Egy zajos este Dániában – Nine Inch Nails-koncertbeszámoló

Május elején indult a Nine Inch Nails európai koncertkörútja, amely során főként olyan városokba viszik el a produkciót, ahová nem jutottak el a tavaly nyári rövid EU-turnéjuk során (a milánói állomásáról mi is beszámoltunk). A tavalyi forró, nyári koncert után most egy esős, hűvös északi helyszínre látogatott el Reszegi László (aki a zenekar magyar rajongói oldalának szerkesztője is). A következő beszámolóból megtudhatjuk, hogy mi változott kilenc hónap alatt a zenekar körül.

Amikor Trent Reznor és aktuális turnézenészei koncertkörutat jelentenek be, mindig nagy az izgalom az érdeklődők körében, ugyanis az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy mire is számítson a jegyvásárló. 2007-ben néhány UFO-lámpával járták körbe kontinensünk legjobb klubjait, ugyanazon a nyáron gigantikus színpadképpel tértek vissza (többek között a Szigetre is). 2008-ban minden képzeletet felülmúló, interaktív videómegoldásokkal nyűgözték le az amerikai kontinens rajongóit, majd 2009-ben egy minimális látványvilágú programmal búcsúztatták a koncertezést, hogy tavaly újra nagyot robbanjanak kreatív árnyjátékaikkal. Idén is fordult a kocka, ráadásul meglepő módon az őszi észak-amerikai turné vizuális elemeinek nagy részét áthozták Európába, ami korábban nem volt jellemző a zenekarra.

A koncertsorozat május 13-án ért Koppenhágába, ahol a Forum nevű legendás koncertteremben lépett fel Reznor és zenekara. A helyszín legendás státuszát több tény is bizonyítja: az 1926-ban átadott épület autó kiállítások helyszínéül szolgált mindaddig, amíg a II. világháborúban a dánok le nem rombolták. A XX. század végétől újra üzemelt, ekkortól már elsősorban koncerteket rendeztek (a Depeche Mode itt rögzítette a Songs Of Faith And Devotion Live koncertlemez egy részét, de pár éve a Metallica is a Forumban adott öt teltházas koncertet egymást követő napokon).

Az NIN- turné előzenekari státuszát betöltő Cold Cave pontban nyolckor kezdett. Az előadás hasonló volt ahhoz, amit egy kisebb méretű budapesti közönség is láthatott januárban, leszámítva azt, hogy most nem volt lehetőségük vetítésekre, amelyek olyan jól mutattak a Gozsdu Manó Klubban. A 40 perces előadás lassan építkezett, hogy aztán az utolsó három dalnál már az is őszintén tapsolhasson, aki az elején csak a száját húzogatta. A fogadtatás így is szerényes, aztán hirtelen már a NIN Crew van a színpadon, hogy 20 perc alatt átrendezzenek mindent. A gyors és precíz munkának meg is lett az eredménye, 9-kor lámpaoltás, a tömeg máris eufórikus állapotban van a bejátszott intró hallatára (ami a Hesitation Marks lemez The Eater Of Dreams nyitódala volt a ’92-es Broken EP-t indító Pinion című dallal összevegyítve). Az első élő dal nem meglepő módon a Copy of A, ami sejtelmes és hosszas kiteljesedése miatt remek választás (tavaly is mindenhol ezzel kezdtek, valamint a januári Grammy-n is ezt adták elő nem akármilyen vendégzenészekkel). A dalt nagyon jól sikerült vizuálisan is megjeleníteni a koncertek meghatározó színpadképét megtestesítő fénykockákkal, amelyek sokszor vertikális irányban világították meg a zenészeket, nem pedig a szokásos hátulról vagy elölről módszerrel.

A hatásos kezdés után az elmúlt időszakban viszonylag ritkábban játszott dalai következtek (The Beginning Of the End, Letting You), de természetesen az örökérvényű koncertdalok sem maradtak el (March Of The Pigs, Survivalism, Gave Up). A látvány önmagáért beszél: szokás szerint dalonként változik minden: a színpad fölött lógó fénykockák, az előbukkanó, majd eltűnő LED-rács, a brutális fényjáték, no meg maguk a zenészek szerepe is. Aki járt már NIN-koncerten, biztosan feltűnt már neki, hogy itt nem egyszerű session-zenészekről van szó: hogyan is lehetnének azok, amikor az alapvetően billentyűs Alessandro Cortini hol gitárt, hol basszusgitárt vagy épp elektromos dobot használt, a gitáros Robin Finck sokszor szintetizátorra váltott, a még mindig pofátlanul fiatal dobos Ilan Rubin pedig az összes hangszeren kipróbálta magát, ami a színpad környékén fellelhető volt. A sorból persze maga Trent Reznor sem lógott ki, ő is ismét bizonyította, hogy nem csak a stúdióban tud multi-instrumentalista lenni.

Az előadás felépítése egyébként hasonlított a milánói koncertére, ugyanis az emlékezetes nyitás után következett az erőteljes kalapálás, majd egy ponton jött a visszafogottabb rész, majd végül ismét a zúzda. A középső blokk látványban valóban meghatározóbb volt, de most kevésbé a lassú dalokra épült, volt ott újra áthangszerelt Sanctified, Year Zero-s The Warning, valamint brutális Eraser, ami az idén húszéves The Downward Spiral egyik legbetegebb tétele.

AZ IDÉN HÚSZÉVES JUBILEUMÁT ÜNNEPLŐ THE DOWNWARD SPIRALRÓL ITT EMLÉKEZTÜNK MEG.

Az ugrálós rock koncert hangulatot a Wish hozta vissza, ám utána jött a hidegzuhany. Sajnos a NIN-nek is vannak beakadásai, 2005 óta szinte minden koncert úgy végződik, hogy a The Hand That Feeds című dalt követi az abszolút közönségkedvenc Head Like A Hole, majd ha a frontembernek olyan kedve van, zárásként jön még egy Hurt. A váratlan meglepetés ezúttal az volt, hogy azt gondolta mindenki, hogy most jön pár gitárcentrikus darab, de a The Hand That Feeds a koncert végének közeledtét jelentette. Követte is a Head Like A Hole, ekkor már láttam furcsa tekintetű embereket, hiszen az még csak a 16. dal volt. Ezt követően megjelent a LED-rácson a hatalmas NIN-logó, a zenekar pedig sehol. Természetesen nem lett itt vége, csak egy ügyes csavar volt, aminek mindenki bedőlt, aki nem nézett utána a korábbi skandináv koncertek dallistáinak. A ráadásban jött a Closer (itt valami technikai probléma lehetett, mert a dal közepébe beépített The Only Time nótát nagyon akadozva tudták csak elpötyögni). Zárásnak jött a mindig lenyűgöző The Day The World Went Away, majd a Hurt, ami ismét fájdalmas, a tömeg pedig még mindig lélegzetét visszafojtva figyeli a színpadi halált. Innen nyilván már nincs visszaút. A viszonylag rövid, de annál velősebb koncert mind látványban, mind hangzásban elképesztő volt, nehéz mondani még egy olyan előadót, aki ilyen változatossággal tudja előadni ugyanazokat a dalokat évről évre.

A legnagyobb különbség (a vizualitást leszámítva) nyilván az volt, hogy kevesebb zenész állt a színpadon (míg tavaly nyáron öten voltak, addig az őszi észak-amerikai turnéra nyolcan lettek, ezt csökkentették le most négy főre). Ez azonban arra sarkallta őket, hogy nyers, brutális előadást adjanak, ahol nem a kifinomult zenei megoldások dominálnak, hanem a zenei minimalizmus, a zaj és a mindent elsöprő színpadi energia.

Ugyan sajnálatos módon a Nine Inch Nails budapesti koncertje idén elmarad, de aki teheti, mindenképp utazzon el Bécsbe és győződjön meg mindarról, amit az imént olvasott. A Nails még továbbra is egy nem hétköznapi produkciót nyújt élőben, amit egyszer mindenkinek látnia kellene. Az biztos, hogy közömbös senki nem lenne azután.

(Megjegyzés: a fotók mobiltelefonnal készültek)

beszámoló és fotók: Reszegi László

a Closer a koppenhágai koncertről: