A Recorder magazin kilencedik számának fókusztémája a zene hátteréről szól, a dalszerzés, a produceri munka, a stúdiókörkép, a lemezcégek, az online (és offline) zenevásárlás, a legendás menedzserek és a hazai menedzserképzések után a zenepuzzle kissé oda nem illő darabja következik, meta sík, ha úgy tetszik. Ha egy zenész a zeneiparról énekel, akkor általában cinikus. Vagy ideges. Vagy keserű és csalódott. Olyan dalok valahogy nem születnek, hogy az előadó mindennel meg van elégedve. „De jó, 360 fokos szerződést kötöttem, még a hűtőmágnesre is kiterjed, yeah, yeah, yeah.” (Minden dal meghallgatható a szám mögötti linken.)
The Rolling Stones: The Under Assistant West Coast Promotion Man (1965)
Ez a kevéssé ismert szám először az (I Can’t Get No) Satisfaction amerikai kislemezének B-oldalán szerepelt, ami mindjárt meg is magyarázza, miért nem emlékszik rá szinte senki: valószínűleg nem sokan jutottak tovább az A-oldal korszakos világslágerénél. Amikor a Stones először turnézott az Államokban, a zenekar londoni kiadója elővigyázatosságból velük küldött egy George Sherlock nevű píárost, akit Jaggerék kezdetben nemigen szívleltek – annyira, hogy még egy dalt is írtak a „tehetséges háttéremberről minden rock’n’roll-zenekar sikere mögött”, aki „megéri az árát, egész nap a strandon sütteti a hasát”. Később állítólag kibékültek, de a dal egyike a Rolling Stones kevés zenekari moniker (Nanker Phelge) alatt publikált közös szerzeményének.
The Byrds: So You Want To Be A Rock’n’Roll Star (1967)
Lehettek bármilyen szépek és magasztosak a jelszavak 
1967-ben, a rockzene akkor is üzlet volt. A már befutott Byrds Younger Than Yesterday című albumának nyitószámában foglalkozik a témával, cinikus stílusban osztva tanácsokat feltörekvő tehetségeknek. „Ha a hajad jól áll és a naci is szűk, minden rendben lesz / irány a belváros, add el a lelked a cégnek / ha feljutsz a listára, a lányok majd széttépnek”. Az amúgy is remek dalt – Hugh Masakela trombitája mellett – még hisztérikus rajongói sikoltások is színesítik
Általános nézet, hogy a szöveget a Monkees-mánia ihlette. (A félig zenész-félig színész tagokból álló zenekart egy producercsapat találta ki, hogy kaszáljanak kicsit a Beatles-lázon.) Csak épp nem biztos, hogy igaz. A dalszerző Roger McGuinn sosem mondott ilyet. „Nézegettünk egy tinipop magazint, benne a sok ismeretlen arcot, és arra gondoltunk, hogy hé, mi van, hirtelen nem csak minden kölyök, de a bátyja, a sógornője, az anyja, és még a tengerimalaca is rock’n’roll-t énekel” – mesélte a dal születéséről.
Azért furcsa is lett volna, ha pont a Monkees-t cikizik ki. Róluk azért később kiderült, korántsem voltak blöff zenekar, tudtak játszani a hangszereiken. És amúgy, ha már itt tartunk: a Byrds kiadója, a Columbia Records sem bízott semmit a véletlenre. A srácok frizurája okés volt, de azért – biztos, ami biztos – első kislemezüket, a Mr. Tambourine Mant javarészt egy top session-zenész csapat játszotta fel a Los Angeles-i stúdióban.
The Kinks: Denmark Street (1971)
Londonban van külön utcája az ügyvédeknek, sztárorvosoknak, úriszabóknak és könyvesboltoknak. Miért pont a zenének ne lenne?! Igaz, a Denmark Street ma már korántsem olyan fontos hely, mint az ötvenes-hatvanas-hetvenes években volt. Akkoriban ebben a belvárosi kis utcácskában dőlt el sok minden. Itt dolgoztak a publisherek, dalszerzők, kiadók, session zenészek, és itt állt a Regent Stúdió, ahol a Rolling Stones vette fel első lemezét, de rögzített itt dalt Donovantól Jimi Hendrixen át a Sex Pistols-ig mindenki.
A szám a zenekar 1971-es Lola Versus Powerman And The Moneyground, Part One című lemezen található, amelynek szinte teljes témája a zeneipar, illetve annak fény- és árnyoldalai. Szerepel dal a zenész szakszervezetekről (Get Back In Line), a tévés- és zenei újságírókról, és a sztárcsináló gépezetről (Top Of The Pops), menedzserekről és könyvelőkről (The Moneygoround), jogtulajdonosokról (The Powerman).
A dalból kiderül, hogy a Denmark Streeten nem mindig bírják az embert, utálják a haját és a számait. A pénzt viszont szeretik. „Nem tetszik a dallam és rossz a szöveg, de tudod mit, itt írd alá, kiadjuk, és hátha bejön.” A Lola amúgy hellyel-közzel az utolsó album volt, ami a Kinks-nek tényleg bejött. De nem a zenebiznisz-számok miatt. A Lola és az Apeman kislemezek vitték el az albumot – amelyeknek pont nincs köze a koncepcióhoz.
Pink Floyd: Have A Cigar (1975)
Az 1973-ban megjelent Dark Side Of The Moon váratlan világsikere hirtelen a legnagyobb sztárok világába repítette a Pink Floyd tagjait, akik ezt nem vették túl jó néven – legalábbis erről tanúskodik, hogy a két évvel később napvilágot látott Wish You Were Here két dala is a saját jelentőségének és lehetőségeinek tudatára végképp ráébredő zeneipar hazugságokkal teli világáról szól. A sötét Welcome To The Machine közvetve még a zenekar szerencsétlen sorsú géniuszának, a szép lassan az őrületbe temetkező Syd Barrettnek a kiválásáért is a minden gyerekkori álmot kifacsaró kiadókat teszi felelőssé, az épp a szomszédban stúdiózó Roy Harper folkénekes vendégszereplésével rögzített Have A Cigar pedig maró gúnnyal ábrázolja a remegő lábú fiatal zenészek első találkozását a lázadásukra üzleti termékként tekintő Nagyfőnökkel: „sosem fogtok meghalni, imádni fognak titeket, de komolyan / fantasztikus a zenekar!”, hízeleg nekik, de azért a végén megkérdezi, hogy melyikük is Pink. A későbbi nagyszabású stadionkoncertekből arra következtethetünk, hogy a Pink Floyd idővel azért meg tudta szokni a dolgot.
Queen: Death On Two Legs (1975)
Freddie Mercury egy aranyember volt, mindenkit szeretett. Általában. De ha egyszer bepöccent, akkor nagyon bepöccent. És a zenekar ex-menedzsere, Norman Sheffield bizony a bögyében volt (balra a zenekarral). Az egykori dobos és session-zenész, stúdió tulajdonos 1972-75 között igazgatta a Queen ügyeit. Ügyesen csinálta a dolgokat, csak leginkább a saját zsebére. A Queen kiadott három lemezt, a Sheer Heart Attack elég jól is fogyott, mégis az jött ki a végén, hogy adósságban vannak.
A Night Of The Opera album felvételei előtt borult ki a bili. A Queen és Sheffield útjai elváltak, a menedzser gyorsan lelécelt Amerikába. Mercury pedig megírta róla ezt a dalt. Néha egészen hajmeresztő sorokkal: „szívod a vérem, mint egy pióca / elvetted minden pénzem, de még többet akarsz / kinyalhatod a seggemet / nem gondoltál még öngyilkosságra? Szerintem kéne / rendben van a lelkiismereted? / te csatorna patkány” és így tovább. Ömlik a gyűlölet Freddie-ből, hallatszik, mennyire fel van cseszve. Kicsit ijesztő, de egyben végtelenül szórakoztató is ez a szenvedélyes „ami a szívemen a számon” őszinteség. Állítólag szóltak a többiek az énekesnek, vegyen vissza magából, de ő erre nem volt hajlandó. Az eredmény: talán a legjobb „menjanyádba” dal a popzene történetében. Ilyenek manapság már nem születnek.
A dal szövege azonban egy szóval sem említi, kiről is szól valójában. Hogy ez mégis hogy derült ki? Hát úgy, hogy a menedzser beperelte becsületsértésért a zenekart. A Live Killers koncertalbumon szintén szerepel a szám, ott bevezető is van hozzá, a kiadó persze gondosan kisípoltatta a motherfucker szót.
Sex Pistols: EMI (1977)
1976 októberében az EMI szerződteti a Sex Pistols-t, 1977 januárjában szerződést bont velük. A köztes három hónapban a zenekar felvesz egy korszakos kislemezt (Anarchy In The UK), Johnny Rotten és Steve Jones élő egyenes adásban káromkodnak Bill Grundy műsorában, magukra haragítva ezzel a vaskalapos brit közvéleményt, majd januárban elindulnak egy hollandiai turnéra, de a repülőút során elkövetett állítólagos disznóságaik – amiket egyébként az EMI velük utazó képviselője is tagad – miatt gyakorlatilag már a leszálláskor kiadó nélkül találják magukat. Persze nem ők lennének a Sex Pistols, ha nem írnának egy számot erről is, ami aztán minden idők egyik legsikeresebb punklemezére is felkerül – de ezt az EMI helyett már a Virgin adta ki, hogy aztán a két cég 1992 egyesülése utáni újrakiadásokon már az EMI címkéje is ott díszelegjen EMI-t gyalázó dal alatt.
Dead Kennedys: Pull My Strings (1981)
Ezek a csúnya zeneipari oligarchák még az olyan forradalmi stílusokból is bizniszt csinálnak, mint a punk. Felháborító! Ez volt Jello Biafra véleménye is.
A Dead Kennedys 1981-ben egy díjkiosztó gálaműsor, a Bay Area Music Awards fellépője volt. A Knack együttessel együtt jelölték őket a Legjobb New Wave Zenekar címre. A bandának a California Über Alles-t kellett játszania a program szerint. Fehér ingben léptek színpadra, amire egy fekete S betű volt festve, és a szintén fekete nyakkendő csinált belőle dollárjelet. A Kennedys bele is kezdett ismert punkslágerébe, hogy aztán Biafra leállítsa és az egészet és azt mondja. „Állj! Bebizonyítjuk, hogy felnőttünk. Már nem punk banda vagyunk, hanem new wave.” És jött ez a dal, amiben megkapja a magáét minden korporációs kurva. „Unom már az önbecsülést, nem futja kocsira, előregyártott szupersztár akarok lenni, játékszer, lélek nélkül / Unalmas és lassú zenét csinálok, nem művész vagyok, hanem üzletember, saját ötletek nélkül. Elég nagy a farkam, elég kicsi az agyam, hogy sztárt csinálj belőlem? Adj egy kis kokót, eladom neked a lelkem” És ilyenek. A szám közepén még a Knack-nek is megy egy fricska. A zenekar a My Sharona akkordjait pengeti, míg Biafra My Payolát énekel. A payola egy kifejezés arra, hogy a lemezcég lefizeti a rádiót, hogy a kiadó slágereit játssza…
A zenekarnak gyorsan megköszönték a fellépést, aztán kitessékelték őket a díjátadóról. Többet ilyenre már nem is hívták őket. Hát ez volt az amerikai punk aranykora. Azért a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a Dead Kennedys úgy tíz éve csak összeállt egy jó kis sika-kasza nosztalgiaturnéra, még hazánkban is felléptek. De legalább Biafra ebben már nem volt hajlandó részt venni.
Dire Straits: Money For Nothing (1985)
Egy felejthetetlen gitártéma, egy formabontó videó, Sting vendégszereplése, illetve az éppen csúcsra járatott MTV-korszak: csak ennyi kell a világsikerhez. Valamint az sem árt, ha az ember éppen jókor toppan be egy műszaki boltba – ahogy ez Mark Knopflerrel is megtörtént, aki az egyik alkalmazott megjegyzéseit használta fel a dal narrátora, a videoklipeket néző melós alakjához. „Pénz a semmiért, ingyen csajok, a kis buzinak még saját repülője is van” – a szöveg egyszerre mutatja be a nyolcvanas évek hedonista rocksztárjainak életét, illetve az őket irigykedve bámuló átlagember fanyalgását. „I Want My MTV” – énekli ironikusan a Don’t Stand So Close To Me című Police-sláger dallamára Sting a dal végén, a népszerű zenecsatorna európai változatának szerkesztői pedig talán nem értették a lényeget, amikor ezzel a számmal indították a sugárzást 1987-ben.
The Smiths: Paint A Vulgar Picture (1987)
Morrissey szövegeket ezerféleképpen lehet és szokás magyarázni, a Smiths búcsúalbumán a Paint A Vulgar Picture sem kivétel. Tele van utalásokkal, ahogy kell, a cím Oscar Wilde-ot idézi meg, a záró sor egy skót balladából való, a „You just haven’t earned it yet, baby” rész pedig egy régebbi Smiths dalra hivatkozik. A szöveg több szálon fut, egyszerre szól arról, milyen az, amikor valaki rajongóból maga is popsztárrá válik, ahogy arról is, milyen a zeneipar természete. Képzelhetjük azt, hogy korábbi kiadójának, a Rough Trade-nek üzenget a zenekar (vagy bármelyik másiknak, aki folyamatosan feji a rajongókat), de talán még azt is bele lehet magyarázni, hogy Morrissey önbeteljesítő jóslatként mintegy előrevetíti saját jövőjét.
Lemezcég meetingen vagyunk, mert meghalt egy amúgy már rég elfeledett sztár. Mondjuk Marc Bolan, Billy Fury vagy Morrissey valamelyik másik gyerekkori ikonja. Aki most hirtelen megint releváns és fontos lett. És röpködnek az ötletek: „Újrakiadás! Új borító! Duplatasak fotóval! Bónusz számmal! Hivalkodó matricával! / Értékeljük újra a dalokat / Best of! Most of! / BPI, MTV, BBC! Legyetek kedvesek a belga sajtóval is!” Mindent a profitmaximalizálás érdekében. Közben felbukkan a dalban egy megszállott rajongó (aki lehet akár az egykori New York Dolls fanklub vezető fiatal Morrissey, vagy egy olyan ifjonc, aki már az ő fanatikusa). És hogy még jobban kavarodjanak a dolgok, szerepel benne egy olyan sor is, hogy „Nemet mondhattál volna, ha akartál volna. Kiléphettél volna az egészből, hát, nem?!”. Megfejtés nincs, de nem is biztos, hogy kell, lényeg, hogy a dal vicces, keserű és őszinte is egyben.
Morrissey nem játssza ezt a számot koncerteken. Mondjuk azzal a több tucat ugyanolyan, vagy nagyon hasonló válogatással és újrakiadással a háta mögött, ami az elmúlt húsz évben jött össze neki, meg is lehet érteni.
Bëlga: A Producer Dala (2004)
A magyar zenetörténet nem dúskál a zeneiparról szóló dalokban, ami érthető, tekintve, hogy a kilencvenes évekig gyakorlatilag nem volt klasszikus értelemben vett zeneipar az országban, illetve ami volt, arról valahogy senkinek sem akaródzott írni (üdítő, bár nem túl szalonképes kivétel a CPG Erdős Péter című örökbecsűje). Mivel a Bëlga a tömegközlekedéstől a hazai borkultúrán keresztül az érettségire való felkészülésig mindenről írt legalább egy dalt, nem meglepő, hogy ebben is ők jártak az élen. A Producer Dala ráadásul azért nagyon jó, mert a díszletet a mai napig meglehetősen fapados és belterjes magyar zeneipar adja (Aranyzsiráf!), ennek köszönhetjük ezeket a csodálatos sorokat is: „mert ha nincsen rím, akkor nincs sláger / és elmarad a nagy paláver / ha nincsen vicc, nincs dáridó / és nem nyom minket a rádió.” Perfekt.
Fábián Titusz-Szabó Benedek
