Nem lenni unalmasnak – a Pet Shop Boys tíz lépésben

Mi lett volna, ha? Az egyik legkínzóbb kérdés az életben, és a popban is. Mi lett volna, ha Lennon nem barátkozik össze McCartneyval? Ha Malcolm McLaren nem karolja fel a Sex Pistols-t? És mi lett volna, ha 1981 nyarán egy popújságíró és egy építészhallgató nem ismerkednek össze egy elektronikai szaküzletben? Erre az utóbbi kérdésre könnyű a válasz: a világ szegényebb lenne minden idők legjobb popduójával. A mai napon, július 15-én Electric című táncos új albummal jelentkező Pet Shop Boys tíz lépésben.

Together

1985: két fiatalember sétál London utcáin, egyikük elegáns kabátban, a másik hagyományos utcai viseletben, kifejezéstelen arccal, mindig két lépéssel a társa mögött. A West End Girls videója négy perc alatt betonozta be a köztudatba a Neil Tennant és Chris Lowe párosáról máig érvényes képet. A Pet Shop Boys a poptörténet legtökéletesebb double actje: az interjúik során körmondatokban és bekezdésekben beszélő Tennant okfejtéseit a látványosan unatkozó, sapka és napszemüveg mögé rejtőző Lowe csak nagy ritkán szakítja meg egy-két (általában a Tennant által elmondottakat száraz humorral oldalba bökő) tőmondattal.

Pop

A Pet Shop Boys zenéje természetesen mainstream pop, ugyanakkor teljes életművüket belengi a popuniverzum középpontjától diszkrét távolságot tartó kívülállók elegáns szarkazmusa. Fennállásuk négy évtizede alatt keresztülmentek a popzenész-lét valamennyi állomásán: a befutáson és a világsztárságon keresztül a kereskedelmi kudarcokig. Kaptak lefitymáló és egekbe magasztaló kritikákat egyaránt. Látták a rave, a grunge, a britpop és számtalan egyéb zsáner tündöklését és bukását. Ezek után természetes, hogy a sokat megélt veteránok elnéző mosolyával kezelik az aktuális popsztárok megnyilvánulásait, tudva, hogy ez nem tart örökké.

Art

És amennyire pop, annyira art is. A popvilágban kevesen kollaboráltak olyan rendszeresen kortárs művészekkel, mint Tennanték. Az It’s A Sin videóját (és az első turnéjukon a kivetítőn futó kisfilmeket) Derek Jarman készítette, a Performance turné rendezője a modern opera elismert alakja, David Alden volt, a Being Boring felejthetetlen klipjét az amerikai fotós, Bruce Weber rendezte. Tennant és Lowe különben is gyakran ruccantak át a társművészetekbe: musicalt írtak (Closer To Heaven, 2001), elektronikára és nagyzenekarra hangszerelt soundtracket komponáltak nyolcvan évvel korábbi filmhez (Battleship Potemkin, 2005) és kortárs baletthez (The Most Incredible Thing, 2011) egyaránt.

Mix

A duó által választott médium, az elektronikus popzene természetes velejárói az általában a táncparkettre célzott remixek. A Pet Shop Boys a kezdetektől élt is ezzel az eszközzel, Arthur Bakertől a Jam & Spoonon át David Morales-ig megszámlálhatatlan producer és dj értelmezte újra a duó számait, ahogy ők maguk is szívesen remixelték saját magukat, majd 1994-től, a Blur-féle Girls & Boystól kezdve másokat is (pl. David Bowie-t, a Rammsteint, Yoko Ono-t, hogy csak néhány nevet említsünk).

A PET SHOP BOYS ÉS A MELEG SZINTIPOP-SZÍNTÉR.

Disco

Tennanték pályájuk elején gyakran hangoztatták a rockkal, vagy még inkább a zenei sajtó "rockista" gondolkodásával szembeni ellenérzéseiket. Első remixgyűjteményük is vélhetőleg némileg provokatív éllel kapta a Disco címet – 1986-ban a diszkó egyet jelentett a ciki, értéktelen zenével, főleg a reménytelenül rockista fehér Amerika szemében. Pedig a Disco a duó egyik legjobb lemeze, hat hosszú számmal, köztük Lowe szólóénekesi bemutatkozásának, a Paninaronak zseniális Italian remixével.

Performance

A Pet Shop Boys koncertjei szemkápráztató vizuális orgiák is egyben – Neil és Chris mindig is nagy gondot fordítottak a körítésre, a színpadképre, és arra, hogy kivel dolgozzanak együtt turnéik kivitelezésén. Legemlékezetesebb koncertkörútjuk a Budapestet is érintő (és súlyos anyagi veszteséggel záró) 1991-es Performance turné, amely inkább volt színpadi előadás, mint popkoncert, dalonkénti kosztümcserékkel, tucatnyi közreműködővel, de hasonlóan felejthetetlen az 1994-es Discovery Tour gayparádéja, vagy a londoni Savoy színházban rendezett 1997-es Somewhere show-k visszafogottabb, intimebb hangulatú fellépései.

Television

A Pet Shop Boys születése nagyjából egybeesik a videókorszak felfutásával, s az együttes klipjei hozzák is az egyenletesen magas színvonalat. A West End Girls baljós nagyvárosi atmoszférájától a Domino Dancing visszafogott homoerotikájáig, a csodálatos Being Boringtól a Very-időszak cyber-szürrealista kisfilmjeiig, a duó és a rendezők mindig odafigyeltek arra, hogy zene és kép koherens egészet alkossanak.

Minimal

Mark Farrow a Spiritualizedtól a Manic Street Preachers-ig számos zenekarnak tervezett lemezborítókat, neve legszorosabban mégis a Pet Shop Boys-éhoz kötődik. A manchesteri születésű, Londonba 1985-ben költöző Farrow magával vitte szülővárosából a Factory minimalista esztétikáját, és a Release-éra kiadványai kivételével valamennyi Pet Shop Boys-produktum külső megjelenését ő felügyeli a mai napig, nagy figyelmet fordítva arra, hogy az együttes egyes korszakainak kiadványai színek, betűtípusok és hangulat szempontjából is összhangban legyenek. A Please nagylemez fehér háttér közepén elhelyezett miniatűr portréja, az Actually ikonikus borítófotója, a Very narancssárga műanyag tokja – csupa mérföldkő a borítódesign történetében.

Introspective

A Pet Shop Boys-t csak felületesen ismerők általában elintézik az együttest annyival, hogy ja, Se a vida é, New York City Boy, ilyen vidám popdalok. Pedig a PSB-életmű jelentős része korántsem vidám, sőt. Igazából nincsen olyan albumuk, amin ne akadna legalább egy-két könnyfakasztóan szomorú szám, az 1990-es Behaviour nagylemez maga a szintikre hangszerelt őszies melankólia, legutóbbi lemezük, az Elysium pedig annyira középtempósan, öregesen mélabús és befelé forduló, hogy az még a keményvonalas rajongók gyomrát is megfeküdte.

Electric

2013 sok szempontból az újrakezdés éve a Pet Shop Boys számára: 28 év után megváltak a Parlophone-tól, saját labelt alapítottak x2 néven, és a kereskedelmileg csak mérsékelten sikeres Elysium után mindössze tíz hónappal megjelenő (a Vocal című múltba rave-edéssel beharangozott) új lemezükkel visszatérnek oda, ahonnan indultak: az eufórikus, döngölős dance-pophoz. Az album sztárproducere, Stuart Price elmondása szerint az 1986-os Discot tekinti az etalon PSB-lemeznek, és ez hallatszik is: az Electric kilenc dala (köztük egy Bruce Springsteen-feldolgozás!) közül csak kettő rövidebb öt percnél, 50 percen át dübörög a 4/4, sokkol az elektró, az együttesnek a Very limitált kiadású bónusz CD-je, a Relentless óta nem volt ennyire dance-orientált albuma. A következő lépés a Pet Shop Boys pályáján: újabb tuti 180 fokos fordulat. De addig is: techno techno techno techno!

Deimanik László