„A zene mindig eszképizmus” – Sharleen Spiteri, Texas (interjú)

A Texas állam összlakosságánál (ez 26 millió körül van) több lemezt eladó skót Texas 2005 óta most májusban, a napokban jelentkezett először új lemezzel, de az eddigi leghosszabb hiátusnak – mint interjúnkból kiderül – alapos okai voltak. A friss és remek The Conversation Richard Hawleyval készült, a bájos Sharleennel viszont durva skót akcentusa miatt nem is olyan egyszerű a konverzáció.

- Nemrégiben, amikor hosszú esőzések voltak Magyarországon, a Texas első lemezét, az 1989-es Southside-ot találtam tökéletes kísérőzenének. Ezt bóknak vagy sértésnek veszed?

- Glasgow-ban írtuk a lemezt, ami ugyebár egy állandóan nedves, nyirkos város, ez beleivódik mindenkibe, aki ott él. Úgyhogy azt hiszem egyfajta elvágyódás jellemzett minket akkoriban, valószínűleg azért is írtunk eszképista dalokat és valószínűleg azért is működhet jól nyomorult időjárási körülmények között (nevet). A zene különben számomra amúgy is mindig eszképizmus.

- Idén 25 éves a Texas. Mi volt ennek a negyedszázadnak a legjobb pillanata a zenekarral?

- Mondhatnám az, hogy még mindig együtt vagyunk és ez tényleg igaz is, a zenekaron belüli kapcsolat nagyon fontos számunkra. De a legjobb pillanat az volt, amikor először hallottuk az első kislemezünket a rádióban. Teljesen valószínűtlen élmény, hiszen soha korábban nem hallottad még magad a rádióban. Egyébként máig izgatott leszek, ha egy dalunk megszólal a rádióban, különösen, hogy ma már tudjuk, milyen bonyolult bekerülni oda.

- És mi volt a mélypont?

- Egyértelműen az, amikor az alapító gitárosunk, Ally McErlaine agyvérzést kapott 2009-ben és hetekig kómában volt. Amikor arra gondolsz, hogy elveszítheted a zenekarod egyik tagját, miközben relatíve még fiatalok vagytok, na az egy eléggé nehéz ügy.

- Az 1997-es Say What You Want igazi fordulópont volt a karrieretekben, mi volt a hajtóerő a mögött, hogy retrós soul-blues-rockról átváltsatok modern, groove-os popzenére?

- Eddigre több lemezt adtunk el Európában, mint Nagy-Britanniában. Alapvetően ez, hiszen otthon is egy releváns zenekar szerettünk volna és kiálltunk e szándékunk mellé. Félre ne érts, olyan lemezt készítettünk, amilyent mi szerettünk volna, a White On Blonde pontosan olyan, amilyennek szántuk. Amikor elkészülsz egy lemezzel még fogalmad sincs, hogy milyen lesz a fogadtatása. Hiába érzed, hogy jó, amit csináltál, nagyon sok tényező befolyásolja, hogy sikeres lesz-e. Ez egy „tökéletes időben, tökéletes helyen” típusú lemez volt.

- Ha már beszéltünk az elején az időjárási faktorról. A következő nagy slágeretek, a Summer Son tökéletes kísérőzene egy vihar utáni újbóli napsütéshez, neked mit jelent ez a dal? A nyári jóérzés dala?

- Ma már talán csak ilyen vihar utáni napsütéses pillanatokban játssza le a rádió (nevet). Nézd, nem hiszem, hogy helyes volna nekem bármit is mondani konkrétan egyes dalokról. Tudnék valamit, hogy mi állt a születése hátterében, de az lerombolná azt, amit a hallgatóknak jelent, így nem is szoktam magyarázatokat adni. Érzem, hogy mit jelent neked a dal, mit hallasz bele, hogyan reflektál az életedre, és mi, ha nem ez az igazi lényege egy dalnak. Én csak a dalszerző vagyok, de a dal már mindenkié, aki hallgatja.

A RECORDER SZERZŐINEK KEDVENC NYÁRI DALAI KÖZT OTT A TEXAS-SLÁGER, VAJON MIKÉPP?

- Van kedvenc lemezed a sajátjaid közül?

- Inkább dalokból tudnék kiemelni. Persze alapvetően szeretem minden dalomat, én írtam őket, mind valamennyire a részem, az életem. A Say What You Want mindenképpen az egyik kedvencem, az I Don’t Want A Lovert is nagyon szeretem játszani. Halo. Nagyon sok van, a nagy slágereket azért szeretem, mert tudom, hogy sok embernek jelentenek valamit és ez elég nagy dolog.

- 2008-ban Melody címmel kiadtál egy szólólemezt az akkori divatos retrós soulhangzással, ami tulajdonképpen már egy évtizede bőven ott bujkált a Texas-dalokban is. Meg akartad mutatni a kortársaidnak, hogy ezt te is tudod?

- Szó se volt arról, hogy én szólólemezt készítsek. Igazából nagyon sok minden történt a magánéletemben, a lányom apjával való kapcsolatomban és ugyan eredetileg Texas-lemezt szerettünk volna csinálni, de a szövegek annyira személyesek voltak, hogy nem hiszem, hogy a zenekar tagjai kényelmesen érezték magukat velük. Így aztán gondoltam, rendben, legyen egy szólólemezem is, kiadom magamból azt, ami nyomja a mellkasom.

- Milyen volt újrakezdeni a zenekart, miután épp készültetek egy lemezre és Allyvel megtörtént az agyvérzés? Nyilvánvaló volt, hogy csak vele folyatjátok?

- Lényegében azért folytattuk, mert Ally akarta. Miután felépült a betegségből, nagy energiával szeretett volna turnézni. Azt mondtuk kissé kétkedve, hogy oké, nézzük meg! Elképesztő reakciókat kaptunk a közönségtől, Ally tökéletes formában van, úgyhogy a folytatás mellett döntöttünk. Időben is megfelelőnek éreztük egy nagyobb szünet után a visszatérést.

- Bernard Butlerrel, akivel a szólólemezeden is dolgoztál, kezdtétek a munkát az új lemezen, de végül Richard Hawleyval találtátok meg a közös hangot, vele született a visszatérő album.

- Bernarddal is kipróbáltunk dalokat, meg Hawleyval is, aki régi barát, de nem volt semmiféle nagy terv, hogy kivel stúdiózunk, milyen lesz. Nyomás nélkül dolgozgattunk és Richarddal nagyon egymásra talált a Texas zeneileg. Egyetlen dolog számított, hogy készítsünk egy nagyszerű lemezt és úgy érzem ezt sikerült elérnünk.

interjú: Dömötör Endre

a május 20-án megjelent The Conversation visszatérő lemez címadó dala:

ugyanez a dal Jools Holland műsorában, élőben:

All The Times I Cried Sharleen Spiteri szólólemezéről, az 1998-as Melodyról: