A jövő fontos zenészeinek felfedezésénél menőbb talán csak az lehet, ha a múltból fedezünk fel fontos zenészeket, akikről korábban még nem jött rá a világ, hogy fontosak. A 2014-es év zenebuzi-szenzációja ilyen szempontból egy Lewis nevű előadóhoz fűződik, akinek első, 1983-as lemeze idén tavasszal vált váratlanul ismertté egy újrakiadás révén, azóta pedig két újabb albuma is előkerült, amit valószínűleg rövidesen még több követ. Bár a lemezek mögött álló kanadai úriember, Randall Wulff jó harminc éve alkotott, az internetről pedig mintha azóta sem hallott volna, amit létrehozott, az több szempontból is tökéletesen az internetkorszak számára készült.
Amennyit a háttérsztoriból tudni lehetett, (amit itt elég részletesen összefoglaltunk) olyan gyanúsan tökéletes volt, hogy többen, köztük én is, hoaxra gyanakodtak. Nyilván sok mindenki örülne, ha az utókor annyira emlékezne belőle, hogy egyszer csak fehér playboy-öltönyében besétál egy lemezstúdióba egy szőke modellel az oldalán, felvesz egy neki ajánlott, sajátosan romantikus lemezt, ami harminc év késéssel híres lesz, ehhez hibátlan képeket készíttet magáról (például lásd balra), hogy aztán ne fizesse ki a fotóst és a stúdiót, inkább örökre eltűnjön a városból. A Lewis-jelenség egyik alapja az előadó külseje és lágy, törékeny zenéje közti látszólagos ellentét: a macsóság és a szellemszerűség kettőse egy olyan archetípust alkot, ami általában gyümölcsöző, viszont eléggé keveseknek sikerül csak hozni.
Az ilyen konkrétumoknál azonban sokkal fontosabb, hogy 2014-ben egyszerűen kuriózum, ha egy előadót nem lehet másodpercek alatt lenyomozni és kontextusba helyezni. A könnyűzene történetéről régóta tud mindenki mindent, az internet zenebuzijai kétségbeesetten kutakodnak, hátha maradtak még lerázatlan gyümölcsök a megkopasztott családfán. A Pitchfork egyik publicistája például annyira fellelkesült, hogy szerinte Lewis egyenesen visszahozta a mítoszt az információ világába, lemezeit hallgatni olyan érzés, mintha nekünk kellene összerakni a teljes homályból egy olyan ember történetét, akiről azt sem lehet tudni, él-e vagy halott. Időközben az azért kiderült, hogy Lewis valóban létezik és életben van, azonban, mintha csak szándékosan akarná életben tartani saját rejtélyét, múltjáról nem igazán hajlandó beszélni, kiadványai sorsa iránt annyira nem érdeklődik, hogy a jogdíjakból sem kér, így a menő fesztiválok színpadán sem valószínű, hogy feltűnik a közeljövőben. A motivációkról, inspirációkról viszont semmivel sem tudunk többet, mint korábban, a néhány elszórt információmorzsa alapján pedig sok mindenről lehet találgatni a bűnözői karriertől a vallásos megszállottságig.
A LEWISHOZ HASONLÓAN A SEMMIBŐL ELŐTŰNŐ ZENÉSZEKRŐL ITT OLVASHATSZ.
Egy izgis kerettörténet önmagában persze legfeljebb csak rövid ideig tehet valamit érdekessé, még szerencse, hogy maga a zene több, mint egy sokadik egzotikus különlegesség azoknak, akik már mindent hallottak és unatkoznak. A zenetörténelmet persze nem fogja utólag átírni, már csak azért sem, mert a produkció nem nagyon illeszthető be valamely műfaj fejlődéstörténetébe; homály nélkül is jó eséllyel az ún. időn kívüli, outsider énekes-dalszerzői / art pop hagyományhoz sorolná a kánon - bár ezt nehéz megítélni, az ilyen előadók befogadásában általában különösen fontos a háttérsztori. Csak a zenét hallgatva karaktere nem olyan nyilvánvalóan erős, mint Scott Walkeré vagy Arthur Russellé, a szenzációra kiéhezett kritikusok kicsit talán túlértékelték, de az egyéni hang és sárm azért megvan, a lemezek pedig logikus pályaívet alkotnak.
A legfontosabbnak az első és elsőként kikerült L'Amour-t szokás tartani: itt lágy, folkos akusztikus gitározás és sehova se tartó ambientes szintiszőnyegek, valamint Lewis suttogó hangja alkotnak töredékes, összefolyó, álomszerű dalokat, amelyek nem igazán megjegyezhetőek, de mintha nem is ez lenne a céljuk, habár néhol a "klasszikus" romantikus slágerek világát is felidézik. Ez az egész homályos emlékek, feketefehér fotók, elmosódott VHS-felvételek képzetét keltő távoliság- és töredékesség-esztétika valójában sokkal jobban illik a mostani korszellemhez, mint a harminc évvel ezelőttihez, aligha véletlen, hogy épp most fedezték fel. Lewis persze biztosan nem tudatosan akart ilyen hatást elérni, és az intim, őszinte érzelmesség sikeresen át is hatol a szándékolatlan közvetettségen és "hibákon", az albumot éppen az ezek közti feszültség teszi hatásossá.
A második album, a két évvel későbbi Romantic Times némileg kerekebb és közérthetőbb, mint elődje, illetve több rajta az elnagyolt gesztus, a (mából nézve) nosztalgikus giccs. A lemez olyan, mintha Arthur Russell betévedne egy tipikusan megsárgult színekkel teli, szocializmusból itt maradt olcsó pesti munkáskocsmába, és az ottani közönség általa elgondolt igényeire is tekintettel elkezdené szintetizátoron kísérni önmagát, illetve olyan, hasonló asszociációkat keltő hangszerek is felbukkannak, mint a szaxofon. Bár nincs nagyon elcsépeltebb kritikusi frázis, mint bármit a Twin Peaks-hez hasonlítani, de adódik a párhuzam a sorozat Julee Cruise által énekelt betétdalaival is. A szerzeményekben megszólaló hang egyszerre tűnik végtelenül intimnek és személytelenül általánosnak, az egész produkciót egy olyan homály fogja körbe, amelyen keresztül a „nyers” személyességből kinyerhető bölcsesség és az abszolút személytelen közhelyesség egybemosódik. A szövegek is ehhez illően egyszerűek, szinte csak jelzésértékűek. Ez az album illeszkedik legjobban a képekből és a körítésből fejünkben összeálló Lewis-képhez.
A legutóbb kikerült, harmadik lemez, a Love Ain’t No Mystery a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején készült (ezt már a kanadai Fisco Bros. stúdió jelentette meg saját oldalán és a felvételeket rögzítő hangmérnökkel készült interjú az eddigi legközelebbi kulcs az előadóhoz). Nem tudni, az időközben eltelt tizenöt-húsz évben mi történhetett Lewisszal, de ami a lemezen hallható, abból elég könnyen következtethetünk Brian Wilson-i mentális állapotokra. A szinti eltűnt, a számok átlagban kétszer olyan hosszúak lettek, mint korábban, holott csak még kevesebb történik bennük, Lewis hangja pedig látványosan megöregedett. Elnyújtott, halk, lassú öregember-bluest hallhatunk, ahol visszafogott gitározásra ismételget egy-két egyszerű sort kényszeresen, az indokoltnál jóval hosszabb ideig Lewis, mégpedig valami egészen furcsán fáradt, üres, meggyőződés nélküli módon, még olyankor is, amikor látszólag a „szenvedélyesség” tipikus eszközeit akarná használni. Olyan nekem ez a lemez, mintha azt a fajta öregséget ábrázolná, amikor az ember már biztos benne, hogy mindent látott és nem vár semmit a dolgoktól, így jobb híján az egyre halványuló és üresedő régi sémákat és emlékeket ismételgeti, így várja a csendes elmúlást.
A történetnek azonban valószínűleg még nincs vége, egy dal már egy negyedik, egyelőre elérhetetlen lemezről is meghallgatható, és valószínűleg a kiadó által korábban beígért három-négy későbbi lemez maradéka sem lesz már sokáig ismeretlen.
Dubrovszki Dániel
a L'Amour teljes egészében:
a Romantic Times:
és a Love Ain't No Mystery nyitódala, a Heartbreak:
ez pedig szintén arról az It's Frail Thing:
