Klasszikus zene és popzene együtt? Nem újdonság a fúzió, nagyon nem, de időről-időre hódit a mainstreamben. Így, bár volt benne meglepetésfaktor, amikor a Globálradar rovatunkban már bemutatott Clean Bandit 2014 elején a semmiből listavezető barokk-house hibriddel robbantott, a műfajkeresztezésnek bőven vannak előzményei. A nagylemezzel június elején debütált Clean Banditot a Balaton Soundon is elcsíphetjük.
Azt hagyjuk is, hogy a komolyzene vagy a szűkebb értelemben a bécsi klasszika zenetörténeti korstílusra vonatkoztatott klasszikus zene a helyesebb fogalom-e arra, amikor vonósnégyest vagy netán nagyzenekart hallgatunk, hiszen ugye nekünk, könnyűzene-rajongóknak (brrr!) is minden egyformán popzene. A két külön világ persze nyilván rengetegszer egymásra talált már. Ugorjuk át gyorsan a dzsessz és nagyzenekari pop korszakát (az ötvenes években még nagyon komoly volt a popzene): Elvis Presley és a korai soulénekesek (The Platters, Jackie Wilson) ugyanúgy építettek be dalaikba klasszikus hatásokat, mint a hatvanas évek második felének kísérletező előadói (The Beatles, The Beach Boys, Aphrodite’s Child), de az egyik első telibe klassz-rock a Deep Purple-höz kötődik (Concerto For Group And Orchestra, 1969). Onnantól a progresszív rock sztárjai már kifejezetten azon fáradoztak, hogy létrehozzák a két műfaj tökéletes elegyét (a Yestől a King Crimsonon át a Muszorgszkijt átültető Emerson Lake And Palmerig hosszú a sor) – végül csak nagyon felemás eredménnyel jártak. A szimfonikus rockzenei leágazás (The Moody Blues, The Nice, Renaissance, Gentle Giant, Electric Light Orchestra, Barclay James Harvest, Focus, Camel) mindent elárul nevével, maradandó művekből itt is hiány van.
Miután a popzenészek rájöttek, hogy ez a párosítás nem lesz hosszú életű, maradtak inkább az alkalmi kapcsolatoknál, mint amilyen a Metallica S&M koncertje, a klasszikus zenét amúgy is előszeretettel használó Pet Shop Boys balettje vagy Peter Gabriel nemrégiben kiadott szimfonikus hangszerelésű lemeze (ez utóbbit persze sokan mások is csinálják). Sting, aki az 1985-ös Russians-zel (Prokofjevet épített be) amúgy is példamutató lett sokaknak, mostanság már középkori lantzenét is játszik, de a másik oldalról is van példa a közeledésre, a német David Garrett egy rockzenekar élén hegedüli crossoverbe a két műfajt. Azt mondod: The Doors? Azt mondom: Albinoni! Bad Manners? Offenbach! Take That? Verdi! 2 Unlimited? Bach! Muse? Bach! Mika? Rossini! Janelle Monáe? Debussy! Lady Gaga? Monti-csárdás! Radiohead? Chopin! The Queen? Ki nem (érdekességek)? (És akkor még nem beszéltünk az előszeretettel klasszicizáló hiphoperekről, élen Nas Für Elise-ével.)
Na jó, adott tehát egy house-vonós zenekeresztezés, amelyet a cambridge-i egyetemen összeállt Clean Bandit két vonóshangszerese és két dobos-basszusgitáros-producere alkot. 2009 óta egyre határozottabban csapatják a kamarahouse-t és a barokk bass-t, első slágerük címe is kellően beszédes: Mozart’s House. A vendégénekesekkel, rapperekkel készített dalaikban ügyesen találják meg az arányt a house és a giccshatáron belül maradó „rávonózás” között, a Disclosure befutása után pedig rájuk is jutott a house-nak szóló megújult figyelemből – 2013-ban már nagyon benne volt a levegőben a befutásuk. Ez azonban mindenkit meglepő módon és mértékben valósult meg, hiszen az év eleji Rather Be kislemez (Jess Glynne a vendéghang) nem csak, hogy feljutott a brit lista élére, de négy hétig le sem mászott onnan! A június 2-án érkezett New Eyes című debütalbum tele van az eddigi kislemezekkel és az azokhoz hasonló, rádiókban és klubokban is gond nélkül helyt álló, vonósokkal nem túl tolakodóan díszített dalokkal, úgyhogy az első körös siker garantált. A kérdés inkább az, hogy a klasszikus zene és popzene keresztezését folyton körbelengő novelty-faktor mennyire befolyásolja majd a folytatást, ám az már biztos, hogy a Balaton Soundon verethetünk Mozartra. És ez azért bármennyire is bizarr elképzelés, a valóságban nagyon is működőképesnek tűnik.
Dömötör Endre
a Clean Bandit friss lemeze teljes egészében:
+++++
Öt klasszikuspop dal:
- Procol Harum: A Whiter Shade Of Pale (1967)
J.S. Bach
Ez tulajdonképpen a legklasszikusabb példa és egyben útmutató is.
- David Shire: Night On Disco Mountain (1977)
M.P. Muszorgszkij
A Saturday Night Fever filmzenéjének durrbele diszkóklasszikusa, kissé durva.
- The Farm: All Together Now (1990)
J. Pachelbel
Az agyonmintázott mű (Canon in D, 17. sz.) a dal legelején a legelhasználtabb a popban (Go West, C U When U Get There, Welcome To The Black Parade).
- Jem: They (2004)
J.S. Bach
Az egyslágeres Jem dala arra jó példa, hogy a mainstreamben is működik Bach.
- Pet Shop Boys: Love Is A Bourgeois Construct (2013)
H. Purcell
A Michael Nymanen keresztül átvett Purcell-mű csak egy a PSB bő klasszikus hangminta-katalógusában.
Ráadásnak meg egy nagyon bűnös öröm - csak nem gondoltátok, hogy pont az italo discoban nincs példa a műfajkeresztezésre? Az Amati és a Van kedved ma este Bachot hallgatni?:
