Ne igyál, ne drogozz, ne cigizz – a straight edge életmód kőbe vésett alapvetései, melyek aztán kiegészülhetnek a vegán életmódtól a hedonista szexuális magatartások megtagadásán át egészen a harcias, igazságosztó bandák kialakulásig, sok mindennel. Azonban a sokszínű elvek mindegyikében biztos kiindulópont a háttérben szóló hardcore-punk. Ma, október 17-én van a straight edge világnapja.
Kívülállóként írni a straight edge-ről nem túl hálás feladat, hiszen a tudatmódosítóktól mentes életet felvállaló hardcore fiataloknak ez nem csupán egy múló hóbort (még ha aztán sokan fel is hagynak vele, ahogy telik az idő), hanem a mindennapjaikat meghatározó elvek sokasága, amelyek mentén összetartó közösségek formálódnak. A Minor Threat klasszikus dala („Straight Edge”) által megalapozott gondolat a popkultúra elmúlt hatvan évének egyik legérdekesebb, és talán legváratlanabb vadhajtása, ami tulajdonképpen az addigi lázadó életvitel legfontosabb jellemzőinek elutasításával hozott létre teljesen új közeget. Az említett Minor Threat számot szerző, későbbi Fugazi-frontember Ian MacKaye (a lenti képen) ugyan egyáltalán nem örült neki, de sorait alapul véve a nyolcvanas évek végére nagyon erős mozgalmi légkör alakult ki straight edge-körökben, köszönhetően elsősorban a new york-i Youth Of Today – és énekese Ray Cappo (nyitóképen) – hatásának (ő az úgynevezett Youth Crew-éra, az igazi mozgalommál váló korszak zászlóvivője). A később krishna-hívő, manapság pedig jógaoktató Cappo a korai straight edge-srácok prototípusa, aki már tinédzserként is megvetette kortársai bulizási szokásait („igyál, amíg bírsz”), aztán csalódottan tapasztalta, hogy az akkori hardcore-punk arcok ugyanilyenek, sőt talán még rosszabbak is a folyamatos szipuzással.
Persze ahogy az a szigorú elvekkel rendelkező mozgalmakkal rendre lenni szokott, a straight edge-en belül is kialakult egy militáns vonal, amelynek tagjai nem elégedtek meg a saját, egyéni döntésük melletti kiállással, és a kilencvenes években megkezdték a tanok „erőszakos hirdetését” (ilyen bandaszerű csoport volt az Elgin James alapította FSU „baráti társaság” Bostonban). A kezdetben csak a drogdílerek ellen irányuló erőszak egyre gyakrabban csapott át részeg, bedrogozott fiatalok elleni támadásba, és egy Salt Lake City-beli haláleset után már a hatóságok figyelmét is felkeltette. Olyannyira, hogy jelenleg a straight edge az USA több államában is az utcai gang-ekkel megegyező státuszban van – ellenére annak, hogy tagjainak túlnyomó többsége teljességgel elutasítja az erőszakot.
A társadalmi vonatkozásokon túl azért még mindig ott van a zene, amely az elmúlt harminc évben semmit nem vesztett energikusságából. Bár aki nem vallja magát straight edge-nek az valószínűleg semmi különbséget nem képes felfedezni egy tetszőleges hardcore-punk illetve egy straight-edge zenekar között. A különbség maximum a szövegekben (néha még azokban sem), na és persze magában a közegben rejlik. Egy straight-edge koncerten a mozgalom jelképének számító X ott virít mindenhol és mindenkin, miközben a jelen lévők a felgyülemlett feszültséget piálás helyett a mosh-pitben vezetik le. Olyannyira, hogy az ilyen esteken néha még a pult sem nyit ki, hiszen nincs is minek.
Ugyan az absztinencia – finoman fogalmazva – nem túl elterjedt napjainkban, mégis van néhány, akár a mainstream különböző (nemcsak hardcore) stílusaiban sem ismeretlen arc, aki vállaltan straight-edge. Természetesen főképp a mozgalom hazájából, az Egyesült Államokból lehet példákat felhozni, mondjuk CM Punk-ot, aki az USA-ban imádott pankráció hosszú ideje első számú alakja, rajta kívül persze leginkább zenészeket sorolhatunk. MacKaye-en, Cappón vagy a nyolcvanas évekbeli klasszikus korszakból még a 7 Seconds-frontemberen, Kevin Seconds-ön kívül a Refused énekesét Dennis Lyxzént (balra, egy vizespalackkal), a Fall Out Boy két tagját (a dobos Andy Hurley-t, és a basszeros Pete Wentz-t), az AFI énekesét Davey Havok-ot, az Anti-Flag frontemberét Justin Sane-t vagy a Rise Against tagjait szokás emlegetni elsősorban (James Hetfield straight edge-ként való újjászületését most hagyjuk). Persze rajtuk kívül is több híresebb zenész van, aki megveti a drogok bármely formáját (például Henry Rollins), de mégsem tartozik szorosan ide, hiszen straight edge-nek lenni nem pusztán a tudatmódosítóktól mentes életet jelenti, hanem annak hangos és büszke kinyilvánítását is. Történjen az csupán a külső jegyek és pozitív attitűd, vagy éppen az erőszakos térítés útján – de azért remélhetőleg továbbra is inkább az előbbiek segítségével.
Csada Gergely
a Minor Threat és a Straight Edge:
a Youth Of Today és a Can't Close My Eyes:
a 7 Seconds és a Definite Choice:
és egy ősforrás, a Vibrators és a Keep It Clean:
egy még ősibb forrás, a Jonathan Richman-féle The Modern Lovers-től, az I'm straight:
