Lemez gyorstár - 27. hét (mini lemezkritikák)

A legutóbbi lemez gyorstárat két részre (táncos és gitáros) lemezekre osztottuk, mert annyi album jött össze, most a jótékony műfaji keveredés jegyében egy kalapban kavarognak a lemezek, de ezúttal is akad elektronikus (tánc)zenei, mint a Boards Of Canada, a Gold Panda, az Austra, vagy a Baths és inkább gitárorientált, mint a Pure X, a Surfer Blood vagy Lloyd Cole friss anyaga.

Pure X: Crawling Up The Stairs

Kiadó: Acéphale

Megjelenés: 2013. május 13.

Stílus: Keserédes Lo-Fi Rock

Kulcsdal: Thousand Year Old Child

Szerelmi bánat és szakítás után könnyen énekli ki magából az ember a fájdalmat, na de egy betegbiztosítás nélküli gördeszkás baleset is így inspirál? Igen, vagyis a kettő egyvelege, pláne ha a Pure X triójából a két dalszerzővel történik mindez. Az előbbiek után nem csoda, hogy a zenekar 2011-es debütáló lemezét, a Pleasure-t követően az idei albumon is a melankolikus, álomszerű és keserédes harmóniák dominálnak. Pár igazán kiemelkedő dal, szerencsére feledteti a 12 számos lemez néhány töltelékszámát, így összességében nem egy egységesen jó, de egy egészen kedves és szerethető lemezről beszélhetünk.

8/10

Elekes Roland

Baths: Obsidian

Kiadó: Anticon

Megjelenés: 2013. május 28.

Stílus: glitchtronika

Kulcsdal: Miasma Sky

A három évvel ezelőtti Cerulean nagylemez akár egy glitch-es, de amúgy nagyon szép grafikájú videójáték soundtrackje is lehetett volna, amiben a főszereplő napsütötte mezőkön, árnyas erdőkben kalandozik, közben meg gyűjti a levelek alatt lapuló 1-upokat. A folytatásban, az idei Obsidianben viszont Will Wiesenfeldnek összesen egy élete van, és azzal küzdi magát végig a továbbra is részletgazdag világ fekete porfelhőjén, menetel rendületlenül az esőben, majd ugrik el lejtőn legördülő sziklák elől, miközben valójában fájdalmas, valóságos érzéseivel néz szembe, amibe éppenséggel az is belefér, hogy „[...]come and fuck me”.

9/10

Sugó Lilla

Boards Of Canada: Tomorrow’s Harvest

Kiadó: Warp / Neon Music

Megjelenés: 2013. június 5.

Stílus: boards of canada

Kulcsdal: Nothing Is Real

A Boards Of Canada mögött álló skót testvérpár eddig is a legtitokzatosabb alkotók közé tartoztak, amit a hét év hallgatás után, bármiféle előzmény nélkül megjelentetett Tomorrow's Harvest, és főként az azt megelőző, David Lynch-filmeket idéző kampány csak még jobban megerősített. Aki egy kicsit is ismerős a BOC univerzumban az a számcímek elolvasása után már nagyjából el is tudja képzelni, mire számíthat. Cold Earth, Sick Times, Collapse, Nothing Is Real – ha az ezekben rejlő nihilizmust hozzáadjuk a védjegyszerűnek mondható, elkent, futurisztikus, ámde természetközeli pszichedéliához, akkor meg is van a végeredmény. Egy nyugtalanító, posztapokaliptikus lemez, amelyből mintha már végképp hiányozna az ember(iség), és maradna a megtépázott, kietlen, soha véget nem érő természet. Napfény viszont nem sok van, mégis megéri elmerülni benne.

9/10

Csada Gergely

Surfer Blood: Pythons

Kiadó: Warner Bros.

Megjelenés: 2013. június 11.

Stílus: power pop

Kulcsdal: Demon Dance

Na tessék, addig emlegették a floridai Surfer Blooddal kapcsolatban a Weezert, hogy másodjára (három és fél évvel a remekül sikerült Astro Coast után) csak megcsinálta a maga Weezer-lemezét. Meg egy kicsit a Pixies-lemezét is, hiszen a producer a Pixies mellől (is) ismert Gil Norton volt. Nem olyan izgalmas, nem olyan változatos, mint a debütálás, viszont kellően fülbemászó és könnyed ahhoz, hogy többször is betegyük egymás után. Pláne így nyáron, a fűben heverészve, valami vízparton. Hol máshol.

7/10

Soós Csaba

Gold Panda: Half Of Where You Live

Kiadó: Ghostly / Notown

Megjelenés: 2013. június 11.

Stílus: bólogatós könnyed minimal

Kulcsdal: Flinton

Gold Panda új lemezén nem tér le radikálisan a három évvel ezelőtti, nagy sikerű debütálással kikövezett útról. A trekkek továbbra is túlnyomórészt finom indításúak, a középrészben jobban beindulnak, de végig könnyed minimalos témákat bontanak ki. Az igazi különbség talán az, hogy itt mindez sokkal direktebben és határozottabban megy végbe, kevésbé rétegzett (jó lenne egy-egy elcsukló vokálminta, vagy keleties díszítés), ami miatt az egész inkább lesz háttérzene tetszőleges nyári programokhoz, semmint önértékén izgalmas album. Minőségi munka néhány erősebb pillanattal.

7/10

Csada Gergely

Austra: Olympia

Kiadó: Domino Records / Neon Music

Megjelenés: 2013. június 17.

Stílus: synth-dark-dream-poptronica

Kulcsdal: Annie (Oh Muse, You)

A torontói Austra első nagylemezével magasra helyezte a lécet, de a második albummal ezt sikerült átugraniuk.  A szomorkás Feel It Breakhez képest ezúttal sokkal szélesebb réteg által is befogadható popanyaggal jelentkeztek – ami furcsa mód nem más, csak jobb. A gótikus éneket ezúttal több elektronikával támasztották meg alulról, sőt, néhol olyan house-alapok pumpálnak, hogy bármilyen jó ízlésű dj játszhatná a bulijain, de eközben megőrizték a tipikus Austra-jegyeket. Nekik sikerült az, ami Florence Welchnek nem: úgy készítettek másodszorra drámai áriázásokkal tűzdelt lemezt, hogy egy percre sem váltak giccsessé. (a teljes lemez itt)

9/10

Biczó Andrea

LLOYD COLR ÉS EDWYN COLLINS PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZA A FRISS COLE-LP ELÉ.

Lloyd Cole: Standards

Kiadó: Tapete

Megjelenés: 2013. június 24.

Stílus: pop

Kulcsdal: Blue Like Mars

Egyesek szerint bájgúnár, van, aki meg azt állítja, ihletett és kiváló dalszerző-énekes, sőt azt is: alulértékelt művész. Az 1961-es születésű Lloyd Cole a nyolcvanas évek közepén a brit szigetek egyik legkedveltebb új gitárpop-zenekara, a glasgow-i Lloyd Cole And The Commotions tágra nyílt szemű, irodalmi linkeket halmozó frontembereként startolt – az együttes első lemeze, az 1984-es Rattlesnakes nagy kritikai sikert aratott, az egyébként rendben lévő másik kettőt már inkább a közönség emelte pajzsra. A nyolcvanas évek végén hősei (Lou Reed, Television, Dylan, Leonard Cohen) nyomában New Yorkba költözött, ahol ígéretesnek tűnő szólókarriert indított, mely összességében szerethető (sőt, néhol kifejezetten míves), de egyre kevésbé sikeres és releváns szólóalbumokat fialt. Cole a kétezres évek elejére gyakorlatilag eltűnt a popzene első vonalából, de még az elmúlt tíz évben is készített tisztességes, de inkább hobbista albumokat, és adott ki hagyományos kompilációkat, meg izgalmas, többlemezes különleges válogatást is. Új albuma - a könnyűzenei sajtó nagy kedvvel használt fordulatával élve – amolyan „return to form” lemez, de inkább mondjuk azt, hogy olyan dalok csokra, amelynek elkészítésébe az immár ötvenkét éves alkotó rendesen beleállt (talán az év elejei, kraut-rockos Hans-Joachim Roedelius-szal közös albuma is megnyitotta a kreativitás kapuit). Összeszedte régi zenésztársait – a Lou Reed-lemezekről ismerős Fred Maher dobost, a dalszerző-énekes Matthew Sweetet, aki itt basszusgitározik és régi commotionös társat, Blair Cowan billentyűst –, meghívta billentyűzni és vokálozni az újabb New York-i generáció egyik figyelemreméltó popművészét, Joan Wassert, azaz Joan As Police Womant, és érzékelhető ambícióval írt egy „klasszikus” Lloyd Cole-albumot, ami legjobb korábbi ügyeit intézi. Bár a lemez itt-ott apukás (a lemezen amúgy énekel és gitározik Cole Will nevű fia is), de összességében karakteres. A legjobb pillanatokban a dráma (lásd: a Commotionst és az első Cole-szólóalbumot idéző Blue Like Mars vagy a leonard cohenes melankóliában fürösztött Myrtle and Rose-t) és az odalépés (többek közt a hatvanas-hetvenes évekbeli psy-folker, John Hartford által írt, és többek közt Mama Cass által is feldolgozott California Earthquake Cole-féle verziója, vagy a televisionös Opposites Day) is rendben van.

8/10

Németh Róbert