Szűcs Krisztián (HS7) ajánlja – Grizzly Bear: Shields

2012.10.03. 18:10, rerecorder

Szűcs Krisztián, a Heaven Street Seven énekes-gitárosa zenekarával a mai napon jelentette meg kilencedik stúdióalbumát, a 2008-as Jazz-t négy évvel követő Felkeltem a reggelt című lemezt – ahogy mi is megírtuk, és rögtön meghallgathatóvá is tettük, a teljes anyag felkerült a zenekar YouTube-csatornájára. Szűcs a HS7-slágerek előadása mellett alkalmanként publikált már zenei tárgyú írásokat különböző magazinokba, most a Recorder felkérésére a Profül-rovatunkba (ahová ismert zenészek, előadók írnak lemezrecenziókat, mint tette azt ICR a Lorn nyári lemezével) a friss, általunk is meghallgathatóvá tett Grizzly Bear-albumot kritizálja.

(Warp/Neon Music, 2012)

Majdnemológia

„Fogadd az egészet közönyösen, beszélj, de ne bízz senkiben, hiszen alig van szó valamiről." Ezek a sorok a Grizzly Bear Shields című, negyedik nagylemezének egyik „slágeréből", a Yet Again című kislemezdal refrénjéből valók. Ez a pár mondat akár az album mottójaként is értelmezhető, és így elsőre talán nem hangzik valami jól, de ez valójában mégis sokkal inkább pozitív, mint negatív észrevétel, a továbbiakban talán kiderül, hogy miért. A Grizzly Bearre természetesen a 2009-es Two Weeks című dalról emlékezhet a zenehallgatók túlnyomó része, amely – ne áruljunk zsákbamacskát – az új album ismeretében is hatalmas kakukktojás a zenekar históriájában, hiszen a Grizzlynek ez az egyetlen, a szó legjobb értelmében vett, igazi, időtlen slágere a mai napig, amit megtámogatott a hozzá készült viccesen nyomasztó, begombázott videó is, a zenekar tagjainak ötszörösre nagyított szemeivel. Ennek a dalnak és az egész előző Veckatimest lemez sikerének nyomán a zenekarra általában a pszichedelikus pop, neo folk és experimentális cédulákat szerették aggatni a sajtóban, lényegében az új lemez sem tér el ettől az iránytól. Az eddig sem túl szegényes hangszerelési arzenál most még sokkal jobban felduzzadt, a rengeteg féle ütős, szintetizátorok, zongorák, különféle hangolású gitárok örvénylő, sokszor dekomponált sokfélesége első hallgatásra egy túlproducerelt anyag benyomását keltik. Azonban sokadik hallgatás után még a leginkább karakteres, megjegyezhető énektémájú dalokból is inkább a hangszeres részek, textúrák, ritmusok ragadnak meg az ember fejében, mint például a lemeznyitó Sleeping Ute és a Yet Again riffje, a lemez „legtökösebb" dalának, a Speak In Rounds-nak a sodró ritmikája, vagy a szépséges zárószám a Sun In Your Eyes hatásosan egyszerű zongoratémája. Ennek az egyik fő oka pedig az, hogy Ed Droste éneke gyakorlatilag az első pillanattól az utolsóig egyetlen, homogén érzelmi tartományban mozog, valahol egy ködös new englandi erdőszélen, dombtetőn sétálgatva, hóna alatt egy Robert Frost kötettel, MAJDNEM tét nélküli merengésben. És a tétet, a mélységi dimenziót pont a hangszeres részek adják meg, a néha már untatóan szép éneket ellenpontozzák feszültséggel, diszharmóniával (Speak In Rounds), vagy éppen még inkább fokozott ünnepélyességgel erősítik (Gun-Shy). Ugyanakkor az ének és a dalok jellege azt is magával hozza, hogy az igazi robbanás, a katartikus pillanat soha nem jön el, folyamatosan hiányérzet marad, ami – ki tudja hány százalékban tudatosan – a lemez legfőbb erejévé válik. Egy kicsit lehet sajnálni, hogy az a horizont, amit a Two Weeks pop-zsenialitása felvillantott, talán végleg bezárult, viszont kapunk helyette egy állandóan alattomos, felszín alatti forrongásban levő pasztellszínű, de izgalmas világot, ami nem adja túl könnyen magát. Ilyen értelemben talán nem istenkáromlás szóba hozni a Genesis The Lamb Lies Down On Broadway-ét a '70-es évek progresszív rockjának csúcsművét, amihez képest ez a mai, hasonló igénnyel készült lemez sokkal kevésbé virtuóz, burjánzó, érzelmi szélsőségekre építő, de éppen ezért kortársibb és áramvonalasabb is. Ha már itt tartunk persze nem könnyű nem meghallani az A Simple Answerben egyszerre a fiatal Peter Gabrielt és az Arcade Fire-t is, de a kényszeres hasonlítgatások labirintusába ma már végképp felesleges elindulni. A Shields számai dalszempontból gyakran félbehagyott mozdulatra hasonlítanak, mintha az elkezdett dolgot nem lett volna a szerzőnek kedve vagy ihlete úgy istenigazából befejezni, és ez is a töredékesség érzetét erősíti. Összefoglalva, egyfelől sajnálatos a pop-potenciál teljes kiiktatása a Grizzly Bearből, másrészt viszont örömteli, hogy még sokak számára vonzó tud lenni egy olyan zenekar, aki látszólag semennyire nem hajlandó tudomást venni a külvilág farkastörvényeiről. Persze a medve megteheti, hogy fittyet hány a farkasokra.