Megvan az idei év obligát Nagy Visszatérése: bő évtizede legjobban sikerült lemezével jelentkezett idén februárban Beck, egy tőle szokatlanul hosszú szünet után. Szinte pontosan húsz évvel azt követően tehát, hogy Loser című dalának sikerével egy csapásra a kilencvenes évtized egyik legfontosabb popfigurája lett a lo-fi folk irányából érkezett fiatalemberből. Mert az kétségtelen, hogy kevesen csinálták annyira ügyesen a dolgaikat a kilencvenes években, mint Beck. A kérdés csak annyi, hogy mire elég ez 2014-ben.
Persze sok más kortársához hasonlóan Beckből sem lehetett volna széles körben ismert, nagykiadós művész 1994-ben, ha Kurt Donald Cobain és zenekara három évvel korábban nem tette volna mainstreammé az alternatívot. Amikor a Loser 1994. áprilisában a Billboard listájának tizedik helyéig jutott, sokan afféle méltó örököst láttak Beckben, egy új X-generációs szócsövet. Pedig azt már a Loser előtti lemezekből is sejteni lehetett, a palettát mind tovább szélesítő későbbi albumok pedig mindenki számára világossá tették, hogy az 1970-es születésű Beck Hansenből sosem lesz új Cobain, ahhoz ő túl sokszínű és beskatulyázhatatlan fickó, aki kisujjából rázza ki az egy szál gitáros minimálfolkot éppúgy, mint a hangmintákból összebarkácsolt MTV-slágereket, a fejfájdító zajrockot, vagy a szépen hangszerelt pszichedelikus-akusztikus popzenét.
BECK 2012-BEN KIADOTT EGY KOTTÁSFÜZETET ÚJ DALOKKAL, AMIKET CSAK ÉLŐBEN ADOTT ELŐ.
Mondjuk ilyen családi háttérrel könnyű: apuka zeneszerző-hangszerelő (fia számos lemezén is közreműködött), anyu Andy Warhol Factory-ja körül legyeskedő performance-művész, nagypapa a Fluxus művészkollektíva elismert tagja, aki cigarettacsikkekből, cukorkáspapírokból formázott műalkotásaival vívott ki elismerést. Kreativitással művészetet csinálni az összekapirgált hulladékból – az ifjú Beck sok mindent ellesett Alfred Hansentől. Aztán ott volt még a gyerekkorában felfedezett folk- és blueshagyományok mellett szülővárosának, Los Angeles-nek tarka zenei világa, amibe Beck örömmel vetette bele magát és szívott magába mindent a hiphoptól a punkig: a tizenhat évesen már saját gitárját pengető srác fejében már formálódott mindaz, ami naggyá tette őt a következő évtizedben.
De előtte volt még egy rövid New York City-i kitérő is, Beck az ott kvázi hajléktalanként töltött egy év alatt alaposan belekeveredett a város antifolk szcénájába (egy újabb szín a kialakulóban lévő zsánerkáoszban). A kilencvenes évek elején már évek óta rögzítette és terjesztette másolt kazettákon dalait különösebb eredmény nélkül, első albuma végül 1993 tavaszán jelent meg Golden Feelings címmel korlátozott példányszámban, kazettán, 17 country-s, folkos, nagyon lo-fi dallal, majd a következő hónapban kijött egy kislemeze is: az MTV Makes Me Wanna Smoke Crack college rádió körökben aratott sikert, de az igazi nagy dobást az 500 példányban kiadott, hiphop alapokon poroszkáló Loser jelentette, amit hamarosan felkaptak a város rádióadói, és nem sokkal később már országszerte az új „slacker-himnusz” szólt mindenütt.
1993 őszére már nagykiadók marakodtak az új sztárjelöltért, amelyek közül Beck végül a Geffent választotta, és példa nélküli módon még azt is el tudta érni, hogy a továbbiakban is kedvére jelentethessen meg kereskedelmileg kevésbé életképes cuccokat függetleneknél. Első „rendes” nagylemeze, a Mellow Gold című urbánus-folk-hiphop-rock-blues stíluskavalkád jól fogyott és a kritika is jól fogadta, de megjelenése idejére Beck kisebb művészi válságba került, ráadásul (miközben szinte észrevétlenül megjelent egy újabb kis kiadós dalgyűjteménye, a One Foot In The Grave) a Loser körüli felhajtás elcsitulása után sokan már egyslágeres csodaként könyvelték el. Becknek nagyot kellett dobnia, hogy bizonyítson.
Az 1996-os Odelay albumról nehéz bármi újdonságot írni, hiszen a lemez az azóta eltelt közel húsz évben a műfajok közti határokat végleg eltörlő kilencvenes évtized egyik kulcslemezévé vált, ami nem kis részben a hangmintázást a Beastie Boys 1989-es Paul’s Boutique-jával egyszer már művészi szintre emelő Dust Brothers producerpáros érdeme is. Beck mindent összegez, amit addig megtanult, a folkot rappel, country-t zajjal, exoticát elektronikával kutyuló, szövegeiben szürreáliát szlenggel és popkultúrális hivatkozásokkal megszóró dalcsokor barkácspopnak barkácspop ugyan, de az azért hallatszik, hogy nagyon tudatos koncepció és profi produkció áll mögötte, nem véletlenül tartottak 18 hónapig a munkálatok. Öt kislemezsláger, két Grammy, az albumot mennybe menesztő kritikák után újabb váratlan fordulat következett.
Beck és Nigel Godrich első közös munkája, az 1998-as Mutations éles ellentétben aprólékosan összetákolt elődjével két hét alatt került szalagra, és az Odelay feldobott popját akusztikus, helyenként bossa novába forduló melankóliára cseréli. Az Odelay valódi folytatása, a Beck-mixbe funkot és R&B-t beemelő bulilemez, az 1999-es Midnite Vultures nem tudott akkorát szólni, mint az 1996-os remekmű, némi megtorpanás érezhető.
Ám 2002-ben újabb mestermunka következett, a Beck kilencéves kapcsolatának végét feldolgozni próbáló, ismét melankóliába csomagolt, ismét Godrich segítségével felvett, ismét túlnyomórészt akusztikus Sea Change, az életmű első poszt-akármi iróniától mentes, igazán komoly darabja. A „megkomolyodás” ritkán jelent jót egy popzenész pályáján, de a Sea Change kivétel, klasszikus énekes-dalszerzői hagyományok nyomvonalán haladó, szimplán nagyon szép számok gyűjteménye, amit főleg a következő lemezek fényében lehet igazán értékelni. A Sea Change után ugyanis valami megtört Beck pályáján.
Nem rosszak persze a nullás évek Beck-kiadványai, de hiába hívta vissza a régi kollaborátorokat (a Dust Brothers-t a 2005-ös Guero-hoz és Godrich-t a 2006-os The Informationhöz) és dolgozott együtt új nagy névvel (Danger Mouse-zal a 2008-as Modern Guilten) is, ami a kilencvenes években ösztönösen zseniálisnak hatott, az ezeken a lemezeken kiszámítottnak és kicsit erőtlennek tűnik. Beck is érezhette, hogy valami gáz van, hiszen a Modern Guiltet követően hat évig nem jelentkezett új albummal. Ezekben az években sem tétlenkedett, producerkedett, Record Club gyűjtőnéven dolgozott fel klasszikus albumokat zenésztársakkal (mindet 24 óra leforgása alatt), elpottyantott néhány dalt 12"-es kislemezeken, tőle szokatlan módon az elmúlt időszakban mégis eltűnt valamennyire (ehhez hozzártozik az is, hogy hosszú ideig súlyos gerincbántalmak is nehezítették az életét).
AZ ÚJ LEMEZ FELVEZETŐ DALA NYUGIS-KARAIBI HANGULATOT IDÉZETT.
Visszatéréséhez Beck a múltba nyúlt vissza: még 2005-ben utazott Nashville-be, ahol felvett néhány dalt, amik aztán elfelejtődtek egészen 2012-ig. Az akkor újra előszedett számok és néhány időközben, hasonló szellemben írt új szerzemény alkotják a február 21-én megjelent Morning Phase anyagát, ami sok szempontból a Sea Change testvérlemeze, javarészt ugyanazok a zenészek halhatóak rajta, és ugyanaz a kellemes melankólia lengi be, mint a 12 évvel ezelőtti lemezt. A különbség talán csak annyi, hogy a Morning Phase melankóliájába jó adagnyi optimizmus is vegyül, és ami 2002-ben még koravénkedésnek tűnhetett, az egy 43 éves palitól már jóval kevésbé érződik modorosnak. Revelációt már nyilván nem érdemes várni a 15-20 éve még stílusok között vígan ugrabugráló szcientológus csodagyerektől, de Beck azért még fél lábbal sincs a sírban. Főleg, hogy még 2014-re ígér egy másik lemezt is. Addig is jól megleszünk a Morning Phase-zel tavaszi kora reggeleken, az aznapi első kávé mellett, miközben a nap első sugarai előbukkannak a horizont mögül.
Deimanik László
amivel a hírnév kezdődött, Loser:
)
amivel Beck csúcsra ért, Odelay album teljes egészében:
)
az új album előképének számító Sea Change-ről a The Golden Age:
)
és az új lemez dalai közül négy élőben:
)
