Magyarországról a britpop

Az 1994-es fókusztémánkhoz kapcsolódóan megírtuk a britpop velős történetét is, most pedig ehhez a sztorihoz kapcsolódunk magyar vonatkozásokkal. Persze, mint oly sok más jelentős zenei mozgalom és stílus, a britpop sem fejtett ki túl nagy hatást itthon, de azért a témához leginkább kapcsolható zenészekből megszólítottunk féltucatot - Magyarországról így nézett ki a britpop.

#Ábrahám Zsolt (Időrablók, Heaven Street Seven)

„1993-ban Angliában dolgoztam, és bár érzékeltem, hogy mindenhol a Suede meg a Blur volt az óriásplakátokon, de nekem sajnos csak később esett le, hogy minek voltam ott a születésénél. Még kint, egy NME-s válogatáskazettáról hallottam először a Blurt, de az Advert című punkos szám volt rajta és nem értettem, hogy mire a felhajtás. Lényeg, hogy itthon ismertem meg ezeket a zenekarokat és nagyon elkaptak. A britpoppal a gitárzenéknek egy sokkal izgalmasabb ága jelent meg, teljesen más hozzáállást mutattak ezek az előadók az akkor uralkodó grunge-hoz, rockzenéhez képest. És persze gitárosként is nagy hatással volt rám a britpop, főleg Graham Coxon sajátos világa és Bernard Butler a Suede-ből, aki meg elképesztő hanyag eleganciával játszott, nagyon cizellált lazasággal, ami egyszerre volt koszos és emelkedett.”

A SUEDE-DEL A BRITPOPRÓL IS BESZÉLGETTÜNK IDÉN NYÁRON.

#Bérczesi Róbert (Blabla, hiperkarma)

„A britpop, mint olyan, számomra a Blur The Great Escape és az Oasis (What’s The Story) Morning Glory? című lemezeivel kezdődött és nagyjából ezekkel is fejeződött be. A Blur ezt megelőző albumaiért annyira nagyon nem voltam oda (kivéve talán a Parklife néhány dalát), a későbbi kísérletezős lemezeik pedig abszolút hidegen hagytak. Az Oasistől pedig a Definitaly Maybe-ről és a Be Here Now-ról bírtam egy-két számot és kábé ennyi. Ezeken kívül még valamennyire bejött a Supergrass első lemeze, az I Should Coco és a Pulp egy-két dala. Amúgy meg a Beatles-összes, ha az még/már britpopnak számít.”

Ligeti György (The Puzzle, We Are Rockstars)

„Nekünk ez volt a fiatalságunk. Úgy éltük meg, ahogy az öregek élhették meg a 67-69 közötti időszakot. Ez volt a mi „ellenkultúránk.” Úgy éreztük, vége a hazug „kiegyensúlyozott, amerikai rockzenének”, ez most valami olyan őszinte dolog, amiért mi is lelkesedni tudunk. Zeneileg mindent lehetett, úgy, ahogy annak a kornak zenekarainak: kísérletezni a hangzással, de közben jó dalokat írni. Felszabadultunk mentálisan is az agyjátszós egyetemista funky forgatag közepette és tudtuk, hogy ez a ma zenéje, ezen át halad majd minden, még akkor is, ha itthon ezt még nagyon-nagyon kevesen érezték.”

A DEFINITELY MAYBE TÖRTÉNETE ÉS JELENTŐSÉGE.

#Poniklo Imre (Fanzine, Amber Smith)

„1994 igazán mágikus év volt, akkor több olyan zseniális lemez jelent meg, amiből ma csak egy is korszakalkotó lenne. Hihetetlen, hogy ennyi korszakalkotó album ki tudott jönni. Holy Bible, a Vauxhall and I Morrisseytől, a Dog Man Star, ami nekem A legjobb lemez ever, aztán első Portishead, Blur+Oasis, az első Weezer, a Superunknown, Massive Attack/Protection. Egészen elképesztő! Akkor én még nagyon szerettem a seattle-i dolgokat is, Soundgardent, Pearl Jamet. Szerintem a „britpop” konkrét kifejezést később, nagyjából 95-től kezdték használni, én sem így gondoltam rá. Szerintem a Suede meg a Manics, akiket már akkor nagyon szerettem, sokban nem is igazán egyeznek. Akkor nem zenéltem még, aktívan semmiképp, így mint mozgalom nem, viszont egy-egy zenekar elsöprően hatott rám.”

Szarvas Árpád (EZ Basic)

„Számtalan remek lemez jelent meg 1994-ben Nagy-Britanniában, amikről először főleg az MTV műsoraiból (Alternative Nation, 120 Minutes) értesültem, és tettek rám óriási hatást még abban az évben: Suede: Dog Man Star, Lush: Split, Blur: Parklife, Pulp: His ’n’ Hers, Oasis: Definitely Maybe, és még sorolhatnám. A britpop mellett természetesen az elektronikusabb zenékkel is próbáltam ismerkedni akkoriban (Portishead, Massive Attack, korai drum ’n’ bass, jungle), de nem voltak rám akkora hatással, mint a fenti előadók albumai, pláne, hogy gyerekkoromban egész nap 60-as évekbeli brit zenekarok szóltak a családi lemezjátszóból. Egy évvel később, 1995-ben testközelből is tapasztalhattam a britpopmániát: gimnazista koromban volt szerencsém Londonban tölteni néhány hetet, és sikerült olyan zenekarok koncertjére is eljutnom, mint az akkor még friss Supergrass, ami fiatal fejjel hihetetlen és felejthetetlen élmény volt, ráadásul annyira magával ragadott a koncert lendülete, hogy napokig alig tértem magamhoz.”

#Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven)

„Konkrétan emlékszem arra a 94-es délutánra, amikor az esztergomi főiskola kollégiumában először rögtön egymás után láttam a Blur Girls and Boysát és az Oasis Live Foreverjét az MTV-n, amely akkor felért számunkra egy zenei Bibliával. Már ennyiből is rögtön világos volt, hogy a 90-es évek eleji rengeteg izgalmas, de gyakran kaotikus banda széteső zenei világa (a Happy Mondays-tól kezdve a The La’s-on keresztül a My Bloody Valentine-ig) mintha hirtelen összerántódott volna  egy kegyetlenül ütőképes világmegváltó kommandóvá, és akkor még szóba sem került a Pulp, ami 20 év távlatából szerintem egyértelműen a legidőtállóbb „britpop-életmű”. A saját szempontomból érdekes, hogy bár természetesen rongyosra hallgattuk akkoriban az összes létező angol zenekart, igazából az ekkor készült első lemezünkre (Heaven Street Seven: Tick Tock No Fear, 1995) ez szinte semmi hatással nem volt, sokkal inkább a Cure, az REM vagy neadjisten Suzanne Vega volt inspiráló. Aztán a ’96-ban készült Goal című második albumunk volt az, aminek sokkal színesebb, gátlástalanabbul popos számai teszik lehetetlenné, hogy letagadjuk a britpop influenzát.”