Csináld magad, vagy csináld nagyban – Lemezkiadók régen és ma

A Recorder magazin kilencedik számának fókusztémája a zene hátteréről szól, a dalszerzés, a produceri munka és a stúdiókörkép után nézzük a zenepuzzle következő illeszkedő darabját, a lemezcégeket.

A független kiskiadók és major társaik szembenállása hosszú időn át a zeneipar kulcskérdései közé tartozott. Együttesek fejezték ki hovatartozásukat egy adott indie labelhez való szerződéssel, vagy épp oszlottak fel egy-egy meghatározó váltás miatt. Csalódott rajongók kiáltottak Júdást, miközben kedvenceik éppen csak a szükséges lépéseket tették meg a világhír felé vezető (sokszor végzetesnek tűnő) úton. De mennyire állt valójában szemben egymással ez a két ágazat? És egyáltalán, lehet-e, kell-e még erről beszélni 2013-ban?

A nagykiadók és a jóval szűkösebb lehetőségekkel bíró kisebbek szembenállása már a zeneipar születésekor kialakult, de, hogy ne menjünk vissza egészen a kályhához, elég az 1950-es évek rock’n’roll-robbanását megfigyelni, amikor is az akkori major kiadók (Columbia, RCA, Capitol, Decca stb.) helyett egy újonnan létrejött, ismeretlen label fedezte fel és egyengette az új generáció új hangjait. A Sam Phillips által 1952-ben alapított Sun Records egy éve működött csupán, mikor megtalálta és elindította a világhírnév felé Elvis Presley-t, akárcsak később a korszak többi nagy idolját: Johnny Cash-t, Roy Orbison-t vagy épp Jerry Lee Lewis-t is. De ugyancsak kisebb kiadóknál indult Buddy Holly (Coral Records), Eddie Cochran (Liberty), Little Richard (Specialty Records) és lényegében az ötvenes évek összes frissen berobbant előadója. Ugyan ekkoriban még a független jelző nem bírt olyan többletjelentéssel, mint a hetvenes-nyolcvanas években, nem túlzás kijelenti, hogy ez a pár év a kisebb kiadók aranykorának tekinthető.

A Sun Records és társainak tündöklése mentén felrajzolható a függetlenek és nagykiadók több későbbi jellegzetessége. Ilyen például az előbbiek egy adott stílushoz való szoros kötődése. A hatvanas években ez elsősorban a soul világában volt észrevehető, ahol előbb a Berry Gordy alapította Motown, később pedig a Stax Records alakított ki nemcsak egy erős előadói bázist, hanem egy csak rájuk jellemző hangzást is (lásd: Motown sound). Hasonló volt a hetvenes években a főként diszkóban utazó RSO Records vagy épp a nyolcvanasokban a mára első számú hiphop kiadóvá növő Def Jam szerepe is. A függetlenek és major-ök viszonyában szintén mindennapos volt, hogy az előbbiek sokszor csupán kiugrási lehetőségként szolgáltak, hiszen az általuk felfedezett tehetségek egy idő után rendre a nagyobb pénzt és a nagyobb ismertséget biztosító major kiadóknál folytatták karrierjüket (ahogy tette azt például Elvis Presley vagy Johnny Cash is). Ez persze akkoriban nem keltett különösebb felzúdulást. Egészen a hetvenes évek második feléig független kiadónak lenni nem ideológiai, hanem sokkal inkább üzleti kérdés volt. A kisebb kiadók egyszerűen kevesebb pénzből gazdálkodtak és szűkösebb előadói körrel rendelkeztek, mint a nagyok. Ennek érezhető hátrányait jelentette például a kevesebb rádiójátszási idő vagy a komoly disztribúciós részleg hiánya – ez utóbbi miatt ekkoriban mindennaposak voltak a nagykiadók által terjesztett független lemezek.

A punk és főként a poszt-punk robbanás DIY-etikája hozta magával nemcsak a független kiadók reneszánszát, de a már említett ideológiai hátteret is. Az ezt követő bő egy évtizedben sorra létrejövő lemezcégek (Angliában a Factory, a Mute vagy a Rough Trade; Amerikában az SST, a Sub Pop vagy épp a Touch&Go) mind elhatárolták magukat az akkorra nagyjából megszilárdult szereplőkkel bíró big business-től és a lemezfelvételtől kezdve a kiadáson át a terjesztésig mindent maguk végeztek el. Ez az éles, anti-establishment attitűdből fakadó szembenállás egészen a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig fennállt, amikor is az immár „Big Six”-nek nevezett nagyok (Warner Music Group, EMI, Sony Music (korábban CBS), BMG Music, Universal Music Group, Polygram) meglátták az anyagi lehetőséget olyan zenekarokban, mint a Hüsker Dü, a Sonic Youth vagy épp – zeneipari fordulópontként – a Nirvana.

A CREATION RECORDS TÖRTÉNETÉRŐL FILM IS KÉSZÜLT.

Az azóta eltelt évek többek között a zeneipar koncentrálódását hozták, hiszen a kétezres évekre nagy négyessé (Universal, EMI, Warner, Sony Music) redukálódott kör 2012-ben (a Universal és az EMI egybeolvadásával) három szereplősre csökkent. Mindeközben elsőre úgy tűnhet, hogy megmaradt a független kiadók szerepe, hiszen a 2011-es évben 25% körüli részesedéssel bírtak az eladott lemezek tekintetében, valójában azok a jellegzetességek, amik majdnem húsz évig megkülönböztették őket, mára jóformán teljesen eltűntek. Hiszen lehet-e klasszikus indie label az a kiadó (XL Records), amelyiknél Adele szintű szupersztárok lemezei jelennek meg? És egyáltalán, manapság nem, hogy már teljesen máshogy kell kérdéseket felvetni a témában, amikor Radiohead kaliberű nagyágyúk kiadói háttér nélkül (igaz, kiadói disztribúciós segítséggel), maguk jelentetik meg albumaikat?

HAJSZÁK EGY-EGY LEMEZCÉG MEGSZERZÉSÉÉRT: KIÉ LETT A BLUR ÉS KYLIE KIADÓJA?

Az utóbbi pár évben leginkább kétféle trend látszik kialakulni. Egyfelől a tradicionális major labelek mellé teljesen felzárkóztak az ún. mini-major kiadók, amelyek vagy önállóan (Concord Music Group Paul McCartney-val a fedélzeten), vagy a négy (három) nagy valamelyikének pénzügyi segítségével már maguk is komoly pénzügyi háttérrel bíró cégekké váltak (ilyen volt régebben a Britney Spears-t is kiadó Jive, vagy Madonna cége a Maverick, manapság pedig a 14th Floortól a 679-ig számtalan label). Na és persze az is e trend jellemző része, hogy a független kiadók lemezeit sok esetben major-ök terjesztik. Az alternatív-indie szcéna körül mára teljesen elmosódtak a határok, már a színtér közepesen ismertebb együttesei is majdnem mind ezekhez a kiadókhoz tartoznak. Ellenére annak, hogy az elmúlt években soha nem látott mennyiségű, valóban teljesen független kiadó alakult – igaz ezek nagy része kizárólag online működik, ún. netlabel-ként.

MI A DÖRGÉS A DIGITÁLIS ZENEI PIACON? VIHAR ELŐTTI CSEND INKÁBB.

Itt jön be a képbe a másik nagyon fontos trend, és ez természetesen az internet, az online zenehallgatás, -feltöltés és -letöltés korszakának eljövetele. Nem véletlen, hogy, amikor az utóbbi pár évben a zeneipar helyzete szóba kerül, nem az a kérdés, hogy a nagy kiadók hogyan viszonyulnak a kicsikhez, hanem, hogy egyáltalán túlélnek-e a lemezkiadók, és ha igen, meddig. A Bandcamp és Soundcloud korszakában, amikor a fél- vagy teljesen amatőrök és hobbizenészek pillanatok alatt feltöltik az internetre a zenéiket, akkor a szenvedélyen és a romantikán kívül nehéz más indokot felsorolni a kézzel rajzolt cd-borítók mellett. Persze a kiadók (még az egészen kicsi, online labelek) szerepe sem feltétlenül merül ki ennyiben, és továbbra is fontos viszonyítási pontként, marketing vagy kapcsolatépítő és -fenntartó egységekként funkcionálhatnak, de nagyon úgy tűnik, hogy a bevezetőben feltett kérdésre a válasz az, hogy nem. Nem feltétlenül a függetlenek és major-ök szembenállásáról kell beszélni manapság. Persze lehet, de az biztos, hogy nem ez a zeneipar legégetőbb problémája.

Csada Gergely