Több mint reinkarnáció – A nyolcvanas évekbeli The Dream Syndicate első albuma

Rossz, hogy pont Lou Reed halálának okán jut apropó az első Dream Syndicate-lemezt, az 1982-es The Days Of Wine And Roses tárgyaló cikkre, de mit tegyünk, a zenekar tényleg úgy kezelte a Velvet Undergroundot, mint a Coca Cola-feltalálója az üdítőt: felfedezte, áruba bocsátotta, aztán pedig végignézte,  hogy szépen lassan már mindenki ezt issza. És bár szívesen állítanánk, hogy a dolog nem volt ennyire egyszerű, az igazság az, hogy de.

Az, hogy manapság minden az újrahasznosításról szól, még nem jelenti azt, hogy a korábbi éráknak ne lett volna meg a saját recikláló hajlama, sőt: napjainkban már-már köztudott, hogy a popzene két évtizedenként újra felfedezi a múltját, merít belőle egy jó nagyot, majd egy szebb tálcán tálalja fel azt az új generációknak. Nem volt ez másképp a 80-as évekkel sem. Bár tagadhatatlan, hogy eredetiség szempontjából jóval több sütnivalója volt az akkori generációknak, mint a mostaninak, badarság lenne megfeledkezni a kor szembeötlő 60-as évek mániájáról, Byrds-östől, Beach Boys-ostól, csilingelő popostól, mindenestől, és egyenesen képtelenség lenne nem észrevenni, hogy a sokáig szárnyaszegett sasra hasonlító Velvet Underground-reputáció is egyre sűrűbb felfedezésre lelt, melegebbnél melegebb fogadtatásra talált a korszak úttörőinél.

Nem volt mese: a VU tank módjára tört be a 80-as évek rockzenéjébe; akár azt is mondhatjuk, hogy nem sok olyan, ma is jegyzett együttes volt, aki ne ismerte volna el, vagy ne mutatta volna jelét annak, hogy feszület és rózsafüzér helyett egy dedikált Lou Reed-poszter és egy felkunkorodó banános matrica társaságában imádkozott a rock oltárán. Bő tízesztendős szunnyadás (és a New York-i artpunk) után ugyanis a Velvets zajos szentbeszéde új hívekre talált, a Dinosaur Jr, a Spacemen 3, az egész C86-os bagázs, a Primal Scream, és természetesen a Sonic Youth sehol nem lett volna, ha a Reed-Cale-Morrison-Tucker kvartett annak idején nem fekteti minden energiáját abba, hogy zabkásától és penésztől bűzlő Lower East Side-i patkánylyukában olyan zenét készítsen, amit azelőtt senki más nem mert. A 70-es évek a nagy rockzenéről, a diszkóról, és a soulról szóltak, a torz gitárbúgás egészen az évtized végéig mellőzve volt. A következőkben azonban minden úszott a VU-lázban, egyszerűen a csapat minden jellemvonásának és mozdulatának megvan a maga 80-as évekbeli megfelelője. Azt mondod Psychocandy? Azt mondom White Light/White Heat.  Azt mondod, Jim Reid? Azt mondom Lou Reed. Azt mondod Christine? Azt mondom Here She Comes Now. Azt mondod Trilogy? Azt mondom: Sister Ray.

Bár voltak jelentősebb, felkapottabb és elismertebb zenekarok, akik tovább vitték a súlyos örökséget, akadt egy banda, amelyik mindenkinél többet kortyolt a Velvets-esszenciájából: ez volt az amerikai The Dream Syndicate. A Steve Wynn gitáros-énekes-dalszerző vezette  zenekar egészen egyszerűen azért volt rettentő fontos, mert egy egész generációnak adta a kezébe azt a kulcsot, ami a VU örökségét rejtő ajtót nyitotta, és ez volt a legelső együttes, amely kompaktabbnál is kompaktabb csomagban adta fel postára mindazt, ami John Cale-ék hagyatékából kivirágzott. A Syndicate esetében minden klappolt: egy unottan maga elé mondogató énekes, egy háttérbe húzódó, szégyenlős basszista-másodvokalista lány és persze a nélkülözhetetlenül bizsergő/csapongó/hadonászó gitárzaj, illetve természetesen a tény, hogy a kompánia még a nevét is attól a formációtól lopta, amit John Cale egyik legnagyobb mesterével, LaMonte Younggal alapított. Egyszóval: még a jóisten is Velvet Underground utánérzésnek teremtette őket.

Ám annak ellenére, hogy a Dream Syndicate ennyire hűen másolta le mindazt, amit a Lou Reed-vezette négyes művelt, a csapat mégis több volt holmi epigonnál. Hiszen a tagok nem felejtettek el egy egyesével is kitűnő dalokból álló debütlemezt megírni és egy olyan bágyadt, már-már fájdalmasan életunt grimaszt erőltetni az arcukra, ami pont elegendő eredetiséggel szolgált ahhoz, hogy ne ócska kópiaként tekintsünk rájuk, hanem egy rejtett drágakő előásójaként – és ez a drágakő később az egész évtizedet beragyogta. A DS 1982-es The Days Of Wine And Roses című bemutatkozásába egyenesen bele van kódolva a 80-as évek gitárzenéje – olyan album ez, ami ugyanúgy mutatott előre, mint ahogy foglalta össze a már megtörtént eseményeket. Benne van Thurston Moore száraz torok- és gitárkaparása, benne van a korai, most-hardcore-zenekar-vagyunk-vagy-sem Replacements kapálózása, J Mascis filmbe illően méla tekintete, a Cowboy Junkies, a Cocteau Twins vagy a Young Marble Giants női vokáljai, és persze az a sok gitárzaj, ami a kor gyermekeinek tápláléka, védőburka és takarója volt.

ROCKTÖRTÉNETI SOROZATUNKBAN A VELVET UNDERGROUND-TAGOK SZÓLÓLEMEZEIRŐL IS VOLT MÁR SZÓ.

Mindezt ráadásul végig kiváló szerzeményekben tolmácsolta a formáció: bár a Syndicate bemutatkozása az első néhány hallgatás során nem mutatkozik érdekesebbnek egy darab papírnál, a lényege pont az egyszerűségében rejlik. Szűkre szabott eszköztára (némi zajos gitár, alapvető dob, unott ének), korlátozott zenészi képességei (nagy virtuozitásra senki se számítson) és mindössze 9 száma alatt csak kevesek tudnának ennyire szerteágazó, mégis ennyire monokróm, egyszínű és fásult világból ilyen sokat kihozni. A kezdő Tell Me When It’s Overben például mintha magának az énekesnek lenne a legkevesebb kedve felvenni a dalt, a dobos az alapvető ritmusokon túlra nem igazán nyúl, a gitár is általában egy tömbnyi beton egyszerűségével sikít, visít, sikál. És a borítón mi van? Egy nagy kék négyszög meg pár színes betű. De, mint már mondtuk, ez csak az együttes szakértelmét dicséri. A korong ugyanis még korlátozottsága ellenére is össze tudta söpörni mindazt, ami már megtörtént, és azt is, ami meg majd meg fog történni a 80-as évek gitárzenéjében, a Velvet Underground által elhintett apró morzsákat, szemeteket pedig egy batyuba szedte és adta útravalóul mindenkinek, aki gitárt ragadt a kezébe az évtized során.

Bár a csapattal később is történtek számottevő dolgok (még három albumot adtak ki 1989-es feloszlásukig), a Dream Syndicate-nek nem tartogatott túl sok mindent az évtized, és így járt az a maréknyi zenekar is (Opal, Rain Parade, Green On Red, The Long Ryders, The Three O’Clock stb. - egyedül a Bangles vitte sokra közülük), amelyeket általában a Paisley Underground elnevezésű fura kora-nyolcvanas évekbeli Los Angeles-i színtér tagjaiként szokás emlegetni (a punk után ezek a zenekarok újra felfedezték a hatvanas évekbeli pszichedéliát, folkrockot, artrockot). És noha igaz, hogy a Paisley Underground-kör sokkal jelentősebb volt annál, mint hogy egy félmondatban elintézzük a cikk vége előtt két sorral, zárásképp most szerepeljen csak annyi, hogy mind a Dream Syndicate, mind pedig a köre (és az abból kinövő utódzenekarok, lásd: Mazzy Star) a mai napig kísért (a DS például 2012-ben alakult újjá és koncertezik szórványosan azóta), olyan letűnt és elfeledett emlékeket eszünkbe juttatva, mint amilyen a Dream Syndicate-nek lehetett az a négy New York-i, aki egy hatalmas fejezettel toldotta meg a popzene történetét.

Judák Bence

a lemez összes száma:

egy 1982-es lemezbolti koncertről a When You Smile:

itt pedig az újjáalakult zenekar turnéjáról egy madridi fellépés teljes, több mint kétórás formájában: