Brazília és zene a legfrissebb – huszonharmadik – Recorder magazin fókusztémája, naná, hogy a focivébé miatt. Történeti áttekintésünk első része következik, Weyer Balázs, a téma szakértőjének vezetésében (a második rész itt olvasható).
Első estém Rióban, egy zsúfolt kocsmában: az egyik asztalnál valaki elkezd énekelni, mire a második sorhoz ér, már a fél kocsma vele énekel, mire a harmadikhoz, az egész és közben az asztalon lévő poharakon kiskanállal imitálják a karneválok vonuló doboscsapatainak, a batucadáknak a ritmusát. Az egyik szambakirálynő, Beth Carvalho (lent) száma, a Vou festejar azelőtt is az egyik kedvencem volt, azóta még inkább. És aztán jött a többi dal. Rióban szinte mindig és mindenhol szól a zene. Ha lenne olyan verseny, hogy mely nép fiai és lányai tudnak a legtovább közösen énekelni „mindenki” által ismert dalokat, feltehetően a brazilok nyernének. Pedig a műfaji és földrajzi sokszínűség ez ellen szólna. Mégis, sehol sem ennyire fontos része a populáris zene a kultúrának. Ez a nemzeti identitás alapja, meg a foci. Ha csak a szambát ismered és még azt is kevered a salsával (ami egyébként kubai és még csak nem is hasonlít), akkor figyelj!
Kezdjük az alapoknál: mint Latin-Amerikában szinte mindenhol, a populáris zene Brazíliában is a rabszolgák és az európai gyarmatosítók szerelemgyermeke. Afrikai ritmusok és európai dallamok találkozása alakította, helyenként némi bennszülött beütéssel, de Brazíliában ez pont nem jelentős hatású. A legtöbb országnak többé-kevésbé megvoltak az állandó forrásai rabszolga-importra, tehát hosszabb időszakokon keresztül ugyanonnan szerezte be a rabszolgáit – a legtöbben természetesen Nyugat-Afrikából, hiszen logisztikailag ez volt a legkönnyebb, az itteni kikötők voltak a legközelebb Dél-Amerikához. Brazília zenéjének sokszínűségét viszont nagyban befolyásolta, hogy korszakonként változóan, de gyakran egy korszakon belül is Afrika különböző, zeneileg eltérő világú részeiről szállítottak ide a rabszolgákat: Nyugat-Afrikából is persze, de nekik ott voltak az afrikai portugál gyarmatok is, így a nyugat-afrikaitól nagyon különböző világú és egymástól is eltérő Angola és Mozambik vagy a megint csak abszolút különböző, Nigériában élő yoruba törzsek.
Európai szemmel szokatlan lehet még:
- ---> Nagyon erősek a regionális sajátosságok, a rioi, bahiai, sao paolo-i, északkeleti (Nordeste), pernambuco-i, minas gerais-i stílusok, de ezek között állandó az átjárás.
- ---> Nincs éles határ a népzene és a populáris zene között, a népzene áthatja és a popzenét és a popzene is népzeneként viselkedik (lásd a következő pontot).
- ---> Nagyobb a becsülete egy jó feldolgozásnak, mint Európában. Sokkal többet játsszák a zenészek egymás dalait. Ritka a csak vagy legalább zömmel saját szerzeményeket játszó előadó.
- ---> Nagyon magas a belföldi fogyasztás aránya, az országban eladott lemezek és rádiókban játszott dalok 80%-a brazil és csak a többi külföldi (tehát amerikai).
Vegyünk sorra néhány műfajt, előre szólok, hogy ez csak a jéghegy csúcsának a legteteje, rengeteg irányzat szóba sem fog tudni kerülni, pedig vannak még nagyon érdekesek.
Szamba
Brazília? Szamba, ugye? A szambával kapcsolatban több a tévhit, mint az ismeret. A szamba egyrészt nem része a latin-amerikai társastáncok világának. Nem keverendő a salsával, a mambóval, a cha-cha-chával, azok inkább karibi táncok. Az egyik legfontosabb különbség, hogy a szambában alig van érintés, a párok nem összekapaszkodva táncolnak. Elég téves kép alakul ki bennünk akkor is, ha a karneváli képekből indulunk: az ottani vonulós illetve kirakat-szamba elég messze van a mindennapok szambájától.
A szamba nagyon sokféle: van az eredetinek tekintett bahiai samba, Sao Pãulo-i szamba, carioca (tehát Rio de Janeiro-i) szamba, de nem csak földrajzi besorolás szerint vannak alkategóriák. A pagode poposabb, a samba-cancao lassabb és történetmesélősebb, dalszerűbb szamba, a samba-enredo kimondottan a karneváli szamba neve, a sambalanco a funkosabb, már a bossa nova-hullám idején megjelent alműfaj, a sambass pedig az elektronikus zene korának szamba-újszülöttje, az axé a még dögösebb, elsősorban a lányok körében népszerű, karibi elemekkel felturbózott szamba, a batucada pedig a csak a ritmust hozó, többnyire vonulva játszó ütőscsapatok szambájának elnevezése. A szamba gyakorlatilag egy ritmus, az alműfajok abban különböznek, hogy ezt a ritmust hogyan díszítik fel. A 2/4-es szambaritmus mellett összeköti még őket a vokál szóló és kórus váltakozására épülő szerkezete, a ritmusgitár-szerepben használt cavaquinho (magas hangfekvésű, kistestű, a gitárra hasonlító hangszer) és az ütemet jelző síp, az apito. Kétségkívül a szamba bír a legnagyobb lefedettséggel a hatalmas országban, gyakorlatilag mindenhol van.
Néhányan a legnagyobbak közül:
Noel Rosa – a harmincas években ő csinált a szambából városi és a fehérek körében is sikeres műfajt, amikor az afrikai gyökereket meghagyva dalszerű, rádiós játszásra is alkalmas szambákat írt. Mindössze 27 évig élt, egész életében betegeskedett. A szülőfogóval történt balesetből kifolyólag kissé ijesztően eltorzult fejformája és torz álla volt. Ennek ellenére állítólag nagy csajozógép volt, meg láncdohányos.
Ary Barroso – a 30-as és 40-es évek első nagy szamba-slágereinek szerzője (Aquarela do Brasil, Na Baixa do Sapateiro). A Nemzeti Szambanap, amelyet december 2-án tartanak és államilag elismert esemény, állítólag annak a napnak állít emléket, amikor Ary Barroso – aki Minas Geraisban született és nagyrészt Rio de Janeiro-ban élt – életében először járt Bahiában, a szamba szülőföldjén. Egyébként focikommentátor is volt.
Beth Carvalho – talán a legnagyobb kortárs előadó. A poposabb pagode-vonal előretörésével futott be, de később a gyökerek felé fordult és az egyik legsokoldalúbb szamba-előadó lett. Riói, de nem csak carioca szambát, hanem Sao Pãulo-it és bahiait is játszik. Botafogo-szurkoló.
Zeca Pagodinho – Beth Carvalho zenekarából nőtt ki, a művészneve is a pagode-ból képzett szó.
Olodum – bahiai közösség, úgynevezett bloco, amely az afrikai elemeket emeli ki a szambában. A karneválokra koncentrál és a társadalmi küldetésre, heti rendszerességgel tartott szabadtéri workshopjain kallódó fiatalok százait szedi össze, tanítja őket dobolni és ad nekik szerepet a batucadában. Két legfontosabb alapítója meglehetősen fiatalon meghalt néhány évvel ezelőtt, de mivel nem klasszikus zenekarról, hanem inkább kollektíváról van szó, az Olodum továbbra is működik.
Ivete Sangalo – az axé királynője (legalábbis újabban, korábban Daniel Mercurynak járt ez a jelző). Az egyik legnépszerűbb előadó, fiatal lányok bálványa.
Choro
A choro jóval kevésbé ismert, a szamba elődjeként emlegetik, pedig csak annyiban az, hogy ez volt az első „városi” (tehát rádióbarát) műfaj, amely áttörte az afrikai és az európai, a fekete és a fehér közösségek határait. Instrumentális, tempós zene. Egy húros (cavaquingo, mandolin vagy gitár), egy fúvós (a legtöbbször fuvola, klarinét vagy szaxofon) és egy kézi ritmushangszer, legtöbbször csörgődob alkotja a choro-bandákat. Mára már csak hagyományőrző jelleggel létezik, de a legjobb choro-dalokat ma is játsszák, sokhoz később szöveget is írtak.
A legnagyobb:
Pixinguinha – még éppen a XIX. században, 1897-ben született. Nem az első volt a choroban, de az első, akiből sztár lett és egyben az első fekete brazil, aki országos hírnévre emelkedett. Ő szerezte az egyik legfontosabb brazil dalt, a ma is sokak által játszott Carinhoso-t, 1930-ban. 1973-ban halt meg. A hagyományőrző chorot játszó kortársak közül Hamilton de Holanda magaslik ki.
Weyer Balázs
egy bő válogatás Noel Rosa eredeti szamba dalaiból:
Ary Barosso és a Aquarela do Brasil:
és egy másik nagy slágere, a Na Baixa do Sapateiro:
Beth Carvalho egyik legnagyobb slágere a Coisinha do Pai:
Carvalho és felfedezettje, Zeca Pagodinho a Camarão Que Dorme a Onda Levával:
Pagodinho és a 2005-ös Deixa a Vida me Levar:
egy 45 perces Olodum-fellépés:
Ivete Sangalo és egyik legnagyobb slágere a Festa:
Pixinguinha pedig már a choro királya, legfontosabb dala, a Carinhoso:
