"Sokkal változatosabb, sokkal érzelmesebb" – Maïa Vidal (interjú)

Múlt csütörtökön nagyon kedves francia sanzonpop szólt az A38-on, előtte készítettünk egy interjút is. A rancidos Tim Armstrong jóbarátját, az európai lelkű, multiinstrumentalista sanzonpop-dívát, Maïa Vidalt faggattuk legnagyobb félelmeiről, hiányos földrajzi ismereteiről és új lemezéről, a hamarosan érkező Spaces-ről.

- Gyerekkorodban klasszikus hegedűt tanultál és ha jól tudom, utáltad. Te akartál játszani, vagy a szüleid erőltették, hogy megtanulj?

- Hét éves koromban kezdtem és körülbelül tizenegy éves koromig imádtam csinálni. Anyukám hegedült, és persze olyan akartam lenni, mint ő. 11 éves koromra már inkább a sport érdekelt, meg minden más hülyeség, ekkor már nem akartam hegedülni többé. Minden évben megkérdeztem, hogy abbahagyhatom-e, de mindig nem volt a válasz. Ezért alapítottam egy punkegyüttest.

- Ez egyfajta lázadás volt a szüleid felé?

- Pontosan. (nevet) Világossá tették, hogy nem hagyhatom abba a hegedülést, szóval kitaláltam, hogy hozzáadok valami pluszt, levágom a hajam és pirosra, kékre, narancssárgára festem. Aztán megtanultam basszusgitározni, szerencsére a hegedű adott egy alapot a többi hangszerhez. Azt volt a legnehezebb megtanulni, utána már minden más hangszer könnyűnek tűnt.

- Játszottál valaha klasszikus zenekarban?

- Igen! És a legviccesebb, hogy a punk éveim alatt. Emlékszem egy fellépésre, ahol a szőke és barna hajak tengerében ültem kék rasztákkal és valaki a családomból azt mondta, hogy nem is baj, elég jól néz ki, hogy ott ül egy csomó egyforma gyerek, és valaki kiemelkedik közülük rikító kék hajjal.

- Legalább könnyen felismertek.

- Így van. (nevet) Mikor gyerek voltam, folyamatosan énekeltem, az emberek meg folyamatosan könyörögtek, hogy hagyjam abba. Sipákoló gyerekhangon nyomtam bármilyen dallamot, ami a fejemben volt. Emlékszem egy dalra Cathy Clarettől, aki egy francia-spanyol énekesnő , az volt a címe, hogy This Is Just A Dream. Azt játszottam, hogy feldobok egy lufit a levegőbe és közben ezt a dalt énekelem. Bár arra sokkal élesebben emlékszem, hogy mennyit mondogatták, hogy fogjam be. Nagyon vicces, minden gyerekkori videón egyedül énekelek a háttérben.

- A szövegeid tele vannak félelmekkel, és szorongással. Olyan ember vagy, aki a problémák elől a saját, személyes csodaországába menekül?

- Volt egy pillanat az életemben, amikor rengeteg dologtól féltem, ezért megalkottam ezt a fajta álomvilágot, hogy kizárjam a rossz dolgokat.

- Mi a legnagyobb félelmed?

- A globális felmelegedés. Ami egy komoly dolog, egyáltalán nem olyan, mint mondjuk a pókok. Egy belső álomvilágot teremtettem a zenémmel, hogy elmeneküljek a valóságtól. Nem tudom, hogy ez csak azért van, mert felnőttem, vagy mert az igazi életem tényleg az áloméletem, hiszen körbeturnézom a világot, és minden este a saját zenéimet játszom, de most újra tudok beszélni, olvasni, gondolkodni ezekről a dolgokról. Régen, ha kinyitottam az újságokat, pánikrohamom lett "csukd be, vidd innen, égesd el!", de most tudok beszélni ezekről anélkül, hogy teljesen lesújtanának, és többé nem kell elfutnom előlük.

- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a zenei háttérhez. Amikor megalapítottad az saját együttesedet, akkor csak a punk érdekelt, vagy mindenféle más zene is, csak épp ezt választottad valami miatt?

- Úgy nőttem fel, hogy mindenféle zenét hallgattam. Világzenét főleg, mert az apukám francia és fanatikus világzene-rajongó. Flamencót, raït, és francia rockot. Egyébként amikor klasszikus hegedűt tanultam, akkor tanultam csárdást is. Az volt a kedvencem, mert már nagyon untam, hogy a repertoár csak klasszikus, és kellett valami izgalmasabb. 2003-2004 körül egy elég rossz időszak volt a zenében. Az egyetlen nő, akit láttam zenét csinálni, az Britney Spears volt. Na és persze ott volt még Courtney Love, meg a Distillers és elég egyértelmű választás volt, hogy inkább a punk felé fordulok. Azt gondoltam, hogy itt van három lány és még ha mi picik és 16 évesek vagyunk is, sokkal badassebbek, mint ti. Ha most lennék 16 éves, akkor nem valószínű, hogy ezt választanám, mert a zenében ma már nem kell elfutni a nőiességed elől. Elég kúl, ahogy az elmúlt nyolc évben alakultak a dolgok a nőknek. Ott van például Regina Spektor, vagy Feist, vagy Ani DiFranco. És persze fiatal voltam és amerikai, úgyhogy van egy ilyen klisé aspektusa is a punk dolognak.

- A punkegyütteseddel, a Kievan Rus-szal egy Coca Cola-hirdetésben is játszottatok. A reklám az American Idol szünetében ment, mindenki láthatta, óriási dolog volt. Azt gondoltátok, hogy ok, akkor ezzel kezdhetünk valamit, vagy inkább arra jöttetek rá, hogy "jaj, ne!"?

- Az élmény egészen szürreális volt, nem mi akartunk szerepelni. New Yorkban játszottunk, ami tök nagy dolog volt, mert mi 4 órára laktunk onnan. Amikor a kólások lányzenekart kerestek, egy csomó ember javasolta nekik, hogy "meg kéne néznetek ezeket a lányokat" és tényleg jöttek és megkerestek minket. Aztán 30-40 fős forgatócsoport érkezett a kisvárosunkba. Persze megvoltak a szenvedős pillanataim, amikor azt gondoltam, hogy kiárusítom magam, de összességében ez egy jó tapasztalat volt. Ezután döntöttem el, hogy korábban leérettségizem, mert rájöttem, hogy mennyi élet van körülöttem, és mennyi mindent lehet csinálni.

- Mit szóltak hozzá a barátaid?

- Szuper büszkék voltak rám. De egy kicsit zavaró is volt, mert az adás után sokan odajöttek hozzám az ebédlőben, hogy láttak a tévében. Volt benne egy kis rosszindulat is, hogy "ja, eladták magukat". A dobosunk kilépett ezután, mert nem akart egy kis helyi bandában játszani, akik csak helyi fellépéseket vállalnak. Aztán mindannyian főiskolára mentünk, és ennyi volt.

- Turnéztatok a Bad Religionnel, az Anti-Flaggel és a Gogol Bordellóval is.

- Istenem, az elképesztően jó volt! (hangosan hahotázik) Akkoriban fedeztem fel őket, és még nem voltak olyan ismertek, mint most. Ez volt a legnagyobb show, amit valaha játszottunk, és ezek voltak az utolsó fellépéseink is a Kievan Rus-szal.

- Az egyetemen aztán elindítottad a saját zenekarodat, a Your Kid Sistert.

- Abbahagytam a punkot és képzőművészetet tanultam. Rajzoltam, animációkat készítettem, szobrászkodtam, és egy ideig hanyagoltam a zenét. Aztán valami konceptuálisat akartam csinálni, és eldöntöttem, hogy Rancid-feldolgozásokat fogok, de a legédesebb, legkevésbé rancidos (unrancid) módon. Azon gondolkodtam, hogy mi lehet az elektromos gitár ellentéte és akkor kezdtem el tangóharmonikázni. Aztán elkezdett hiányozni a színpad, elkezdtem újra dalokat írni, és hamarosan kész volt az első kiadványom (Poison: 5 Rancid Songs That I Love). A célom nem csak az volt, hogy zenésszé váljak, hanem hogy találkozzam a Ranciddal. (nevet) Tudod, megcsinálom a feldolgozásokat, elküldöm nekik, és akkor majd azt mondják, hogy fantasztikus vagy, találkozzunk. És a legjobb, hogy tényleg így lett.

- És most barátok vagytok Tim Armstronggal?

- (nevet) Igen, elértem a célomat.

- Ezután átjöttél Európába, elkezdtél utazgatni, új inspirációk értek. Mit találtál Európában?

- Az Államokban nőttem fel, de az apukám családja francia. Mindig is miszticizáltam Európát, ezért először Barcelonába költöztem, ahol találkoztam néhány nagyon inspiráló emberrel. Azonnal tudtam, hogy maradni akarok. Aztán egy ideig Párizsban éltem, de nagyon nem szerettem ott, ezért visszamentem Barcelonába.  Sokkal jobb Európában élni, mint ahogy képzeltem.

- Milyennek képzelted?

- Nem is tudom pontosan. Talán valamilyen Amélie Poulain-féle dolognak. (nevet) Mindig azt gondoltam, hogy imádok majd Párizsban élni, de nagyon utáltam.

- Miért?

- Nagyon hűvösnek találtam az embereket, és ez talán sztereotípia, de nagyon beképzeltnek. Ezt ne is írjátok bele az interjúba. (nevet) Nem azt mondom, hogy Párizs szívás, csak nem nekem való. Amit a legjobban szeretek Barcelonában, hogy nagyon olcsó ott élni, ezért csomó ember költözik oda a világ minden részéről. Megélnek egy kis múzeumi munkából, és közben csinálják a zenéjüket, a művészetüket. Van olyan barátom, akiről fogalmam sincs, hogy mi a munkája, mert ott senki nem kérdezgeti állandóan, hogy mit csinálsz, inkább sztereotipikusan bohém és vidám az egész. Sokan kérdezik, hogy amerikaiként miért Európában készítem a zenéimet. Nem tudom elképzelni, hogy ezt Amerikában csináljam. Nagyon szeretek itt turnézni, mert vezetsz 5 órát, és máris egy másik országban vagy, különböző emberek között, akik nagyon nyitottak. Amerikában meg tele van a térkép olyan helyekkel, ahová egyáltalán nem akarok menni. Például (ironikus tónusra vált) "oh, lesz egy fellépésem az ohioi Colombusban, vagy Nebraskában". (nevet) Ah, annyira unalmas. Az előző este Szlovéniában voltunk (letakarja a diktafont), amiről eddig még nem is hallottam. Azt tudtam, hogy van Szlovákia. (nevet) Nem tudtam semmit az országról, de az emberek nagyon szerették, amit csinálok. Aztán most itt vagyok Budapesten, ahol még szintén nem jártam, de persze hallottam már róla.  Amennyire az Amerikában való turnézás messzebbre vihet és szupersztárrá tehet, annyira élvezem az életet itt, Európában.

- Térjünk egy kicsit vissza Franciaországba. Georges Brassens egyik dalát is feldolgoztad. Milyen francia zenék voltak még hatással rád?

- (hosszan gondolkodik) Nagy piafos voltam, de már nem hallgatok olyan sok francia zenét. Amikor az Államokban éltem, az apukém alapított egy bandát a barátaival, és minden hónapban klasszikus francia sanzonokat játszottak egy francia étteremben, úgyhogy a francia zene mindig ott lesz a lelkemben.

- Marc Ribot is közreműködött az első szólóalbumodon, a 2011-es God Is My Bike-on. Ő egy igazi legenda az avantgard gitárosok között, hogyan találkoztatok?

- Igazából ő az egyik oka, hogy megszülettem. Marc a Lounge Lizards-zal turnézott Franciaországban, ekkor ismerkedett meg apukámmal. Átbuliztak egy hétvégét, és Marc felajánlotta, hogy ha apukám valaha is New Yorkban jár, aludhat nála. Apukám meg egyszer tényleg felbukkant a házánál egy bőrönddel. Marc mindig is az életem része volt, mint egy nagybácsi-figura. Eljött a Kievan Rus New York-i koncertjére is, és amikor hallotta, hogy min dolgozom, gondoltuk, hogy csinálunk valamit együtt. Ő New Yorkban élt, én Barcelonában, úgyhogy távolsági munka volt. Elküldtem a számot, ő visszaküldte. Szuperjó és hihetetlenül megtisztelő volt. Sikerült meglepnie is, mert a God Is My Bike című számban fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnia. Csak odaadtam neki a kottákat. Azt hittem, hogy csinál majd egy gitáros részt, ehelyett csinált valamit hét különböző gitárral, bendzsóval, elektromos mandolinnal. Csak 3 órája volt megcsinálni az összes dalt, nagyon sajnálta, és remélte, hogy tudok majd használni valami. Én meg mondtam, hogy ne változtass semmit, ez tökéletes!

- Hamarosan megjelenik az új albumod, a Spaces. Mesélj kicsit erről!

- Körülbelül hét hónap alatt lett kész az album, márciusban kezdtük felvenni, és októberre készen volt. Igazából már a God Is My Bike megjelenése után hat hónappal elkezdtem rögzíteni. Szerintem igazán úgy tudsz dalokat írni, ha egyedül vagy a szobádban, de nagyon aggódtam, hogy erre nem lesz lehetőség, mert állandóan turnéztunk. Aztán egyszercsak valami bekattant, és elkezdtem írni, 99%-a az anyagnak úgy született, hogy nem is akartam dalt írni, csak megtalált az ihlet. A szövegek sétálás közbe jöttek, vagy például amikor néztem a táj változását a vonatablakból. Folyamatosan úton voltam, úgyhogy amikor volt mondjuk hat napom valahol, akkor felvettünk egy dalt. Nagyon sokat változtam az előző album óta. Akkor megmutattam, hogy milyen vagyok, az új album inkább elmélkedős, arról amit gondolok, olvastam, milyen filmet láttam, hogyan gondolkodok egy adott témáról. Sokkal változatosabb, sokkal érzelmesebb.

- És zeneileg ugyanolyan lesz?

- Nem! Nincs rajta tangóharmonika. Amikor az egyik első turnémon voltam, valaki ellopta a tangóharmonikámat, és volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy talán más hangszerekre is kellene koncentrálni (nevet). Megtanultam zongorázni, sok autoharp, bendzsó, billentyűsök van a lemezen. Sokkal nagyobb kockázatot vállaltam, mert a God Is My Bike-on rengeteg olyan dolog volt, amit vinnem kellett magammal. Tangóharmonika, játékzongora, hegedű, hordozható dolgok, amiket nem kell bedugnod és azt mondtam, hogy meg tudom oldani egyedül, nem kell segítség. Mostanra mintha lenne egy szobám tele hangszerekkel, csak rámutatok egyre, és megtanulok rajta látszani.

- Mint kisgyerek a cukorkaboltban.

- Pontosan. (nevet)

- Milyen zenét hallgatsz mostanában?

- Nem nagyon hallgatok sok mai dolgot. Az a baj, hogy amikor a saját albumomat rögzítem, egyáltalán nem hallgatok más zenét. Nagyjából egy éve abbahagytam a zenehallgatást, most fel kell frissítenem az iTunes-omat, és visszahozni a zenét az életembe. Nagyon szeretem azt az M.I.A.-dalt, ami pár hónapja jött ki, a Bad Girls-t. A backstage-ben hallgatom a legtöbb zenét, amikor várok a fellépésre, ezzel hangolom magam, és akkor főleg táncolós, vidám, szintipopot hallgatok, mert erre tudok a legjobban ugrálni. Múlt nyáron játszottunk egy fesztiválon az Alt-J-vel. Nem ismertem a zenéjüket, de nagyon kedvesek voltak, láttam őket játszani, és akkor ők is felkerültek a lejátszómra.

- Indie-zenekarokat is hallgatsz, nem?

- Hatalmas Deerhoof-rajongó vagyok. Előző este a Kino Šiškában játszottunk Lubjljanában és láttam, hogy ők is felléptek már ott. De szeretem az Animal Collective-et, St. Vincentet is.

- Ismersz magyar zenéket is?

- A csárdáson kívül nem. Nagyon balkánrajongó vagyok, volt egy ilyen időszakom is, de azt hiszem azok főleg román zenék voltak. Tegnap este találkoztam Lajkó Félix-szel Lubljanában, és azt mondta, hogy talán eljön a koncertre. Mondták, hogy az ő zenéjét mindenképpen hallgassam meg.

interjú: Rostás Eni-Dömötör Endre
interjú- és koncertfotók: Dömötör Endre

az új lemez beharangozó dala, a Wander:

a Spaces című album beharangozója:

az első lemezről való Follow Me klipje:

és az emlegetett Coca-Cola-reklám a Kievan Rus-szal: