Három évnyi szünet után melankolikus (egyik kedvenc jelzőnkkel élve őszies) hangulatú új lemezzel jelentkezik szeptember 16-án a Manic Street Preachers. A walesi trió tizenegyedik, Rewind The Film című albuma kapcsán mi is visszatekerjük a filmet, és tíz pontban megnézzük, mi teszi az elmúlt két évtized egyik legfontosabb együttesévé a Manics-et.
1991: csend honol Britanniában. Saját hányásába fulladó baggy és cipőbámuló noise-pop mocsár. Minden reménytelenül középosztálybeli és apolitikus, a punk mintha soha meg sem történt volna. A felmentő sereg Dél-Walesből érkezik. A Manic Street Preachers első rendes terjesztést kapó kislemeze, a Public Enemy-hangmintával nyitó és Skids-hangmintával záró Motown Junk négy perc alatt felforgat mindent, ami az útjába kerül, jól fejbe rúgja az eseménytelen vákuumban vegetáló brit popszínteret, lehányja a 60s nosztalgiát, levizeli a John Lennont ábrázoló szentképet, és dühösen kijelenti: „elpusztítjuk a rock and rollt”.
A zenei sajtó persze hamar felfigyelt a négy, korszellemmel szemben haladó fiatalemberre, akik ki is használták a médiafigyelmet: lelkesen becsmérelték zenészkollégáikat („Jobban utáljuk a Slowdive-ot, mint Hitlert!”), kijelentették, hogy első lemezükből eladnak tizenhatmillió példányt, aztán feloszlanak, kifejezték abbéli reményüket, hogy Michael Stipe hamarosan követi Freddie Mercury-t, provokatívak voltak, közönségesek, dühösek, pozőrök, hipokriták, veszélyesek és őrülten szexisek.
ELŐZŐ, TÍZ LÉPÉSBEN KARRIERT ÖSSZEGZŐ PROFILUNK A PET SHOP BOYS-RÓL SZÓLT.
„Culture, alienation, boredom and despair”
Az 1992-ben megjelent Generation Terrorists című bemutatkozó Manics-album az évtized legambíciózusabb debütálása, a zenekar 18 számba és 70 percbe sűríti összes addigi zenei és intellektuális élményét, a Clash-től a McCarthy-n és a Public Enemy-n át a Guns N' Roses-ig, a borítón pedig idézetek tömkelege, Orwelltől Chuck D-ig, Camus-től a Futurista kiáltványig.
„Wipe out aristocracy now – kill, kill, kill, kill, kill”
A Manics sosem csinált titkot abból, hogy a jó oldalon dobog a szívük – konkrétan vonalas balosok. Meg is tettek mindent, hogy ezzel minél többen tisztában legyenek, legyen szó akár a nyugati demokráciát ostorozó dalszövegekről, akár logóként használt sarló-kalapácsról, akár a havannai Karl Marx színházban, Fidel Castro jelenlétében adott lemezbemutató koncertről.
„I know I believe in nothing but it is my nothing”
Az intelligens, tehetséges, de súlyos problémákkal küzdő és alapvetően elbaszott fiatalok egyik legszebb példája, a három akkordnál tovább sosem jutó Richey James Edwards gitárjátéka a Manics-katalógus összesen két dalában hallható, de ez nem is lényeges. Richey dalszövegei, törékeny, önsebző figurája, a nagyrészt általa kitalált imázs és dizájn adtak valódi identitást a zenekarnak, a nagy eltűnés előtti utolsó album, az 1994-es The Holy Bible pedig a kilencvenes évek legjobb lemeze, komor poszt-punk hatásaival, öngyűlöletről, anorexiáról, holokausztról szóló nyomasztó szövegeivel – Richey utolsó segélykiáltása és végakarata.
A 27-ESEK KLUBJA, AMIBEN EDWARDS IS TAG.
„I just hope that you can forgive us”
Miután Richey maga mögött hagyott mindent, három társa és gyerekkori barátja, a gitáros-énekes James Dean Bradfield, a basszusgitáros-szövegíró Nicky Wire és a dobos Sean Moore néhány hónapnyi töprengést követően döntöttek a folytatás mellett. A Manics eddig a pontig fanatikus rajongótáborral bíró, közepes lemezeladásokat produkáló zenekar volt, de az 1996-os Everything Must Go-val mindez megváltozott. Az évtized második felében nem volt a Manics-nél népszerűbb együttes a szigetországban – taroltak a ’97-es Brit Awards-on, 1998-ban először jutottak a kis- és a nagylemezlista élére, 1999 utolsó napján nyolcvanezer ember előtt játszottak a Millennium Stadionban, és övék volt az új évezred első brit listavezető kislemeze is. A Manics befutott, de ezért komoly árat kellett fizetniük: Edwards-szal együtt eltűnt zenéjükből a vonzó veszélyesség és az önpusztító glamúr is.
„We don’t want your fucking love”
A Manic Street Preachers öntörvényű zenekar. Jött és elmúlt a madchester-láz, a britpop, a poszt-punk revival, s ezek egyike sem volt különösebb hatással rájuk, mint ahogy ők sem voltak különösebb hatással egyetlen fiatal együttesre sem. Noha a popzenében már hosszú ideje a nyegle irónia uralkodik, az ő világukban ennek nyoma sincsen, bármit csinálnak vagy mondanak, azt véresen komolyan gondolják, és véresen komolyan is kell venni. „Még mindig nem trendi elvekben hinni” – írta Nicky egy 1998-as dal szövegében, s a helyzet az eltelt 15 évben sem változott. Egy idő után mintha a Nemzet Rockzenekara szerepet is kényelmetlennek érezték volna, a szándékosan széteső és dezorientált 2001-es Know Your Enemy-vel legalábbis sikerrel rázták le az Everything Must Go idején hozzájuk csapódott új rajongók nagy részét.
„Exposed to a truth we don’t know, collapsing like the Twin Towers”
Az új évtized első fele korántsem volt olyan magabiztos diadalmenet a zenekar pályáján, mint a kilencvenes évek. A Know Your Enemy fésületlenségét még tekinthetjük koncepciónak, a 2004-es Lifeblood azonban már hiába akart elégikus poplemez lenni, igazából csak tanácstalanságot mutat, nem is fogyott jól. A válságos időszakot pihenéssel és szólólemezekkel bekkelték ki: Bradfield The Great Westernje dallamos, biztonságos, az énekelni alapfokon sem igazán tudó Wire I Killed The Zeitgeistja nyers, lo-fis dalcsokor.
„I”m really tired, I’d love to go to sleep and wake up happy”
Ahogyan Syd Barrett szelleme kísértette évtizedeken át a Pink Floydot, ugyanúgy lebeg a Manics feje fölött 1995 óta folyamatosan Richey James jelenléte (vagy hiánya). A Richey-nek járó jogdíjakat máig is utalják egy bankszámlára, és az általa nem sokkal az eltűnése előtt összerakott, dalszövegeket és jegyzeteket tartalmazó mappát is csak 2008-ban, Edwards hivatalos halottá nyilvánítása után szedték elő. Az ezeket megzenésítő 2009-es Journal For Plague Lovers végre ismét egy lényegretörő és hatásos Manics-album, Richey megidézése új lendületet adott a triónak.
A MANICS-RŐL MÁR RAJZOLTUNK EGY LINEÁRISABB PORTRÉT 2010-ES LEMEZÜK KAPCSÁN.
„There’s too much heartbreak in the nothing of the now”
Új lemezükre Nickyék bőven adtak időt maguknak, az elmúlt három évben két lemezre való számot rögzítettek nyugis, öreges tempóban. Az új dalokból 12 alkotja a Rewind The Film akusztikus-folkos hangzású anyagát. A júliusban bemutatott, Richard Hawley közreműködésével felvett címadó dal a maga bő hat percével nem akar rádiósláger lenni, szomorúan tekint vissza a véget ért fiatalságra az üres jelenből. Bradfield továbbra is nemzedéke egyik legjobb énekese (még úgy is, hogy Hawley mellett két másik vendégénekesnek, Cate Le Bonnak és Lucy Rose-nak is átengedi a mikrofont), Wire dalszövegei szokás szerint intelligensek és szomorkásak, Moore pedig újra megcsillogtathatja trombitajátékosi tudását. A Manic Street Preachers hivatalosan is belépett a középkorú zenekarok ligájába, de ahogy az új utakat bátran kereső Rewind The Film mutatja, meg lehet öregedni méltósággal is. Bradfield a koncerteken már régóta nem énekli végig az „I laughed when Lennon got shot” sort, Wire is visszább vett a nagypofájú nyilatkozatokból, de a régi düh még mindig ott van a génjeikben, éppen csak nem érzik már szükségét annak, hogy ezt lépten-nyomon hangoztassák. Akinek pedig nem jön be a rezignált melankólia, csak 2014-ig kell várnia, amikor jön a következő, karcosabbnak, krautrock-hatásokat viselőnek és „európainak” ígért tizenkettedik Manics-lemez.
Deimanik László
a korai időszak emblematikus slágere, a Motorcycle Emptiness:
egy példa, hogy milyen tökéletes érzékkel dolgoznak fel mások dalaiból, Theme From M.A.S.H.:
az kilencvenes évtized közepi nagy sláger, az A Design For Life:
a Manics első No. 1 slágere, az If You Tolerate This Your Children Will Be Next:
a kései korszak legslágeresebb dala, a Your Love Alone Is Not Enough:
az új lemez legfrissebb beharangozó klipje, a Show Me The Wonder:
az új lemez címadó, klipes dala, a Richard Hawleyval közös Rewind The Film:
