig a punk és a new wave/new romantic volt a mindene, megszállottja volt olyanoknak, mint Adam Ant, a Bow Wow Wow és a Siouxsie And The Banshees, a legnagyobb idolja Poly Styrene, az X-Ray Spex frontembere volt, az öltözködésében pedig napi szinten Annabella Lwint (a Bow Wow Wow énekesnőjét) nyúlta (az extravagáns hajviseletében is részben tőle inspirálódott - lásd az óriás fonatok -, míg a kunkori, tekergőző tincsekkel Josephine Bakert idézi meg).
Zenei útkeresésének első állomása ugyancsak a punk volt, illetve lett volna, de hamar rájött, hogy képtelen hangosan és kiabálva énekelni - ezt nehéz is elképzelni olyasvalakiről, akinek felnőtt korában is szégyenlősen halkra fogott, végtelenül puha tónusú, szinte gyermeki beszédhangja van -, így a punkzenei próbálkozásokkal felhagyott. Helyette inkább megtanulta használni az Abletont és lassan, az elkövetkező évek során kialakította az a hangzásvilágot, amit ma ismerünk tőle. De a tánc még egy ideig prioritást élvezett nála: 17 évesen Londonba költözött, hogy tovább képezze magát és táncosként karriert csináljon. A balett mellett elmélyült a hiphoptáncban és a krumpban (afroamerikai eredetű aggresszív, gyors és energikus mozdulatokra épülő harcias szabad táncforma), illetve énekelt is, méghozzá underground kabaréműsorokban többnyire fülledt dzsessz- és bluessztenderdeket (itt alapozta meg színpadi rutinját és megtanulta, hogyan kösse le akár a leglármásabb, legtahóbb közönséget). Hamarosan pedig klipekben találta magát háttértáncosként; sokat foglalkoztatták, szerepelt többek közt Kylie Minogue, Ed Sheeran, Taio Cruz, Cheryl Cole és Jessie J videóiban (utóbbi Price Tag című 2011-es slágerének bugyuta klipjében marionettbábot alakított - lásd a képen jobb oldalt -, ami a mai napig kísérti), de aztán 2012-ben, amikor a zenélés komolyra fordult nála, felhagyott a bértáncossággal (amelyről a Video Girl című dala szól). Mert hogy közben a tánc mellett (és lenyűgöző táncos) a zenírással is foglalkozott, folyamatosan fejlesztette magát, hogy producerként is profi szintre jusson. Fontos epizód az életében az az időszak, amit egy jamaicai fiataloknak fenntartott ifiklubban töltött, az ottani stúdióban nemcsak csiszolta a saját tudását, de át is adta másoknak. Aztán amikor állami támogatás hiányában a stúdiót bezárták, úgy érezte, mintha kihúzták volna a talajt a lába alól. Szerencsére összeismerkedett Tic Zogsonnal, a Young Turks kiadó társalapítójával, aki felkarolta és az apja, Zog házában felvett vele néhány demót - ebből lett a 2012 decemberében megjelent első EP-je.
De a twigs körüli buzz 2012 júliusában indult be, amikor kitette a nyomott gitárra és ketyegő ritmusra épülő Hide - cikkünk végén megnézhető - videóját a YouTube-ra: egy meztelen női testet látunk, amelynek legintimebb testrészét egy flamingóvirág takarja, péniszként előremeredő bibével. A hermafroditizmussal eljátszó klipre képtelenség volt nem felfigyelni, és egyszeriben mindenki tudni akarta, ki is ez a twigs (na és hogy az ő teste látható-e a klipben). Ő viszont pont akkoriban kezdte elkönyvelni magában, hogy a zene számára csak egy hobbi marad, ám a felfokozott érdeklődés segített eloszlatni a saját esélyeivel szembeni kételyeit - a gát áttört és és azóta csak felfelé visz az útja. A saját kiadású EP1 után természetesen leszerződtette a Young Turks és az EP 2 már ott jött ki tavaly szeptemberben. Itt váltott FKA twigs névre, a jelzésértékű módosításra a Twigs amerikai lánytestvérduó nyomására volt szükség. Ahogyan az első, úgy a második EP-je minden számához készült egy-egy artisztikus, igéző és provokatív klip: a legemlékezetesebb a Water Me, amelyben a felsőteste morpholódik szinte földönkívülivé, illetve a Papi Pacify, ahol szubmisszív szeretőt játszik - a női szépségideálról és a szerelmi viszonyrendszerről alkotott hagyományos képet bomlasztó vizuális esszék (utóbbi dalt egyébként idén Anna Calvi dolgozta fel, hoppá). A kettes számú anyag, melynek társproducere a Yeezusra is bedolgozó Arca volt, végérvényesen jelezte, hogy egy teljesen sajátságos, máshoz nem fogható, (minden téren) határozottan megformált és kerek vízióval rendelkező előadó lépett a színre, akit csak finomhangolni kell/lehet: ennek első stációja az augusztusban megjelent LP1.
Egyedülálló külső megjelenés, énekhang, zene, klipek - csekk, csekk, csekk, csekk. Mindehhez jön még páratlan személyisége és bűvös kisugárzása - akárhonnan nézzük, bekategorizálhatatlan. Naná, hogy ennek ellenére bekategorizálják: az újgenerációs R&B-dívák utóbbi néhány évben egyre szaporodó köréhez (Banks, Kelela, SZA, Jhené Aiko, Jessy Lanza, Tinashe és társaik) szokás sorolni - mi magunk a kissé kacifántos experimentális poszt-R&B taggel illettük, amikor először írtunk róla tavaly -, ami abból a szempontból helytálló, hogy ezek az előadók is tulajdonképpen ugyanazt csinálják, mint ő: előremutató popzenét. Egy normális - értsd: haladó zenei gondolkodású - világban FKA twigs világsztár popkirálynő lenne. Ezzel szemben a való világban ettől még elválasztja néhány lépés, de nem lehetetlen, hogy áttörjön a mainstreambe (és erre vannak is már jelek: nemrég Snoop Dogg a GGN nevű "hírműsorában" ömlengett róla, a New York-i koncertjéről a Buzzfeed is beszámolt, gyanús, hogy már Katy Perry és Nicki Minaj is nyúlják a stílusát - de ez mind semmi ahhoz képest, hogy az Alkonyat sztárjával, Robert Pattinsonnal jár). Ha ez bekövetkezik, jár egy nagy pirospont a világnak.
FKA twigs: LP1
(Youg Turks / Neon Music, 2014)"I love another, and thus I hate myself" - ez a Thomas Wyatt-versből vett idézet adja FKA twigs első albuma első számának első sorát, és egyben az "alcímét" is. A 26 éves énekesnő-dalszerző-producer egy interjúban beszélt arról, hogy ebben a sorban benne van az elmúlt két éve, amely alatt nem egyszer süllyedt önutálatba, mivel azt érezte, nincs meg a technikai tudása ahhoz, hogy a zenei ötleteit maradéktalanul megvalósítsa. Ha ez így is volt, az - EP1 és EP2 után már logikus módon - LP1-ra keresztelt debütáló nagylemezére ez nem állhat, hiszen hathatós dalszerzői/produceri segítséget kapott olyan profiktól, mint Clams Casino, Sampha, Paul Epworth, Emile Haynie és Dev Hynes (plusz a második EP-jénél bábáskodó Arca). Ők mind gyakorlottak sikeres mainstream popprodukciók létrehozásában, itt azonban nem ez volt a feladatuk, hanem az FKA twigs tudásából hiányzó részek "kipótlása". Ennek ellenére, vagy ezzel együtt a két EP-nél mégiscsak poposabb lett az album: a lényeg változatlan maradt - elúszós-szétcsúszós szintifutamokból, kattogó-kerregő minimálrimusokból, nagy csendekből óvatosan felvitt, törékenységében is kecses poszt-R&B/poszt-triphop elektronika plusz visszafojtottan halk, egyszerre szomorú és érzéki tónusú énekhang plusz kitárulkozó és nyíltan kimondó szövegek a legbelsőbb érzésekről és párkapcsolatokról -, összességében viszont egy fokkal fogyaszthatóbb - a dalok dalszerűbbek, több bennük a megfogható dallam és a néha egészen vadul elpitchelt ének is határozottabb. Az EP-khez képest az LP1 picit nagyobb szabású lett és bátrabb nyitás a tömegek felé - hát csak nyisson FKA twigs felé is bátran mindenki!
9/10
FKA twigs bemutatkozó albuma teljes egészében - X) Hallgasd a Spotify-on (Spotify ♥ Telekom):
A Hide említett videója:
Mary Popkids ♥ Telekom:
