A Recorder magazin huszonhatodik számának fókusztémája a design és zene. Egy előadó arculati dizájnjának elsődleges eleme pedig a logó. Vajon melyek a magyar könnyűzene történetének legjobb logói? Erre nyilván nem lehet teljesen objektíven válaszolni, még szakmai szempontból sem. A Recorder azért megkért egy harminc éve zenélő tervezőgrafikust, állítsa össze saját, szubjektív válogatását.
Laboratóriumi körülmények között a logó az első felület, ahol a zenekarral találkozik a hallgató. Az ideális logó tiszta, érthető, jól megjegyezhető és egyedi. Jó esetben, ránézve egy logóra megtudható, hogy mit akar magáról közölni, sugallni a használója. Persze becsapós is lehet. Mikor kora tinédzserkorunkban meghallottuk az I Was Made For Lovin’ You-t, biztosan tudtuk, hogy itt valami árulás van, ez a diszkószar nem lehet a KISS.
Megpróbáltam összeszedni, milyen magyar zenekari logókat* tudok felidézni az elmúlt évtizedekből. Értek furcsa meglepetések. Volt logó, amire úgy emlékeztem, hogy nagyszerű, ám utána kutatva nem találtam nyomát a következetes használatnak; ilyen a Karthago-felirat a zenekar első albumán vagy a KFT Macska az úton albumának felirata. Egy kivételével kénytelen voltam kihagyni emblematikus logókat, amikkel vagy nem tudtam mit kezdeni, vagy szimplán érdektelenek számomra. Ilyen az Eddáé, amiről maximum a kihúzófilc és a szimatszatyor kifejezések jutnak eszembe, a Black-Out logója, amiről annyit tudok mondani, hogy maga a kilencvenes évek, és májkörnyéki szúrást érzek, vagy a Rapülők-logó, amitől ürességet.
Érdekes amúgy, hogy zenekari logók jellemzően inkább a rock/metál színen használatosak, valamint megfigyelhető, hogy a zenekarok többsége még mindig albumonként vált logót, igazodva az aktuális lemez arculatához, egy olyan piacon, ami elég régóta egyértelműen nem albumszemléletű.
Kiválogattam végül az elmúlt ötven évből 10+1-et, amiket valamiért fontosnak érzek. Ezekből megállapítható, hogy a magyar zenekarok logói nem feltétlenül hitványabbak, mint külföldi kollégáiké, vagy ha igen, az nem a tervezőgrafikusok felkészültségén múlik, inkább a zenekarok rossz vagy semmilyen marketingjének rovására írható. Persze, tegyük hozzá sietve, hogy a zenekari logók nemzetközileg sem a legkreatívabb cuccok.
(*Fontos tisztázni, hogy az akadémikus megközelítés szerint megkülönböztetünk logotípiát (logót) és emblémát, előbbi tisztán betűalapú, utóbbi a tipográfiai elemek mellett grafikus elemeket is tartalmaz. Én, alkalmazkodva a köznyelvhez, nem különböztetem meg a kettőt, és alkalmanként egymás szinonimájaként használom a két kifejezést.)
Hatvanas évek
Az egyik első fontosabb magyar zenekari logó minden bizonnyal az Illésé volt. A zenekar neve egy körbe torzítva, ahogyan az az idő tájt legmenőbb irányzat, az amerikai pszichedelikus plakátművészek megjelenítéseiben divatos volt. A hatvanas-hetvenes években számos amerikai plakátművész merített a századforduló művészeti irányzatából, a Jugendstilből, más néven a szecesszióból, elsősorban a tipográfia terén. Ha megnézzük mondjuk Wes Wilson görbékre torzított szövegeit, azonnal érezzük a hasonlóságot az Illés-logóval. Amit nem szeretek az Illés-logóban, az épp az Illés szekere motívum, ami szerintem grafikailag rém béna: a felirat íveihez képest az a szekér szörnyű, a kerék és a kottamotívum stílusában nem passzol, olyan, mintha utólag eszkábálták volna a felirathoz. Az Illés-logót egyébként a Szörényi testvérek édesapja, Szörényi Gyula festő- és grafikusművész tervezte, és nem Szyksznian Wanda, aki az Illés ragyogó plakátjait jegyzi ‘68-tól, és akinek a munkáin szintén felfedezhetőek például a fent említett Wes Wilson-féle, pszichedelikus stílusjegyek.
A HATVANAS ÉVEK AMERIKAI PLAKÁTMŰVÉSZETÉRŐL POP-MÜVTÖRI ÁTTEKINTÉSÜNKBEN IS ÍRUNK.
Ha ilyesmi logókat keresünk még abból az időből, akkor az Omega görögbetűs logóját megelőző, napocskás emblémája is szép, egységes, érett munka. Keveset markol, sokat fog. Nincsenek bántó részletei. A nap vastag sugarai, amik lángokként ölelik a korongba zárt tipót nagyon dinamikussá teszik a logót. Ütős és kompakt, kicsit tán feminin. Érdekes, bár talán nem is annyira meglepő, hogy napjainkban mintha a Middlemist Red kacérkodna ezzel a grafikai stílussal.
Hetvenes évek
A Hobo-fityisz máig az egyik legkedvesebb zenekari emblémám, még ennyi év múltán is nagyon adja. Szeretem, hogy egyszínű, szeretem a raszteres árnyékolást, az írógépbetűs tipót. Szép, ahogyan a szöveg tömbje a középpont körül kicsit jobbra forog, és ezzel billenti helyre a kézmotívum aszimmetriáját. Ám ami nekem legjobban tetszik benne, hogy kitűnően megidézi a kor legizgalmasabb, legfrissebb vizuális irányzatát, a punkot, amelyet gondolatilag nyilván maximum a lázadás köt össze egy, a szocialista blokkban bluest játszó magyar zenekarral.
Gyerekkorom másik kedvenc logója a B betű, koronával a tetején. A Beatrice jele. Nyomtatásban, magazinokban nem sokszor jelent meg, és lássuk be, jobban is állt neki a piros festékszóró, ezzel együtt ikonikus volta megkérdőjelezhetetlen. Ki ne rajzolt volna akkoriban a matekfüzetén a neve kezdőbetűire apró koronát?
Nyolcvanas évek
A Pokolgépet először 1983-ban egy Ki Mit Tud?-on láttam, ahol az elődöntőben a Kegyetlen asszony című dallal szerepeltek és Paksi Endre basszusgitározott benne nagy átéléssel. A nevükön hetekig röhögtünk, bár ma már úgy gondolom, hogy állati menő. A Pokolgép-logó szép példája a klasszikus, oldschool rock-/metállogónak, még a krikszkraksz, összehordott gallyas black metal-korszak előttről. Két szélén lelógó betűszárakkal, hegyes, fenyegető karakterekkel, ahogyan kell. Van benne egy kis Motörhead-áthallás is, a gót betű, és az alján látható lánc motívum miatt. Nekem az eredeti, a szétszakadt láncos változat tetszik, a későbbiek, a bilinccsel már nem. Talán ez a logó díszelgett a legtöbb levágott ujjú, műbőrdzsekire húzott farmerdzsekin e honban evör. Vagy az Ossiané, aminek a logóját én annyira nem szeretem.
VISSZA A NYOLCVANAS ÉVEKBE: ELKÉPESZTŐ PRIVÁT FOTÓK ÉS POSZTEREK MAGYAR ZENEKAROKRÓL.
Tipográfiai szempontból számomra izgalmas még a nyolcvanas évekből a P. Mobil logója, amit Pump Boldból szedtek ki, és ez idő tájt (1981-től) meglehetősen konzekvensen használt a zenekar, az “I” betűn a körbejáró “örökmozgó” bakancsokkal. A fontot Bob Newman és Philip Kelly tervezte a Letrasetnek 1970-ben. Mindketten legendás betűk tervezői, előbbi pl. a Data70-nek, utóbbi a Zippernek, melyek a Pumppal együtt gyerekkorom legizgalmasabb tipójú magyar lapjának, az IPM Magazinnak voltak címbetűi, és amúgy a világban inkább a megelőző évtizedre voltak jellemzőek, de ennyi belefért akkor.
Kilencvenes évek
Ha kilencvenes évek, akkor Bonanza Banzai és a Jel. Erről azon kívül, hogy minduntalan egy vidám dugóhúzó jut róla eszembe, nem sok okosat tudok elmondani. Ekkoriban azt gondoltuk, hogy a számítógép a legfaszább dolog a világon. Egy kompjúterrel olyan csoda logókat, izgalmas puttyogásokat lehet csinálni, hogy csak na, ám ma már picit azért szégyelljük ezeket.
Az évtizedből idekívánkozik még a Republic logója, amely a következetlen betűhasználat ékes példája (általában Garamond, vagy valami Garamond-szerű piros serif, néha outline-olva és/vagy árnyékolva), inkább csak a halmotívumot érzem emblematikusnak. Arról viszont sokáig azt gondoltam, hogy állítva nézve egy pálcikaember egy halban, vagyis Jónás meg a cet (jó, tudom a cet nem hal, hanem emlős), utalva a zenekar híres dalára, a Repül a bálnára. Aztán eszembe jutott az is, hogy biztos valami híres neolit halábrázolás, amit rajtam kívül nyilván mindenki ismer, de utánaolvasva kiderült, hogy valójában csak egy ákombákom hal, amit Cipő rajzolt egy kispesti halászcsárda kerítésén látott ábra alapján, szóval ennyit a logóelemzésről!
Kétezres évek
Böiler. A legőszintébb logó. Nők, italozás, verekedés (egy ököl a logó csúcsán), Zugló. Szándékosan a Motörheadre hajazó tipó, még a két pont is rajta van az o-n. Villámok, sugarak, franciakulcs, szóval minden, ami belefér, vagy ahogy Dávid barátom mondja: szar, szalámi, szappan. A kétezres évek elején elég sok ilyesmi, kígyót-békát típusú, hasonló elrendezésű logó volt. A Böileré mégis a szívem csücske. Annyira paraszt, imádom! A tervezője a koronás Darth Vader-pólójáról elhíresült Untune.
Szeretem a Turbo által használt feliratot is. Elegáns, szépek az arányai. Tulajdonképp csak a T szárának csonkolása és a felül, balról, jobbról szárnyként odaragasztott két apró kis csücsök az, ami extra, mégis ez a finom játékosság épp elég ahhoz, hogy a feliratból logó legyen. Ez pont az ellenkezője a Böiler emblémájának. Ha úgy tetszik, nem leíró embléma, nem mond el semmit a zenekarról, illetve egy valamit azért sugall: jó ízlést. Vígh Dávid grafikus, a zenekar gitárosa tervezte, és szerinte ez nem is logó.
Szerettem volna egy modern metál logót is betenni a válogatásba, így esett a választásom a The SharonTate logóra, amit, mit ad isten ugyancsak egy zenekartag, a dobos, Borbás Róbert, amúgy világhíres grafikus-, tetoválóművész készített (aki egyébként a Depresszió új logóját vagy a Stubborn nyilas szívecskéjét is csinálta). Ami fontos, hogy kézi munka, és kitűnően illeszkedik a színtérre jellemző aktuális nemzetközi trendbe, úgy, hogy eközben eredeti tud maradni. Nem annyira ágasbogas, szúrós, hegyes, de nyers és vad. A betűk roncsolása hozza a nyugtalan, vibráló hatást, miközben egészében kompakt, tömbös marad.
Az évtized elejének egyik emlékezetes logója a hiperkarmáé. Na, azt konkrétan én csináltam, ám túl sok közöm még sincs hozzá. Bérczesi Robi mellettem ült és mondott mindent: „most egy kicsit balra, legyen kisebb, az a vonal ne ott legyen”, meg ilyenek. Szóval én voltam a keze. Konkrét elképzelése volt mindenről, grafika, tipó, szín. Bevallom, nem hittem, hogy működni fog, én biztos nem ilyet csináltam volna, de az idő Robit igazolta. Működik a logó. Tiszta, érthető a szimbolikája, világosak a formák, mindenki számára könnyen kódolható az üzenet. Tehát jó logó. Csak nem szép.
Jeli András
