"Nehezebb lenne optimista dalokat szerezni" - Bastille-interjú

Első magyarországi fellépése előtt készítettük el Dan Smith énekessel és Will Farquarson basszusgitárossal a Bastille első magyar nyelvű interjúját. A Sziget egyik legjobb hangulatú buliját megtartó britekkel beszélgettünk Amerikáról, afrobeatről, a headliner-végzetről, szomorúságról és David Lynchről.

- Először is, mi történt ebben az autóban (a Bastille első, bővített verziójú albumának borítója)?

Dan Smith: - Ezt mindenkinek a képzeletére bízzuk.

Will Farquarson: - Néha mi is gyilkosságnak gondoljuk, máskor meg úgy tűnik, mintha az autónak éppen megjött volna.

DS: - Mint annyi minden mást, ezt is David Lynch művészetéből tanultuk. Kész a mű, de az értelmezés a befogadóra vár.

- Vannak elég egyértelmű Depeche Mode-os megoldások az első albumotokon. Nagy hatással volt rátok a 80-as évek?

DS: - Nem igazán. A zenék, amiket a szüleim hallgattak, korábbról valók. Én pedig a 80-as évek végén születtem, saját emlékeim nem nagyon vannak ebből az időszakból, a popkulturális tudásom meg igen hiányos. Mindannyian 90-es évekbeli srácok vagyunk, a feldolgozás mixtape-jeinken is ebből a korból válogatunk, innen való a legtöbb utalásunk.

- És az afrikai ritmusok? Mi a helyzet a világzenével?

WF: - Az Oroszlánkirályt mindannyian nagyon szeretjük. (nevet)

DS: - Én például Paul Simon Graceland című lemezét rengeteget hallgattam régebben, a szüleim pedig dél-afrikai származásúak, így onnan is rengeteg hatás ért, az afrobeatért teljesen odavagyok. Az első albummal úgy voltunk, hogy direkt kísérleteztünk nagyon sokféle ritmussal, mivel elektromos gitárt nem használtunk, így erre tudtunk koncentrálni.

- A nagyot szóló refrének és az epikus szintik mögött az egész zenéteket áthatja egyfajta szomorúság. Ez honnan jön?

WF: - (Danre mutat) Ő a negatív közülünk!

DS: - Nem tudom, én személy szerint tényleg egy marha negatív ember vagyok. A legtöbb kultúra, amit fogyasztok, filmek, irodalom, zene tartalmaz egy bizonyos melankolikus nosztalgiaérzést és ez természetesen visszaköszön a zenénkben is. És igen, a szomorúság egy olyan dolog, amiről elég könnyű írni, számomra legalábbis biztosan nehezebb lenne vidám, optimista dalokat szerezni.

WF: - Ha azt nézzük, hogy a kultúrtörténeti alkotások 95%-a az élet nehézségeiről szól, vagy legalábbis  fontos témája a szomorúság, akkor mi csak beálltunk a hosszú sorba ezzel. Elég unalmas lenne, ha mindenki egy vidám csávóról írna, akinek mindene megvan.

- Mi a sztori veletek és Twin Peaks-szel? Rengeteg, a sorozattal kapcsolatos utalást elrejtettetek a zenétekben.

DS: - Egy nagy kollektív főhajtás ez tőlünk David Lynch teljes művészete, a filmjei, a zenéje előtt. Mindannyiunk számára ő az, aki a legnagyobb inspirációt nyújtotta fiatalabb korunkban, számomra pedig még most is. Teljesen megváltoztatta azt, hogy hogyan nézek filmeket azzal, hogy a műveit sokszor meg kellett állítanom és elgondolkoznom a narratív jelentéseken, vagy hogy vissza kellett tekernem részeket ahhoz, hogy megértsek egy-egy utalást. Nagyszerű azt látni, hogy a videóinkkal valami hasonlót tudunk elérni mi is. Olvassuk a kommenteket és remek viták alakulnak ki a kisfilmek értelmezéséről. Az első lemezre akartam írni egy dalt az eszképizmusról, a problémák elől való elfutásról és pont akkoriban néztem meg sokadszorra a Twin Peakset, Laura Palmer karaktere tökéletesen illett abba az érzésbe, amit közvetíteni akartam.

- A teljes legutóbbi amerikai turnétok teltházas volt. Sok, Európában híres brit zenekar a mai napig nem képes áttörni a tengerentúlon. Nektek hogyan sikerült, mit csináltatok másként, mint mások?

WF: - Legfőképp marha nagy szerencsénk volt. Ezt a kérdést amúgy sosem tudjuk megválaszolni és talán nincs is rá válasz.

DS: - Olyan ez, mint amikor megkérdezik tőlünk: gondoltuk-e, hogy a Pompeii ekkora sláger lesz, amikor írtuk? És a válaszunk mindig az, hogy fogalmunk sem volt róla.

WF: - Én például nem is annyira szerettem azt a dalt. De mikor már külön entitásként viselkedett és szinte mi követtük őt a világ körül, akkor megbarátkoztam vele.

DS: - A szerencsére visszatérve, hatalmas mázli volt, hogy játszhattunk a Saturday Night Live-ban, az ottani fellépésünk után ijesztően gyorsan növekedett meg a rajongótáborunk. Ha már itt tartunk, a legelső szakmai érdeklődés a zenénk iránt az USA-ból érkezett, nem is Nagy-Britanniából. Az internetnek köszönhetően már a nemzetközi befutáshoz nem kell akkora infrastruktúrával rendelkeznie egy zenekarnak, mint korábban.

- Ma 17:45-től játszotok. Két másik zenekar, akik más napokon, de ugyan ebben az időpontban léptek fel, a The 1975 és az Imagine Dragons. Eddig elég hasonló utat jártatok be ti hárman. Ki lesz először Glastonbury headliner?

DS: - Szerintem hármunk közül az Imagine Dragons jelenleg a legnagyobb banda, Amerikában óriásiak. Utánuk talán a The 1975-nak sikerülhet, és ha továbbra is szerencsések vagyunk, akkor esetleg nekünk is. Az a siker, amit eddig elértünk, tényleg meglepetésként ért mindenkit, nem csak minket, de a kiadónkat, az angol zenei médiumokat is.

WF: - Érdekes, hogy pont akkor játszanak, mint mi, mert tényleg elég hasonló mindkét csapat története a miénkhez. Gyakorlatilag nulla elvárás volt az irányunkba és elég sok mindent maguknak kellett útközben kitapasztalni.

DS: - Én rengeteg zenei lapot olvasok, és ami most az Imagine Dragons körül van, az a felhajtás tényleg eszméletlen. És nem csak eladásokban, hanem egyfajta kultuszuk is kialakulóban van éppen, ami tényleg keveseknek adatik meg. Mi borzasztóan örülnénk, ha bármelyikük a világ egyik legnagyobb zenekara lenne, mert személyes jóbarátaink.

WF: - Talán ez is egy olyan kérdés, amire nem tudunk választ adni, de lehet, hogy nem is szükséges. Azt tudom, hogy a The 1975 sokkal menőbb mint mi, mert nekik királyabb frizuráik és tetkóik vannak. Ha együtt megyünk valahová, mindig ők azok akikre azt mondják: „te biztos rocksztár vagy”. Ránk valamiért soha, talán le kéne borotválni Dan fejét.

interjú: Mika László
fotók: Lékó Tamás

A Bastille Szigetes fellépésének Twin Peaks-es intrója és a lemez címadó dala:

a zenekar legnagyobb slágere, a Pompeii:

a David Lynch-ihlette Laura Palmer: