ICR ajánlja – Lorn: Ask The Dust

Sok év eltelt már azóta, hogy a Los Angelesből indult, post-Dilla instrumentális hiphop és elektronika házasságából kinőtt beat mozgalom hálószoba-producerek százait hódította meg és fulladt ki a wonky végletes botladozásában, majd fejlődött tovább az egyre többet emlegetett bass music terebélyesedő olvasztótégelyében. A zászlóvivő Flying Lotus felkaroltja, a mindössze 25 éves Marcos Ortega, azaz Lorn nem állt be a klónok háborújába, friss albumával másodjára bizonyítja, hogy az igazi művész következetesen járja saját útját és zenéje együtt fejlődik személyiségével.

Nagyra tartom azokat az előadókat, akiknek a zenéjében nincs mellébeszélés, nincs megfelelni vágyás, és érezni az őszinteséget. Már a bemutatkozó brainfeederes Nothing Else-t (2010) hallgatva is az volt az érzésem, hogy a milwaukee-i srác szívvel-lélekkel zenél – és ez a lélek helyenként olyan sötét, haraggal teli, amit elektronikus hiphop-ban talán még soha nem fejeztek ki ilyen erőteljesen. Ebben egyébként része volt Chris Clarknak is, aki hangmérnökként dolgozott a súlyos, 140 bpm körüli dupla-tempós electro/hiphop/idm dalokon. Merthogy Lorn zenéi hiába 2-3 percesek, távol állnak a loopolt ütemektől, struktúrájuk van, és ami még fontosabb, a beatek és basszusok kegyetlen precizitása és ezek sötét tónusa nem hagyják vákuumban a zenét – rengeteg finom részlet, dallam egészíti ki és teszi érzelmileg is telítetté, széppé.

Ez a telítettség még inkább hangsúlyossá válik, kiteljesedik, az időközben a Brainfeedert is terjesztő Ninja Tune égisze alatt megjelent Ask The Dust negyvenöt perce alatt. Lorn előjött nagyapja észak-wisconsin-i sivár, jéghideg tóparti házának izolált menedékéből, körbeturnézta a világot (járt Budapesten is, ahol a Funktion One hangrendszerrel közösen elkövetett merényletben magam is maradandó „sérülést" szenvedtem), kinyílt előtte a világ, talán valamelyest megbékélt magával – és démonaival, apjával is – így zenéje érettebb lett. A melódiákat, melyeket leginkább pályatársához, Nosaj Thinghez kapcsolom, felváltották Amon Tobin géniuszát idéző, árnyaltabb, mélyebb tónusok, melyeket már ritkábban szintikkel, mint inkább klasszikus hangszerekkel szólaltat meg. Az organikus hangzást élő dobok is erősítik, ráadásul saját, eltorzított hangjától még inkább személyessé, emberközelivé válik az Ortega bevallása szerint már kevésbé hideg és szigorú, inkább olajos, elmosott, kísértetjárta zene.

A szellemjárás rögtön az El-P pszichedelikus-radikális hiphopját idéző nyitány után kezdődik (Ghosst), és nyomaszt minket tovább az LP egyik leghatásosabb darabján keresztül, az éneklős Weigh Me Downban is. Az oktávokkal letranszponált, félelmetes beszédhangok a Diamond lassú hömpölygésében is előkerülnek, ugyanígy az egészen megkapó The Gunban is, de már nyugtatóbb módon. A komolyzenei, helyenként egészen színpadias (The Well, Dead Dogs, Ghosst(s)) betétek olyan egyedi atmoszférát teremtenek a korai techstepre jellemző szikár, fémes, roboti basszusokkal, effektekkel, melyet a már említett Amon Tobin óta nem is hallottam mástól. Ha pedig két év alatt ennyit fejlődött Lorn zenéje, úgy gondolom minden adott számára ahhoz, hogy az elektronikus zene hasonlóan emblematikus, kiemelkedő kísérletezőjévé váljon.

Ahogyan ő maga mondta: ez az album már nem céltalan haraggal van tele, mint elődje, és bár elméje ritkán nyugodt, csak az alkotás jelenti számára – ha nem is feltétlenül az örömöt, de – az igazi békét. Ez az útkereső, vívódó alkotói szellem(járás) adja az Ask The Dust velejét, minden súlyát és szépségét, és teszi az év egyik legkiemelkedőbb, legizgalmasabb albumává.

Gál Zoltán (ICR)

http://ninjatune.net/artist/lorn

az Ask The Dust beharangozó klipje a Ghosst(s)-hoz:

a Weigh Me Down: