Műfajok között, műfajok felett – At The Drive-In

2012.04.16. 14:45, rerecorder

A 2012-es év egyik első nagyon jó híre az volt, hogy összeáll az At The Drive-In, pár napja meg is volt a visszatérő koncert, pár órája pedig az élő közvetítésben is követhető Coachella fesztiválon is lezajlott a texasi kultzenekar várva várt fellépése. Ennek örömén, most tekintsük át az At The Drive-In történetét, és kezdjük a vége felé: „You’re a robot, you’re a sheep!” – kiáltotta Cedric Bixler-Zavala énekes egy stagedive-oló srácra 2001 januárjában az ausztrál Big Day Out fesztiválon, majd nemes egyszerűséggel lebégette a mosholó közönséget. Hogy pontosan elhelyezzük az eseményt az időben, ez pár hónappal az At The Drive-In utolsó nagylemezének megjelenése után történt – igaz, a kifakadást közvetlenül megelőzte még némi ópiátszármazék elfogyasztása, valamint három dal hisztérikus előadása is. Amikor Cedric látta, hogy Fugazit idéző szavai süket fülekre találnak a zenekarért teljesen megőrülő tömegben, az At The Drive-In levonult a színpadról, és nem is tért vissza, pár héttel később, az európai turné kellős közepén pedig fel is oszlott.

2012 januárjáig úgy tűnt, hogy ez volt az At The Drive-In történetének vége. Persze már az új millenniumig vezető út is meglehetősen kanyargós volt az 1994-ben a mexikói határ közelében lévő El Pasóban alakult zenekar pályáján. A város saját érdektelensége miatt érdekes igazán, ugyanis semmilyen színtér nem létezett Texas ezen részén, és pont ez lehetett a kulcsa, hogy a zenekar megpróbált egy sajátos hangzásvilágot kialakítani. Az első pár EP-t hallgatva mindez a punk egy furcsább értelmezésben merült ki, de már jelen volt egy-két megcsavartabb gitártéma és Cedric már akkor is elég különc gyerek volt a mikrofon mögött. Bár később nagyon rájuk ragadt a „poszt-hardcore” címke, korai éveikben semmi közük nem volt a kilencvenes évek hardcore hangzásához, inkább a washingtoni Dischord kiadó indie-rock és poszt-punk előadói ihlették meg a korai korszak fő dalszerzőjét, a gitáros-vokalista Jim Wardot és a frontember Cedricet. Az ismertség és az egyedi megszólalás hiányának végül az elképesztő mennyiségű turnézás mellett az vetett véget, mikor az első nagylemez (Acrobatic Tenement – 1996) után a dobos Omar Rodríguez-Lópezről kiderült, hogy sokkal jobban tájékozódik a gitáron, és az 1997-es El Gran Orgo EP-t már ő játszotta fel ezen a hangszeren (Ward ki is lépett egy időre).

Viszonylag gyorsan rájött mindenki, hogy ebben az új, dallamosabb és határozottabb irányban van a jövő, és miután Ward visszatért, már Omarral ketten írták meg az 1998-as In/Casino/Out című második nagylemez dalait, és ekkorra már végképp senki nem tudta őket beskatulyázni: az akkori indie emo hullámhoz túl erőteljesek voltak, arról se lehetett szó, hogy egy kalap alá kerüljenek a csúcson lévő Refuseddal (amely szintén idén tért vissza a színpadra és a Coachellán is fellépett), a dalok pedig nem voltak elég slágeresek ahhoz, hogy egy ilyen műfaji zabigyerek sikeres lehessen. Elmenni mellettük viszont nem lehetett, így a Murder City Devils után 1999-ben a már nagykiadós, igen felkapott Jimmy Eat World vitte el őket turnézni, és így Európát is meghódíthatták. A lassú haladás és a kemény munka után a fiúk ekkor váltottak sebességet a szamárlétrán való haladásban, az 1999-es Vaya EP után ugyanis egy még nagyobb koncertpartner, a Rage Against The Machine következett. Morellóékkal jónéhány párhuzamot fel lehetett fedezni, hiszen a zenei különbségek ellenére mindkét zenekarban egy különleges stílusú gitáros játszott, és mindkettőt egy baromi szuggesztív félőrült vezette. Az igazi csúcs azonban csak ezután jött: a 2000-ben a Beastie Boys saját lemezcégénél megjelent Relationship Of Commandot a korábbi nu-metal pápa, Ross Robinson felügyelte producerként, énekelt rajta vendgéként Iggy Pop, a dalok pedig villámsebességgel delegálták Cedricéket a TV-műsorok színpadára, fesztiválokra, ismertségi csúcsokra és kokaincsíkok fölé. 2000 augusztusától heteken át mindenki róluk beszélt, az elmebeteg koncerteket adó, még sosem hallott zenét játszó, mégis slágereket író afrofrizurás punkokról, akik egyszerre estek rengeteg kategóriába úgy, hogy egyikbe se fértek be.

A művészi csúcs elérése azonban nem tett nekik jót, hiszen underground kölykökről volt szó, akiket az ismertség nyomása kevesebb, mint egy év alatt szétszedett és drogfüggővé tett, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ugyanakkor a lejtőn is underground kölykökről volt szó, akik a szétesés után pár hónap alatt összeszedték magukat: Omar és Cedric a progresszív rock történetében kezdtek új fejezetet The Mars Voltaként, míg Jim, Tony Hajjar dobos és Paul Hinojos basszusgitáros pedig Sparta néven az új évezred egyik nívós rockzenekarát alapították meg. Évekig úgy tűnt, hogy az At The Drive-Innek eszében sincs egy ráadás (pedig a rajongótábor a feloszlás után megtöbbszöröződött), és még a legvalószínűbb időszakban, a Sparta csendes pihenője alatt sem alakultak újjá, ám 2012 januárjában – miközben mindkét utódzenekarnak készült már az új lemeze – a fiúk a One Armed Scissor című ATDI-dal szövegével játszva bejelentették az év egyik legjobb hírét: This Station Is Now Operational!