Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál szokás szerint remek zenei szekciójából szóltunk már Plan B-filmjéről, a súlyos Adam Green-doksiról, az északír punkpromóterről és a megkapó soulpapáról, most jöjjön a Mumford & Sons-t húzónévként használó Big Easy Express-kritikánk, melynek végén a teljes film megtekinthető.
Lehet úgy értékeli egy filmet, hogy a szereplőit legszívesebben felpofoznád? Ezen gondolkodtam a Big Easy Express első első percétől az utolsóig. Mert amit látok az egyszerre szép, látványos, pátoszos és annyira idegesítő, hogy nem bírtam végig nyugodtan ülni. Emmet Malloy dokumentumfilmje olyan, mint a mostanában nagyon divatos és megdöbbentően nagy közönséget találó amerikai és brit populáris folk-színtér This Is Spinal Tapje lenne, azzal a különbséggel, hogy itt mindenki véresen, halálosan komoly.
A Big Easy Express arról szól, hogy a Mumford & Sons, az Edward Sharpe & The Magnetic Zeros és az Old Crow Medicine Show felszállnak egy vonatra San Franciscóban, elrobognak New Orleans-ig és közben megállnak néha, hogy vonatállomásokon játsszanak. Persze közben ezt az egyértelműen pofátlan - és nagyon is klasszikus hedonista rocksztárszerű – marketinggesztust úgy fogják fel, mint egy mitikus utazást, egy zarándoklatot a folk nagyjai előtt. Miközben ingyenpia van a vonat luxusbárjában és saját kabinokban alszanak.
Ez a fő bajom igazából a Big Easy Express-szel, hogy itt van egy csomó zenész, akik úgy öltöznek a színpadon, mint az amishok vagy a Deadwood című sorozat statisztái (Edward Sharpe, azaz Alex Ebert például rendszeresen XIX. századi pizsamában van koncerteken, hátulról nem sokszor látjuk, de tuti hogy a fenekénél ki lehet gombolni), miközben nem látják azt, hogy mennyire röhejesen disszonáns ez az egész. Az autentikusság manapság úgyis egy elég képlékeny fogalom a popzenében, de amikor Marcus Mumford olyanokat mond, hogy még Londonban a kezdeteknél egy vasúti sín alatt volt a próbatermük, úgyhogy különösen vicces, hogy most egy vonaton vannak, akkor feldobom a kezeimet. Amikor a turnézáró, hatalmas koncerten felmegy a színpadra mindhárom együttes, összesen körülbelül 30 taggal, és elkezdenek tangóharmonikákkal párbajozni, meg annyian bendzsózni egyszerre, amennyit én életemben nem láttam, és legalább tíz percig dzsemmelni a This Trains Is Bound For Glory-t, akkor kisült az agyam is.
Miközben a Big Easy Express szép. Szép a vonat, szép a táj, gyönyörűen giccsesek a naplementében felvett koncertfelvételek, még akkor is azt mondom, hogy szép amit látok, amikor a Magnetic Zeroes spontán kimegy egy mezőre dzsemmelni. Malloy a testvérével és külön is rendezett videoklipeket, itt pedig meg tudja fogni azt a grandiózus érzést, hogy az Egyesült Államokon vág át egy hatalmas vonatszörnyeteggel egy csomó koszos hippi kíséretében. A Big Easy Express egy szép film olyan emberekről, akiket csak a rajongóik képesek elviselni.
Klág Dávid
a film teljes egészében:
