Genezis, skótmódra – Alan McGee és a Creation

Ha egy személyben kellene meghatározni a skót zene kulcsfiguráját, akkor az alighanem mindenki szerint Alan McGee lenne. A nagy fülű, vörös, mindig kalapot és eh? arckifejezést viselő figura ugyan Londonban alapította az indie-zene egyik, ha nem a legfontosabb lemezcégét, a Creationt, de egész életében tolja a skót zene szekerét. Ha csak a tehetség szikráját meglátja egy honfitársában, már minimum menedzserként segíti – naná, hogy ő is a Nagy-Britanniától való függetlenedés mellett pártoskodott.

A spontán meztelenre vetkőzésért rajongó House Of Love-frontember, Guy Chadwick; a drogban és ki-kicsoda hangulatban tapicskoló céges bulik, valamint a stressztől és absztinenciától idegösszeroppanást kapó Alan McGee mind-mind ahhoz a terebélyes mondakörhöz tartoznak, ami a Creationt egyszerű lemezkiadóból egy szenzációs őrültekházává tette, és aminek minuciózus elmesélésére vagy másfél évtizedre, vagy 800 teleírt oldalra van szükség. Azonban három porlepte kiadvány is kitűnő prizmaként szolgál arra, hogy megpillanthassuk a szivárványt, ami fergeteges szórakoztatást nyújt mind az utánozhatatlan mesék, mind pedig az olyan briliáns, megismételhetetlen anyagok tekintetében, mint a The Jesus & Mary Chain, a House Of Love vagy Felt alább boncolgatott munkái.

És ez tökéletes igaz Alan McGee életútjára is, hiszen a két történet egy és ugyanaz. Ahmet Ertegün és Walter Yetnikoff (a popzene két elvetemült lemezcégvezetője, előbbi az Atlantic, utóbbi a Columbia főnöke volt – a szerk.) mellé nem csak azért állítható joggal Alan McGee is, mert széllelbélelt karrierje alatt a lemezipar egyik hírhedt és közkedvelt figurájává nőtte ki magát, hanem azért is, mert puskagolyószerű életmódja rugalmasan idomult azon narkósok, rockmágnások és zenészek viselkedéséhez, akikkel kiadója, a Creation Records kormányosaként került szoros kapcsolatba. Bár természetével egybekötött vakmerősége elegendő benzint biztosított számára, hogy vasúti alkalmazottból a mamutvállalatok kegyeltje legyen, pályafutása során mind gerince, mind pedig iránymutató ízlése hajlíthatatlannak bizonyult; és amikor a problémás zuhanórepülés idővel őt is utolérte, még a becsapódás előtt sikerült befékeznie, hogy mérsékeltebb lendülettel folytassa azt a kutatómunkát, ami már addig is egy egész zászlóaljnyi formációt kapart elő Skócia és persze tágabban Nagy-Britannia, sőt idővel a világ nyirkos klubjainak deszkái alól.

McGee wannabe zenészként kezdte Glasgowban, aztán a jobb pozíció reményében Londonban folytatta, előbb The Laughing Apple, majd Biff Bang Pow! nevű zenekaraival (ezekről részletesebben lásd a keretes írást), de ezeknél fontosabb volt, hogy megalapított egy aprócska lemezcéget, az Essential Recordst, hogy kiadja az utolsó The Laughing Apple-kislemezt, majd hamarosan egy másik labelt, az 1000 font bankkölcsönből létrehozott Creationt (miközben vasúti alkalmazottként dolgozott). Ezek mellett létrehozott egy klubestet, és egyáltalán, ráérzett arra, hogy neki a hangszerek helyett a zenekarok ügyeinek intézése sokkal nagyobb kihívás és jobban is megy (azért a gitárt is megtartotta, mintegy hobbiként). Első nagy felfedezettje a szintén glasgow-i The Jesus & Mary Chain volt, akiknek a nyolcvanas évek zenéjében kulcsfontosságú 1984-es debütáló kislemezét a Creation adta ki és McGee lett a menedzserük – plusz benyomta a zenekarba dobosnak gyerekkori haverját, Bobby Gillespie-t. McGee ott volt Gillespie másik zenekarának, a Primal Screamnek az indulásánál is, és ezzel már meg is volt a Creation-univerzum első két csúcszenekara (igaz, a JAMC gyorsan nagykiadóhoz kerül és Gillespie ki is szállt belőle 1985-ben).

Ha a 80-as évek forrón bugyborékoló brit függetlenzenei színterén a Factory a szigorú indentitástudatot és precizitást, a 4AD a művészet mindenek felettiségét, a Rough Trade pedig a kommunaszerű, minden stílust felemésztő együttműködést képviselte, akkor a Creation a Brit-szigetek általános atmoszférájának lepárlása volt: talán nincs még egy olyan egyértelműen behatárolható albumhalmaz, amely hűbben tudná megtestesíteni a temérdek csapadék, az enyhén nyomasztó közhangulat és a(z itt leginkább a dallamokon keresztül elért) hagyományőrzés esszenciáját. Ha jobban megfigyeljük, a My Bloody Valentine, a Ride és a Slowdive mind egy kaptafára készült; egy nagy, szúrós párafelhőn terül el minden; a dobok az éra tipikus raktárépület-visszhangján szólnak, a ködszerűen lebegő ének pedig pont annyira édesíti meg az alapréteget, mint a rózsaszín tónus a Loveless borítóját. És bár Bill Drummond, az Oasis vagy a Primal Scream nyilván tarkította az alapvető kombinációkat, ám, mint ahogy azt a Gallagher-/Gillespie-cirkusz széleskörű sikere is bizonyítja, a kiadó alkalmankénti rugalmassága is egyértelműen csak a javára vált.

Noha a Creationben az a legjobb, hogy a zenekarai mennyire szerteágazó részeire jutottak el ugyanannak az univerzumnak, a vállalkozás egyik korai, és története szempontjából kulcsfontosságú kiadványa mégis ahhoz a bandához kötődik, ami sokaknak volt előkép és etalon a 80-as évek második felében. A McGee által hamar becserkészett glasgow-i The Jesus & Mary Chain ’84-es, Upside Down című debütáló kislemeze ugyanis úgy forgatta fel a két bozontos hajú Reid-testvér és a menedzserükként is helyt álló kiadófőnök életét, ahogy a nemzet muzikális felszínét is: hisz míg Manchesterben a Smiths népszerűség tekintetében is kihozta a legtöbbet a intellektuális jangle popból, addig a Királyság másik oldalán a JAMC páros lábbal ugrott bele a pocsolyába, a Ramones melodikus agresszióját és a Pistols deviáns unalmát tömve egy olyan indulatteljes zajáradat alá, ami McGee-nek presztízst, honfitársainak pedig friss fókuszpontot adott. És bár sokaknak érthetően a(z egyébként nem a Creationnél megjelenő) Psychocandy marad a nagybetűs Mary Chain-sarokkő, az Upside is elvitathatatlanul fontos része volt annak a rockbéli műszakváltásnak, ami tartósan becsempészte a tinnituszszerű morajt a szigetország zenéjébe, és ami egy egész generációba nevelte bele a cipőbámulás alapfortélyait.

A Creation persze angol kiadó volt, de McGee minden lehetséges módon támogatta a skóciai színteret, leszerződtette Bill Drummondot, a Pastelst, a Jasmine Minkst, Momust, a BMX Banditsot, a Teenage Fanclubot, az 18 Wheelert és a cég 2000-es megszűnéséig gondozta a Primal Scream, a fokozatos felívelő, idővel a dance-rock legfontosabb életművét megalkotó zenekar karrierjét, menedzserként még a szintén skót Mogwai, a Beta Band, a Cosmic Rough Riders, aztán a Glasvegas is az ő felügyelete alá tartozott, legnagyobb fogását, az Oasist pedig nyilván egy glasgow-i klubban szúrta ki. A Creation persze jóval több volt a skót haverzenekarok halmazánál, a House Of Love-val, a My Bloody Valentine-nal, a Ride-dal, a Slowdive-val, a Boo Radleys-zel, az Oasisszel, a Super Furry Animalsszel könnyedén a kilencvenes évek legfontosabb lemezcége lett és McGee-t gazdaggá, drogossá és egy időre igazi ronccsá tette.

Noha a lemezcég a 90-es évek elejéig nem tudott igazán kiemelkedő profittal dolgozni, 1983-as indulása óta szépen cseperedett és tett szert akkora hatalomra, hogy idővel egy potenciális világsiker is a hálójába akadt – a nagyszerű House Of Love esetében pedig nem pusztán a kreatív színvonal tette valószínűsíthetővé az áttörést, hanem a lobbanékony tagok hatalmas ambíciói is. A londoni négyesben egyszerűen minden megvolt: feszült és ingatag belső viszonyok, viharos eseményekben bővelkedő pályaút és persze rengeteg elherdált tehetség, ami a karrier elején még karizmatikus és szexi szerzeményekben csapódott le. Kár, hogy az utókor annyira mostohán bánt a formációval, hogy öröksége például a U2 és a Stone Roses mellett maximum csillagszóróként pislákol – a kvartett 1988-as, címnélküli debütlemeze emiatt is marad a legszuperebb album, amit túl kevesen ismernek. Pedig az album ugyanazt a rendszerező magatartást mutatja a brit altrockkal szemben, mint amit a Dream Syndicate-debüt a műfaj egyesült államokbeli ágával; annak tömörített verziójaként működve, egy dossziéba gyűjtve a lokális DIY-zene vonásait. Az első House Of Love-korongon így annyi az utalás (akár a smiths-es Rourke-Joyce ritmusszekció pattogó dinamikájáról, akár ’Mary Chain bamba tekinteteiről legyen szó), hogy a zenekar épphogy csak magával nem kacsint össze; a másodrendűség bélyegét mégis elkerüli saját hozott erényei, így önveszélyes aurája, és remek dalai révén. A kezdeti hőfok viszont hamar hűlni kezdett, a formációt ugyanis szétették a két vezéregyéniség, Guy Chadwick és Terry Bickers közötti különbségek, és bár a – szintén remek – második albumára sikerült megkaparintania az áhított nagykiadós szerződést, britföldön az új évtized eleje inkább a There She Goes-ról és Shaun Ryder hasgörcseiről szólt – a House Of Love pedig megmaradt annak a reményteljes lángnak, ami a tagok szemében izzott megállíthatatlanul.

Lépésenkénti sikereivel McGee kitűnő arányérzékkel pozícionálta magát egy üzleti modellekben gondolkodó record man és mondjuk Geoff Travis (Rough Trade-főnök – a szerk.) közé. Miközben mindig nyilvánvaló volt, hogy a konténernyi pénznél csak az életveszélyes mennyiségű drogot szereti jobban, nem felejtett el olyan előadókkal lepaktálni, amiktől mindent lehetett várni, csak pozitív anyagi mutatókat nem. Bill Drummond (a KLF-alapító skót itt egy akusztikus albumot adott ki) és Kevin Rowland (a Dexys Midnight Runners-főnök itt egy fura feldolgozáslemezt jelentett meg) mellett ilyen volt a pop bohó remetéjeként bujdosó Lawrence is, aki Felt nevű, lényegében önazonos együttesével saját 80-as évekbeli misszióját (tíz album és tíz single tíz esztendő alatt) olyan jól teljesítette, hogy még a célvonalnál is továbbfutott (11 kislemez lett a végén). A baj csak az, hogy ezt néhány beavatotton kívül más nemigen vette észre, pedig 1986-os, Forever Breathes The Lonely Word című munkája környékén viszonylag sok tekintet rászegeződött. Egy slágerével épp beletrafált a korszellembe, sőt, még egy-egy címlap is majdnem összejött neki, ám, mint ahogy az a Lawrence-históriában gyakran előfordul, a majdnem szó itt is belerondít a történetbe. Ettől függetlenül az említett csúcslemez önmagáért beszél, pontosabban eped: Martin Duffy (későbbi Primal Scream-billentyűs – a szerk.) aranyozott Hammond-szólamaival a Felt ugyanis egy légsűrűségű, búsan is életvidám röpiratot tett le az asztalra, ami leginkább talán olyan, mintha a párás üvegházból bámulnánk ki az eső áztatta, napos gyepre. A szikrázó, súlytalan hangulattal azonban az énekes nem tudta lekenyerezni a sorsot, mint ahogy későbbi projektjei (a britpop-indító és -gyilkos Denim, és persze a fokozhatatlan Go-Kart Mozart) is csak azok szemét csillantják fel, akik egészségtelenül sok időt töltenek a hasonlóan kárhozott fazonok istenítésével. Persze korántsem kell egyedül érezniük magukat: „Ha mondanom kéne egyetlen dolgot, amit sajnálok a Creationnel kapcsolatban, az az, hogy a [Forever] lemezt sehogy sem tudtuk befuttatni” – Alan McGee szomorkás visszatekintésénél pedig csak Lawrence panasza lehetett nagyobb.

A Creation-sztori bőven tartogat még anekdotákat a kiadó mennyei ’91-es vesszőfutásától az Oasis által meggyújtott multimilliós dinamit robbanásáig, a legkülönösebb pedig az, hogy McGee még akkor is milyen ügyesen irányította a szekeret, amikor már nem az ő kezében volt a gyeplő. A csőd elkerülése végett ugyanis 1992-ben a cég felét eladta a Sony-nak,amit aztán pár év múlva az Oasis pármilliós lemezeladásaival már lényegében ő tartott el, még úgy is, hogy a 90-es évek közepét a rehabilitáció és az önkeresés jegyében töltötte. A féktelen esztendők őt is kikezdték, ám nem véglegesen, és miután sok időn át dédelgetett gyermeke végleg bedőlt, az új évezredben megalapította a Poptones kiadót és a svéd Hives patronálásával, valamint a Libertines rövid pórázon tartásával foglalatoskodott, de persze továbbra is menedzselt másokat is (pl. The Kills). Aztán kicsit belekóstolt a politikai játszmák világába, de hamar elege lett belőle és inkább gyerekkori kedvenc focicsapatával a Glasgow Rangersszel foglalkozott, Death Disco néven klubesteket indított világszerte (Budapesten is sokszor dj-zett), a Guardian rendszeres blogírója lett, majd  legutóbb egy újabb Creation-könyv, illetve friss kiadója révén lehetett róla hallani (arról keveset, hogy feleségével, Kate Holmesszal – akinek szintén működik egy zenekara, a szintipopos Client – már jó ideje Walesben laknak). A 2013-ban indított 359 Music nevű cég és felfedezettjei egyelőre nem sok vizet zavarnak, de ez aligha számít: Alan McGee ugyanis már bőven letudta a szolgálatot egy olyan, merészséggel, sziklaszilárd ízléssel és elszántsággal teli karrierrel, aminek itt bemutatott része még mindig csupán a jéghegy legcsúcsa.

Judák Bence

Alan McGee zenél

# The Drains: Első együttese egy glasgow-i punkzenekar volt, amelyhez Bobby Gillespie-vel közösen csatlakozott 1978-ban, és amelyben már ott zenélt Andrew Innes későbbi Primal Scream-gitáros.

# The Laughing Apple: A Drains feloszlása után McGee Innesszel közösen Londonba költözött, és ott alapították meg a The Laughing Apple-t 1980-ban, és ezzel a zenekarral már három kislemezt is megjelentettek (a négyszámos The Ha Ha Hee Hee EP - 1981, Participate! -1981, Precious Feeling - 1982 – ez már McGee első független lemezcégénél, az Essential Recordsnál jelent meg). Izgága, hatvanas évek inspirálta new wave-dalaik egészen jók.

# Biff Bang Pow!: A legtöbbre vitt McGee-zenekar (nem kis részben azért, mert saját lemezcégénél jöttek ki az albumaik). Akárcsak a labelt, a főnök ezt is a hatvanas évekbeli pszichpop-együttes, a Creation (egyik dala) alapján nevezte el. A Biff Bang Pow! 1983 és 1991 között működött, pszichpop-, mod- és new wave-hatásokat kevert, kiadott hat nem túl izgalmas, de hallgatható nagylemezt (legjobb az 1986-os The Girl Who Runs The Beat Hotel) és sokat változott a felállása. Ebben is játszott Innes, de egy másik Primal Scream-gitáros a múlt héten váratlanul elhunyt Robert Young is, a fő zenésztárs viszont McGee egyik legjobb barátja, Ed Ball volt, akit a Creation-főnök sikertelenül próbált meg befuttatni önálló (vagy épp The Times és Teenage Filmstars néven kiadott) lemezekkel is.

# The Chemical Pilot: McGee 1997-ben tért vissza a zenéléshez, hogy levezesse az Oasis okozta stresszt, és éppen egy Ed Ball-lal közös zenekarral, amely egyetlen lemezt adott ki (Journey To The Centre Of The Mind), de akárcsak korábbi formációi, a Chemical Pilot sem érdekelt senkit. DE

(X) A Skócia & Zene cikksorozat támogatója: The Famous Grouse, Skócia első számú whiskyje.

a The Jesus And Mary Chain és az Upside Down: 

a House Of Love bemutatkozó albuma: 

a Felt 1986-os albuma: