Retúrrock – Vonatos turnék

A sokszor nyomasztó, ellenben rendszeresen késő járatokkal dolgozó MÁV által uralt hazai helyzet miatt a vonatozáshoz nálunk nem feltétlenül kapcsolódik az a flow-élmény, amely egyébként a kietlen tájakon át zakatolásban simán benne van. Olyannyira, hogy olykor még a szabadságot igazán nagyban űző rocksztárok is hosszabb-rövidebb vonatos körúttal igyekeznek feldobni a turnézás monotonitását. Mint beszámoltunk róla, Station To Station néven szeptember elején indult a legújabb ilyen koncertkörút (ma tart harmadik megállójánál, Chicagóban), mások mellett Beckkel vagy Giorgio Moroderrel. Lássuk hát a legendás vonatos turnékat!

Transzkontinentális Popfesztivál

A pop-rock kánon egyik első, de mindenképpen az egyik legtöbbet idézett ilyen eseménye a Grateful Dead, a Band, Janis Joplin és a Flying Burrito Brothers „főszereplésével” levezényelt 1970-es kéthetes megmozdulás, amelynek a 2003-ban bemutatott Festival Express című film állít emléket. A Kanadát kelet-nyugat irányban, Montrealtól Vancouverig öt tervezett koncerttel átszelő hippijárat (hivatalos nevén: Transzkontinentális Popfesztivál) bátor vállalkozás volt, de egyben hatalmas anyagi bukás. A megnövekedett költségek miatt az egyes koncertek jegyárai annyival megugrottak, hogy a szervezőknek nemcsak a jó esetben félházas estekkel, hanem a helyszínen tüntető, jegyet megvenni képtelen fiatalokkal is szembe kellett nézniük. Torontóban a 2500 fős dühös, „RRRRip-Off Express”-t („Lehúzós Gyorst”) átkozó tömeg miatt a Grateful Dead még egy későbbi ingyenes koncertet is beígért a városban. A részt vevő zenészeket különösebben azért nem zavarták meg a történtek. Legfőbb problémájuk valószínűleg az volt, hogy a semmi közepén haladó vonaton elég nehéz volt beszerezni a szükséges hallucinogéneket, így maradtak a jól bevált alkoholnál, aminek azonban olyan hamar a végére értek, hogy muszáj volt már a második, winnipegi megálló előtt feltölteni a bárt (vagyis felvásárolni egy kanadai kisváros alkoholárusító üzletének egész készletét). A folyamatos kábulat egyrészt magával ragadó, rögtönzött jam session-öket eredményezett, másrészt pedig olyan vicces pillanatokat, mint amit a Dead-alapító basszusgitáros, Phil Lesh produkált, aki meglepődve tapasztalhatta a film elkészültét, hiszen szerinte egyáltalán nem voltak kamerák a közelükben a szűk két hetes turné alatt.

A Tűz és Jég vonata


Ennél sokkal autentikusabb hippi megmozdulásnak tekinthető a Mano Negra 1993-as, legendás dél-amerikai vonatos turnéja, amelyen nemcsak a zenekar vett részt, hanem velük együtt egy egész rakat művész és artista is. A bohém karaván sokak szerint az együttes csúcskorszakának végeztével (az 1992-es In The Hell Of Patchinko koncertlemez felvétele illetve néhány alapítótag kilépése után) indult útnak, hogy speciálisan erre az alkalomra készült szerelvénnyel keresztülvágjon a gerillákkal telezsúfolt Kolumbia kétségkívül életveszélyes vidékein, és a lehető legtöbb megállót beiktatva ingyenes koncertet adjon a helyiek számára. A regénybeillő utazást stílszerűen könyvben (The Train Of Ice And Fire) dokumentálta az ötletgazda Manu Chao édesapja, Ramón Chao, akit a puszta szülői aggódás vett rá az útra. A kolumbiai utazás, amelynek az említetteken kívül elengedhetetlen eleme volt egy tűznyelő és egy jégmúzeum is, végül elérte célját, hiszen Manu Chao-ék a kisvárosok és falvak mentén találkozhattak az igazi Dél-Amerikával. Azonban az egyébként is megtépázott zenekar történetében ez a vonatozás már a vég kezdetét jelentette, még a turné befejezése előtt többen is hazamentek Franciaországba, és a soron következő – és egyben utolsó – albumot (Casa Babylon) már tényleg csak az addig is példa nélküli lendület maradványai segítették megszületni.

NYERD MEG MANU CHAO ÉLETRAJZÁT, AMELY RÉSZLETESEN SZÓL ERRŐL A TURNÉRÓL IS.

A vasúti revival-turné

A vonatos koncertkörutak fenti két példájából is jól kitűnik, hogy a turnézás ezen fajtája sohasem a profitról szólt. Az utóbbi évek kultúra-újrahasznosításra alapuló közegében azonban többen ismét felfedezték az ebben rejlő közösségi-élmény faktort. A rövid életű The Railroad Revival Tour első, 2011-es rendezvénye a Mumford & Sons-t, az Edward Sharpe & The Magnetic Zeros-t és az Old Crow Medicine Show-t hozta össze egy, a negyvenes évek Amerikáját idéző vonatozásra. Az eseményt megörökítő Big Easy Express című filmet pedig bevallottan a ’70-es Grateful Dead-féle turné ihlette.

A BIG EASY EXPRESS CÍMŰ FILMET AZ IDEI TITANICON MUTATTÁK BE, MI IS ÍRTUNK RÓLA.

Állomásról állomásra

A legfrissebb, Station To Station nevű rendezvénysorozat (a link mögötti hivatalos oldalt folyamatosan frissítik a már lezajlott eseményekkel és rengeteg fotóval, videóval - a fenti kép is onnan származik) pedig a Mano Negra-féle összművészeti vonalat képviseli, annál persze jóval visszafogottabb és urbánusabb módon – a zenei részlegben Patti Smith, Twin Shadow vagy épp Sun Araw közreműködésével, a háttérben a világ leghíresebb farmermárkájának támogatásával. Aki most azon gondolkodik, milyen is lehetne együtt utazni a kiválasztott zenekarral, annak a válaszunk az, hogy elsősorban drága. Az említett Railroad Revival Tour tervezett, majd aztán lefújt 2012-es kiadása a country-legenda Willie Nelson, a Band Of Horses és John C. Reilly, na meg néhány igazi rajongó részvételével zajlott volna. Már ha bárki kifizette volna a kabinhelyet, VIP koncertjegyet, étkezést és még sok minden mást magában foglaló, 695 és 795 dollár között mozgó jegyárakat. Egy állomásra, és csak oda.

Csada Gergely

hopp, a teljes Festival Express című filmet végig lehet nézni:

Manu Chao beszél a dél-amerikai vonatos turnéjáról:

a Big Easy Express elejétől a végéig: