Hogyan is kezdődött? – Fesztivállapot

Ma már természetesnek tűnik, mintha mindig is lettek volna, ráadásul a zeneipar egyik legnagyobb bevételi forrását biztosítják – nem teszünk fel találós kérdést: a fesztiválokról van szó. De azt, hogy miből és miért lettek, itt és most elmeséljük. A hét elején elkezdődött az O.Z.O.R.A. és a Művészetek Völgye, egy hét múlva javában zajlani fog az ország legnagyobb fesztiválja, a Sziget és augusztus folyamán is bőven lesznek még komoly események (például a B My Lake) – Fesztiválszezon van a huszonnegyedik Recorder magazin fókusztémájában is.

Monterey

Az első popzenei/rockzenei nagyfesztivált (amit az ötvenes évek óta már bőven megelőzött számos jazz- és folkfesztivál, a legemlékezetesebb Newportban) nem meglepő módon a hippimozgalomnak köszönhetjük: a Monterey-i rendezvény előtt, amelyre 1967. június 16. és 18. között került sor, azonban már volt egy spontán megmozdulás a San Franciscó-i Golden Gate parkban, ahol 50 ezer ember gyűlt össze, Allen Ginsberg olvasott fel, megjelent Timothy Leary, és fellépett a Grateful Dead, a hippik emblematikus zenekara is. A fesztivál négy szervező, Lou Adler, a Mamas And Papas-os John Phillips, Alan Pariser és Derek Taylor tervei alapján állt össze, ám végül a munka nagy részét Adler végezte. A fesztivál minden fellépője – mások mellett a Jefferson Airplane, a Who, a Jimi Hendrix Experience, Janis Joplin, Otis Redding és a Mamas And The Papas – ingyen zenélt, kivéve Ravi Shankart, aki 3000 dollárt kért az egész délután tartó szitározásért. Szó volt arról, hogy fellép a Beach Boys, a Beatles és a Rolling Stones is – végül egyik zenekar sem adott koncertet a fesztiválon, de erre lehetett is számítani – a Beach Boys többek közt Brian Wilson mentális állapota miatt, a Beatles azért, mert 1966 után visszavonult a koncertezéstől, a Rolling Stones pedig, mert Jagger és Richard amerikai drogos balhéi után nem kaptak munkavállalói vízumot. A fesztiválra 200 ezer ember ment el a „szerelem nyara” jegyében, de ott voltak a fontos lemezkiadók emberei is, akik a legenda szerint össze-vissza rohangáltak, hogy zenekarokat szerződtessenek. A Monterey-i fesztiválról film is készült.

Woodstock

Az archetipikus fesztivál-ős azonban mégsem a Monterey-i, hanem a woodstocki, amelyet 1969. augusztus 15. és 17. között rendeztek meg – egyébként nem Woodstockban, hanem tíz mérfölddel arrébb, Bethelben. A szervezők, Michael Lang, John Roberts, Joel Rosenman és Artie Kornfeld ebben az esetben már – ha nem is őrületes, de – komolyabb költségvetésből, 2,5 millió dollárból gazdálkodtak. Eredetileg egy Wallkill nevű városkával tárgyaltak a fesztivál megrendezéséről, ám amikor az ottaniak szembesültek azzal, hogy miről is van – és ami még rosszabb, miről is lehet – szó, elálltak a felkéréstől. A Bethelben élő Elliot Tiber moteltulajdonos olvasott a hírről, volt engedélye egy zenei esemény megrendezésére, így felajánlotta azt a szervezőknek, akik ráadásul Tiber haverja, Max Yasgur 243 hektáros birtokát is megkapták a fesztivál megszervezésére. Woodstockról már szinte mindent elmondtak, megmutattak, ki- és megfejtettek, valamint elénekeltek – legyen itt annyi elég, hogy ez a fesztivál jelentését tekintve több mint önmaga: popkulturális metafora, számos emblematikus pillanattal. A változékony, néha esős időjárást hozó hétvégén összesen 400 ezer ember jelent meg az ingyenes fesztivál helyszínén, 32 előadó és zenekar – többek közt Santana, a Canned Heat, a Grateful Dead, Joan Baez, a Sly And The Family Stone, a Who, Joe Cocker, a Band, a Blood Sweat & Tears és a Crosby Stills Nash & Young – lépett fel, utolsóként, már hétfőn reggel fél kilenckor a Jimi Hendrix Experience, amely kétórás pszichedelikus zenei utazással zárta az eseményt. Sok fontos előadó azonban távolmaradt: a Doors állítólag azt gondolta, hogy Woodstock Monterey „másodosztályú utánzata” lesz, a Byrds az anyagiakban nem tudott megegyezni a szervezőkkel és amúgy is elegük volt az akkor már elszaporodó fesztiválokból, a Led Zeppelin menedzsere, Peter Grant azt gondolta, hogy a Zep csak egy zenekar volna a listán a sok közül, Frank Zappa simán csak visszautasította a felkérést, a Love állítólag zenekari belső feszültségek miatt nem lépett fel, míg a Beatles ekkoriban már tényleg rég nem koncertezett, mi több a feloszlás szélén állt. Woodstock szelleme természetesen még sokáig kísértett, sőt a kilencvenes évek elején újjá is éledt, de erről később.

Altamont

A nagy hippi-nyár a popkulturális konszenzus szerint az amerikai Altamontban ért véget. Ide, San Francisco mellé, december 6-ra szervezte kvázi-ajándékkoncertjét 1969-es észak-amerikai turnéja után a Rolling Stones (vendégeivel, Carlos Santanával, a Jefferson Airplane-nel, valamint a Crosby, Stills, Nash & Younggal), miután többen is szóvá tették, hogy a Stones túl drágán adta az évi turnéja belépőjegyeit. Persze nem csak erről volt szó: Jaggerék, látva az egyébként még premier előtt álló (1970 márciusában bemutatásra kerülő) Woodstock-film intenzív kampányát, egy hasonló hippis-fesztiválos mozival szerettek volna nagyot (és ami fontos: előbb) harapni a tortából. Persze nem pont így akarták: az eredeti helyszín a San Jose-i egyetem lett volna, ám a város – miután nem sokkal korábban volt azon a területen egy nagyszabású fesztivál – nem akart újabb bulit. A szervezők aztán további helyszínekkel próbálkoztak (többek közt a San Franciscó-i Golden Gate Parkkal), ám csak nem akart semmi összejönni. Altamont a negyedik opció volt a sorban, de csak két nappal a koncert előtt sikerül megegyezni a hely gazdáival. Az így rohammunkában összehozott esemény biztosítását a szervezők a Pokol Angyalaira bízták – ez utólag meglehetősen vad ötletnek tűnik, de a rendezők akkor úgy gondolták, hogy a motoros banda tagjai semmi különösebbet nem tesznek majd, mint ügyelnek a technikai eszközök biztonságára és – miközben rendőrségi feladatokat nem látnak el – megakadályozzák, hogy kitörjön valami komolyabb balhé. A többi pedig már történelem: a tömeg többé-kevésbé elszabadult, az Angyalok egyre ingerültebbek lettek, a koncert csúszott, egyre nagyobb embertömeget préseltek a színpad felé, s az őrült kavarodásban a színpadra mászó, pisztolyt lóbáló Meredith Huntert a Pokol Angyalainak egyik tagja leszúrta. Ezzel a szúrással vége lett a nagy, ám ekkor már korántsem őszinte és naiv hippiálomnak is.

Isle Of Wight

Persze nem csak Amerikát ragadta el a fesztiválnyár idényre szabott, néhány napos szabadsága. Az Angliához tartozó, a szigetország déli partjánál elhelyezkedő Wight-szigeten 1968-ban indult az Isle Of Wight. Az első rendezvényeket a Foulk-fivérek (Ron, Ray és Billy) szervezték. 1968-ban fellépett többek közt a Jefferson Airplane, a Move és a Pretty Things, míg egy évvel később nem kisebb arc jelent meg a szigeten, mint a három évvel korábbi motorbalesete után felépülő és kísérőzenekarával, a Banddel ismét a nyilvánosság elé lépő Bob Dylan, akinek a fellépésére a világ minden tájáról az isten háta mögötti szigetre zarándokoltak a rajongók. Egy évvel később került sor az Isle Of Wight-hőskor – mi több, bizonyos értelemben a az egész hippikorszak – talán legnagyobb rendezvényére: 600 ezer ember gyűlt össze, többen, mint Woodstockban (még egyszer ennyien csak az 1973-as, New York állambeli Watkins Glen versenypályán megtartott Summer Jam fesztiválon voltak). Ott volt Hendrix, a Who, Miles Davis, a Doors, a Ten Years After, az Emerson Lake & Palmer, Joni Mitchell, Donovan, Gilberto Gil, a Free, a Chicago, Leonard Cohen, a Jethro Tull, a Moody Blues – tényleg, szinte mindenki, aki élt és mozgott. A mozgolódást a hatóságok viszont nem nézték túl jó szemmel: a brit parlament 1971-ben elfogadta az „Isle Of Wight Act” nevű törvényt, amely szerint a szigeten különleges engedély nélkül csak 5000 fő tartózkodhat. Ezzel nagyjából haza is vágták a fesztivált. Az Isle Of Wight a kétezres években aztán feltámadt és a mai napig is működik.

Glastonbury, Pinkpop, Roskilde

A hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji hippinyarak és az ellenkultúra inspirálták fesztiválszervezésre Michael Eavis farmert is, aki első, 1970-es rendezvényét (ami egyetlen napig, szeptember 19-én tartott) még nem is Glastonbury fesztiválnak, hanem Pilton Pop, Blues & Folk Festivalnak nevezte. Eredetileg a Kinks lett volna az egyik főfellépő, de a helyére a későbbi T.Rex elődje, a Tyrannosaurus Rex került. Az egy évvel későbbi ingyenes buli már a Glastonbury nevet viselte (Glastonbury Fayre), s már állt a mai Pyramid Stage kezdetleges elődje is: a spirituális tanokkal minden bizonnyal jó barátságot ápoló szervezők a misztikus gizai nagy piramist vették mintául, a színpadot pedig egy kiapadt forrás fölé helyezték el. A ’71-es line-up már kifejezetten erős volt: ott volt Bowie, a Traffic, a Fairport Convention és a Hawkwind – ugyanakkor azt is tegyük hozzá, hogy Glastonbury arculata és koncepciója azért eltért egy egyszerű zenei rendezvényétől, hiszen a fesztivál filozófiája és nem-zenei tartalma a középkori költészet, színház és tánc köré épült. Glastonbury a hetvenes évek eleje után eltűnt a fesztiváltérképről, ám az évtized végétől új lendületet kapott, s onnantól egyenes vonalú egyenletes mozgással vált a világ talán legfontosabb nyári zenei fesztiváljává.

Ám ekkor, vagyis 1970-71-ben már Európa több pontján is felismerték, hogy a fesztiválok az éves seregszemlék tökéletes terepei is. Hollandiában, a Glastonbury fesztiválhoz hasonlóan, 1970-ben indult a Pinkpop, amit azóta is minden évben megtartanak, így ez a világ legrégebb óta megrendezett éves fesztiválja, büszkék is rá a hollandok. A Jan Smeets által alapított rendezvény persze szép fokozatosan jutott el a ma ismert klasszikus fesztiválfelálláshoz, a ma már három napig tartó zeneünnep sokáig csak egynapos esemény volt.

A Pinkpop által birtokolt címről csak egy évvel maradt le a dán Roskilde fesztivál, amelyet 1971-ben hoztak össze először és azóta is minden évben, kihagyás nélkül megtartják (azaz összesen többször tartották már meg, Gastonburyt, amit a termőföld megóvása érdekében eleinte két-háromévente, manapság pedig ötévente egyszer nem rendeznek meg). A Roskilde talán még a Glastonburynél is előbb érte a klasszikus, mai metódusban működő fesztivál státuszát, a hetvenes évek közepe óta itt már mindig a legaktuálisabb és legnagyobb zenekarok váltották egymást a színpadokon.


INTERJÚNK A GLASTONBURY FESZTIVÁL JOGTANÁCSOSÁVAL.

Rock In Rio, Monsters Of Rock, Woodstock ’94

A fesztiválról azonban még ekkor is inkább egy-egy nagy esemény jutott az emberek eszébe, főleg olyan helyeken, ahol korábban meglehetősen szűkös volt a betevő nyugati típusú pop- és rockzenéből. Az először 1985-ben megrendezett hatalmas riói rockfesztivál, a Rock In Rio (jobbra) egy földrész igazi bevezetése volt a mainstream zenei vérkeringésbe, de ez persze fordítva is igaz: hatalmas piac nyílt meg a zenészek számára. A tematizált fesztiválok közül kiemelkedik a nyolcvanas évektől a Castle Doningtonban megrendezett, a brit heavy metál felemelkedésével egyidőben, 1980-ban indult Monsters Of Rock fesztivál. Ezzel persze nemcsak a brit keményzene-rajongók jártak jól, de nyomában a legendásan hűséges metálközönséget világszerte újabb és újabb fesztiválok kezdték kiszolgálni. Ezzel gyakorlatilag el is értünk addig a fordulópontig, hogy a fesztiválok szépen lassan már nemcsak egyszeri, nagy megmozdulások voltak, hanem többé-kevésbé állandó helyszínen, évente megrendezésre kerülő események, azaz a popkultúra mellett a zeneipar megbízható bástyái lettek. A nyolcvanas években még viszonylag kevés ilyen nagy, visszatérő fesztivál működött (Nagy-Britanniában nyilván több is: például a Reading, és a másfelé specializálódott világzenei WOMAD-seregszemle), de a kilencvenes évek elejétől (a Woodstock 25 éves évfordulójára megrendezett 1994-es seregszemle már csak a végső, ugyan erős lökés volt az eseményfajtának) aztán igazán beindultak a fesztiválszezonok és a legelképesztőbb helyeken, tematikákkal, zenei stílusszűkítésekkel, méretekben, hosszban és formákban indult meg a harc a látogatókért. Ezt azonban a Sziget 1993-as indulásával már mi is egyre közelebbről és egyre jobb szögből figyelhettük. Az elmúlt húsz év, azon belül is az elmúlt tíz, egyértelműen a fesztiválok sikeridőszaka, de mindehhez kellett a fent vázolt, hosszúra nyúlt warm-up periódus is.

Németh Róbert

a D.A. Pennebaker által rendezetett Monterey Pop című 1968-as film a fesztiválról: 

egy egyórás VH1-dokumentumfilm a Woodstock fesztiválról: 

egy negyedórás anyag Altamontról: 

és egy negyedórás anyag az Isle Of Wightról: 

ilyen volt 1971-ben a Glastonbury: 

két perc Roskilde-hangulat: 

egyetlen szám az 1985-ös Rock In Rio erejéről, a Queen és a Love Of My Life: 

és végül a Rainbow félórás koncertje az első Monsters Of Rockról, 1980-ból: