„Megszelídíthetetlen voltam, afféle vad gyerek” – Patrick Wolf

A nyomtatott Recorder magazin 4. lapszámában megjelent Lamb-, Empty Music-, Astronautalis- és Jamie Woon-interjúk bővebb verziói után ma – Szent Patrik napjának, március 17-ének, az írek nemzeti ünnepének örömére – az anyai ágon ír származású Patrick Wolffal való beszélgetésünket is leközöljük teljes terjedelmében. Az extravagáns koncertjeiről híres multiinstrumentalista-producer-dalszerző-énekes, aki Patrick Denis Apps néven született 1983-ban Londonban, már pályája első évtizede alatt igen szép és változatos életművet hozott létre: diszkográfiájában az elektronikus alapú Lycanthropy (2003) és a folkos Wind In The Wires (2005) után a 2007-es The Magic Position volt az áttörést meghozó színes „pop” lemez, a 2009-es The Bachelor volt a fenséges-monumentális album, a 2011 nyarán megjelent Lupercalia pedig a fenséges-monumentális pop lemeze – amit decemberben a Together című klipdal mellett hat újabb számot tartalmazó Brumalia EP is kiegészített még. Az legjobb pillanataiban Rufus Wainwright és Antony szintjére is felérő farkasfiút már XXI. századi melegikonok című cikkünkben is emlegettük pár hónapja, év végi bécsi fellépése előtt pedig egy húszperces interjúra is sikerült elkapnunk.

- Mikor jöttél rá, hogy a zene lesz az életed?

- Nyolcéves lehettem, mikor egy kórusban kezdtem énekelni, hetente háromszor egy templomban. Az életritmusom onnantól a zenéhez hangolódott, hegedülni is tanultam, és egy nagyzenekarban is kezdtem játszani, szóval szinte minden este vagy kórussal, vagy zenekarral voltam. Egyszerűen otthon éreztem magam a színpadon, zenekarral vagy szólóban is. Úgy 11-12 éves korom körül sok gondom volt a suliban, kívülállónak, kirekesztettnek éreztem magam, és folyamatosan zaklattak, terrorizáltak. Akkor merültem bele jobban a klasszikuson kívül más műfajokba is, főleg az elektronikus zenékbe. Björk és PJ Harvey is belépett az életembe, és nagyon inspirálóan hatottak rám, mikor őket bámultam őket a tévében, vagy hallgattam a rádióban. Mindegy volt, hogy klasszikus zene, rock'n'roll vagy pop – csak azt éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. De senki sem hitt bennem abban az időben. Manapság teljesen más a helyzet, tele vagyunk tinisztárokkal, mindenki a 12-13 éveseket keresi, kihasználják és kis szörnyekké változtatják őket. Én akkoriban épp nem tudtam jól énekelni, mert elkezdett mutálni a hangom, szóval gondoltam, hogy akkor csak dalokat fogok írni – de azok akkor még elég rosszak voltak. 18 éves koromban jutottam el odáig, hogy képes lettem rá. El is kellett költöznöm otthonról emiatt. Nem akartam iskolába járni, nem láttam értelmét, hogy matekot, angolt vagy bármilyen tantárgyat tanuljak. Ha ihletet akarok meríteni mondjuk az irodalomból, csak elmegyek a könyvtárba és kész! Egy kisebbfajta csoda történt velem, és 16 évesen lehetőségem nyílt, hogy eljöjjek otthonról. Találtam munkát, és már 16 évesen fenn tudtam tartani magamat. Két év alatt rengeteg helyen dolgoztam, de mindig kirúgtak, mert egyáltalán nem érdekelt a munkám. Aztán 18 évesen végre elérkezett a nagy lehetőség, elkészültem az első lemezemmel. Egész idő alatt csak dolgoztam és dolgoztam, folyamatosan dalokat írtam és csiszoltam a képességeimet. Nem tudom, honnan jött ez az ösztön, egyszerűen úgy éreztem, azt kell tennem, amit természetesnek érzek, csak sajnos senki nem azt várta tőlem, amit természettől fogva akartam, így rengeteg áldozatot kellett hoznom.

- Összetűzésbe kerültél a szüleiddel, azért kellett otthagyni az otthonodat?

- Nagy problémák voltak, például a szexuális beállítottságom. Meg aztán elég megszelídíthetetlen voltam, afféle vad gyerek, azt hiszem. Nem akartam, hogy bárki is azt mondja, hogy nem zenélhetek, vagy hogy sosem lehetek No. 1 a listákon! Tudod, 18 évesen teljesen más ambícióim voltak, mint most. Sok konfliktusom volt emiatt, összetett dolog volt ez, de nem csak erről szólt. Például ott voltak a tanulmányaim. Klasszikus zenei iskolába jártam, de folyton vitatkoztam a tanáraimmal: a kompozíciók nem voltak elég radikálisak számomra, semmi sem volt elég jó. Akkoriban nagyon szenvedélyes voltam, meg akartam változtatni a dolgokat, a történelmet, meg ilyenek.

- Honnan jött nálad ez a farkasmánia? A Wolf művésznév, az albumcímek, Lycantrophy, Lupercalia…

- Az csak két album az öt közül, és nem is egymás mellettiek – tíz év telt el köztük. A Lupercalia a farkas ünnepe, ennek az identitásomnak az ünneplése. Már tíz éve... Tudod, van a mítosz a két fiúról, akik egy anyafarkas tején nevelkedtek.

- A római mitológia...

- Igen. Szóval már tíz éve, hogy emberből farkassá – Patrick Wolffá – lettem. És most, tíz évvel később, már ez a másik ember vagyok, aki szerelmes, révbe ért, lenyugodott. Fontos megmutatni, mekkora különbség van az első album zaklatottsága, pánikhangulata és zavarodottsága, illetve a mostani ötödik album békéje és harmóniája közt.

- Ha visszatekintesz az öt lemezedre, hogyan viszonyítod őket egymáshoz?

- Nem nagyon tudok mást mondani az albumokról, csak hogy olyanok, mint az egymást követő fejezetek egy életrajzi könyvben. A Lycantrophy a legegyszerűbben fogalmazva én vagyok 18 évesen – az a kamaszkori lemezem. A produkciós megoldásait tekintve egy tinédzser lemez, nagyon fájdalmas, kissé agresszív és szélsőségesen drámai – minden, ami 18 évesen vagy. A következő lemez, a Wind In The Wires idején visszatértem a természethez, azon keresztül próbáltam megtalálni önmagam és kiépíteni vele egy kapcsolatot. Mindeközben végre talán jobban felfedeztem magamnak a folk zenéket, sokkal több folkot hallgattam. De az elektronikus zenéért is oda voltam, igyekeztem ötvözni az elektromosságot és a természettel, miközben zöld ágra kellett vergődnöm a húszas éveim elejének azzal az érzésével, hogy „ó, az életem most kezdődik igazán, már nem voltam többé tinédzser, újfajta dolgokkal kell megbirkóznom és nem igazán tudtam, hol kezdjem!”

- És mi volt a helyzet a következő The Magic Position albummal?

- Az teljesen eszképista lemez, az volt az én nagy szökésem. Menekülés az élet dolgaitól, a józanságtól, abba a hedonista életstílusba, amit akkoriban éltem. Mindemellett elég punkos dolog is volt. Akkoriban kerültem egy nagy lemezkiadóhoz, és ott azt akarták, hogy csináljak egy poplemezt, és én azt hittem, hogy azt is csinálok, csakhogy igazából akkor már vagy hét-nyolc-kilenc éve nem hallgattam popzenét, így fogalmam sem volt róla, hogyan kell szólnia. Szóval egy lázadó állásfoglalás lett belőle, az albumborítótól kezdve minden másig, az egész egy nagy „baszd meg!” volt (elneveti magát), a világ felé, a popzene felé meg mindenki felé. Tudom, az emberek valamiért félnek az izgalmas dolgoktól az életben, én viszont próbáltam mindent kiadni magamból.

- Ezután jött a 2007-es The Bachelor.

- Az a kijózanodás lemeze volt a húszas éveim közepén. Az időszak, mikor az élet kezdett komoly dologgá válni, és rájöttem, hogy nem vigyáztam magamra. Az egy elég ijesztő pontja volt az életemnek. Egyedül éltem, már vagy két-három éve nem voltam randizni, de közben meg emberek ezrei előtt koncerteztem, szerepeltem a tévében az egész világon. Pánikba estem, úgy éreztem, teljesen elvesztettem önmagam, de úgy gondoltam, ahelyett, hogy szünetet tartanék, hogy mielőbb kikecmeregjek ebből a helyzetből, jobb, ha készítek egy albumot erről az érzésről. A címe The Bachelor, mert egy agglegényről szól, aki lehet, hogy sosem fog megházasodni, azt gondolja, őt egyszerűen nem lehet szeretni. Nagyon fontos volt elkészítenem ezt az albumot, hogy aztán eljuthassak a Lupercaliához, ami a béke és harmónia lemeze. Végre megértettem, ami az elmúlt 15 évben történt. Pszichoterapeutához jártam, hogy jobban megértsem magam, mielőtt új dalokba vágok, hogy ne csak a régi bejáratott dolgokat ismételgessem. Fontos volt, hogy tovább tudjak lépni, elsősorban magamon kellett segítenem, hogy továbbra is tudjak zenét írni. A Lupercaliát béke, harmónia, nyugodtság és megértés jellemzi, önbizalommal teli lemez. Remény van benne, ami a többi albumon nincs. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen lemezt csináltam, rengeteg megpróbáltatáson kellett keresztülmennem, hogy elérjek ehhez a ponthoz.

- A Lupercalia egy nagyon pozitív album, de a turnéján nem csak az új dalokat játszod. Mikor a korai számaidat hallgatod vagy játszod a koncerteken, áthat ugyanaz az érzés, mint annak idején, mikor írtad őket? Nem érzed magad rosszul, amikor visszamerülsz azoknak a régi számoknak a világába?

- Nem, mert tudom, hogy vannak dalok, amiket az emberek hallani szeretnének. Nem is értem igazán, hogyan vetítik ki a saját életükre, mert ezek elég személyes dalok. Például mikor olyan számokat követelnek kórusban, mint az első lemezről való The Childcatcher – mintha az egy vicces dal lenne. Bekiabálják, hogy „The Childcather! Játszd el azt, az micsoda egy őrült szám!” Legszívesebben leültetném őket és mutatnék nekik levelet rajongóktól, akiknek tényleg segített ez a dal egy nehéz élethelyzetben – szóval ez nem egy viccdal. Én úgy vagyok vele, hogy félre kell vonulnom, le kell ülnöm, és gondosan mérlegelnem kell, hogy bizonyos dalok milyen hatást kelthetnek azon az estén, csak poénként érvényesülnek vagy megértik-e őket. Ezért van az, hogy csak a koncert előtt fél órával írom össze a dalsorrendet. Kiderítem előbb, hogy milyen az ország atmoszférája, például hogy olyan országban játszom-e, ahol az emberek depressziósak. Vagy akár az is számít, hogy milyen nap van, például hétfőn jobb, ha nem csak a pozitív dalokat játszom, hanem egy jó adag sötétebb dalt is, mert attól néha jobban érzik magukat az emberek, mintha csak a képükbe dalolászom, ná-ná-ná (dalolászik). Minden az adott estén múlik, mert sokszor van – és itt nem akarok rasszista lenni, vagy sztereotípiákban beszélni – hogy országhatártól országhatárig más-más érzést kapsz az ottani emberektől, máshogyan értékelik a zenét, ami persze szerves része a különböző kultúráknak. Szerencsére sokféle dalom van, sokféle hangulatból tudok választani, és így igazodni tudok egyes városokhoz. Az egyik egy iparváros, ami épp gazdasági válságtól szenved, a másik pedig nyüzsgő, zsezsegő város. Ki kell találnod, hogy hol milyen üzenetet akarsz közvetíteni.

- Ez a nagyzenekari pop hangzás, amit az utóbbi pár lemezeiden alkalmazol, néhol olyan együttesekre emlékeztet, mint a My Life Story vagy a Divine Comedy. Ismerted ezeket?

- Persze, emlékszem rájuk, és eszembe juttatják a britpop korszakot, amikor minden finoman cinikus, finoman szarkasztikus volt, de ez nem igazán hatott rám dalszerzőként. Ehhez a fajta jellegzetesen brit, aprólékos megfigyeléseken alapuló szarkasztikus dalszerzői vonalhoz nekem nem sok közöm van A hangszerelést tekintve persze látom hasonlóságot, amire célzol.

- Ha ezt a szarkasztikus brit vonalat nem is, milyen dalszerzői tradíciót érzel magadhoz közel?

- Azt mondanám, hogy inkább azt a vonalat, amit Leonard Cohen, Buffy Sainte-Marie, Joni Mitchell, Joan Baez, Bob Dylan neve fémjelez... illetve PJ Harvey-t vagy Kate Bush-t. Nálam az egész a fantáziáról, a valóságról, az empátiáról szól, csak érzésekről, érzelmekről, amihez nem kell túl sokat használnod az agyad. A dalszövegeim nem intelligensek, én magam sem vagyok egy intelligens valaki: elég buta vagyok, zsigeri lény, az ösztöneimre hallgatok.

- És az olyan mai előadókról, mint Rufus Wainwright vagy Antony, hogyan vélekedsz? Az énekhang, az érzelmek terén akadnak közös pontok a művészetetekben...

- Úgy gondolom, hogy Rufus Wainwright – ahogy mondtam, velem ellentétben – igazán intelligens zenész, elég sokszor olyan apró megfigyelésekre épülő dalszövegei vannak, amilyenekről beszéltem. Anthony a totális ellentéte, mármint ő is nagyon okos ember, ám a zenéje nagyon ösztönös és zsigeri. De igazából senkihez sem hasonlítanám magam.

- A 2009-es bécsi koncerteden néhány dal kapcsán említetted, hogy itt születtek. Mennyi időt töltöttél Bécsben? Különleges hely számodra?

- Egy egész telet töltöttem itt 2006-ban, amikor a The Magic Positiont készítettem. Felettébb inspiráló időszak volt, rengeteg dalt írtam. Azért jöttem, hogy írjak, hogy befejezzem az albumot, és sok demót vettem fel – a mai napig használok olyan apró részleteket, amelyeket abban az időszakban készítettem, mert nagyon ritka, hogy ennyi időm van magamra. Rengeteg ember vesz körül minden nap, de akkoriban volt arra időm, hogy a kis kuckómban, az egyszemélyes ágyamban heverésszek, volt időm gondolkozni, álmodozni. Mindezt egy olyan városban, ahol sohasem jártam azelőtt – ettől csak még izgalmasabb lett az egész. Esett hó, fiatal voltam... Biztos vagyok benne, hogy a jövő még sok boldog pillanatot tartogat, de az volt az utolsó időszak, mikor teljesen ki tudtam kapcsolódni. Olyan emberekkel dolgoztam a stúdióban, akikkel azelőtt még csak nem is találkoztam, például Patrick Pulsingerrel (osztrák elektronikus zenei DJ-producer, a Cheap Records egyik alapítója – a szerk.) Ráadásul nem sokat beszéltek angolul, senki sem akart cseverészni velem, csak zenével foglalkoztunk. Klassz volt.

- A fellépő ruháid elég extravagánsak. Hogyan választod ki őket?

- Ezek voltaképp egyfajta kiterjesztései a daloknak, dalszövegeknek vagy a borítóképeknek és az egész vizuális megjelenésnek, ami abból eredeztethető, ahogy megpróbálom a dalszövegeket és a zenei hangulatokat egységbe foglalni. Ezek egyedi ruhadarabok, nem a boltban vásárolom őket, kifejezetten a koncertekre készülnek. Sokszor működöm együtt fiatal divattervezőkkel vagy olyan neves figurákkal, mint amilyen Alexander McQueen is volt (az extravagáns brit divattervező 2010-ben, negyvenévesen lett öngyilkos – a szerk.). Próbálom beavatni őket a dalokba, elmondom nekik, miről szólnak, mit érzek, milyen egy-egy adott dal karaktere, és utána közösen dolgozunk az ötleteken. Minden nagyon személyes abban, amit csinálok. Zavarna, ha pont a jelmezekkel lenne ez másképp. Voltaképp ezek nem is jelmezek, inkább maguk a dalok vizuális formába öntve.

- Azon a 2009-es bécsi koncerteden is legalább ötször átöltöztél…

- Igen, az aktuális The Bachelor szellemiségéhez passzolt, ahol nem voltam igazán biztos a belső énemben, és fel kellett azt páncélozni, mintha csatába indulnék. Kemény volt, olyan durva anyagokat használtunk, mint a bőr, a fa vagy a fém. Az egy teljesen más dolog volt, mint a mostani turné.

- Azon a koncerten legalább öt különböző hangszeren is játszottál. Van köztük kedvenced?

- A mélyhegedű az én első számú hangszerem, mostanra az vált az erősségemmé. De az ukulele az alapja majdnem minden dalnak, amit az utóbbi időben írtam.

- Ukulelén komponálsz leginkább?

- Mikor úton vagyok, akkor igen, de egyébként otthon inkább zongorán szoktam. Az ukulele inkább a ritmusosabb dalokhoz van, a zongora pedig inkább a dallamosabb, vonós hangszerelést kapó számokhoz. De bármilyen hangszeren tudok zenét szerezni, a megfelelő idő és hely kérdése csak, ha jön az ihlet.

- Mi születik meg előbb a dalszöveg vagy a zene?

- Ez változó. Van, hogy csak úgy jön egy dobütem, vagy például van egy dal az új EP-n, Pelicans a címe – azt egy nagyon régi számom ihlette, amit még 17 évesen készítettem a hálószobámban, régi hangmintákból. Amúgy az irodalom a legnagyobb ihlető, olyan, mint egy óriási gyár, amiben ott van mindenféle összetevő, amikből különböző dalok készülhetnek, régi és új szövegek, sok könyv. Igazából csak bíznod kell magadban, mint szerzőben, és az ihlet bárhonnan jöhet.

- Hogyan született a Brumalia című az új EP-d, melyen a Lupercalia album Together című dala mellett hat új felvétel szerepel?

- A Brumalia természetesen kapcsolódik a Lupercalia albumhoz, azzal a különbséggel, hogy ez egy kis háztáji produkció. Míg a Lupercaliát hatalmas stúdióban, vonószenekarral, extravagáns produceri munkával készítettem, addig a Brumaliát egy kis stúdióban, a hangmérnököm stúdiójában vettem fel. Senki sem lihegett a nyakunkba, nem szólt bele kiadó, senki sem gyakorolt rám nyomást, csak magam voltam, én diktáltam a szabályokat. Éppen ezért nagyon személyes anyag lett. Persze a Lupercalia is nagyon személyes, de ez az EP a zenéjét és a hangzását tekintve is különleges. Az embereket talán leginkább a kezdeti zenéimre fogja emlékeztetni, hiszen akkoriban is egyedül, saját magam számára készítettem a lemezeimet. A kiadó megkérdezett, ki akarom-e adni kislemezen is a Togethert, és amikor igennel feleltem, azt mondták, csináljam. Három hetet töltöttem a stúdióban az új dalokkal, teljesen a magam kedvére, csak hogy a zenét vegyek fel. Azt hiszem, ez az egyik kedvenc anyagom azok közül, amiket az utóbbi időkben csináltam

- Az EP-hez a borítófotót Patti Smith készítette. Ez hogy történt?

- Már nyolc olyan koncertünk volt, amin vele léptem fel, hegedűn és hárfán játszottam az kísérőzenekarában. Valósággal a szárnyai alá vett, szoros barátság alakult ki köztünk, illetve köztem és az együttese között is, sokat lógunk együtt, már egy csapatnak számítunk. Patti folyamatosan kreatív, állandóan fotókat készít azokról a dolgokról, amiket lenyűgözőnek talál, mindenhova magával viszi a Polaroid fényképezőjét. Volt egy koncertünk Angliában egy tengerparti városban, télen. Pont ilyen téli fotókat kerestem, és volt ez a két komor kép, amiket egy vonatállomás parkolójában készített rólam egy fagyos, hideg napon, és tökéletesek voltak borítónak.

- Ha már a fotóknál tartunk, van egy híres képed, amin Amy Winehouse-zal együtt szerepelsz. Az mikor készült?

- Megkért, hogy menjek vele az amerikai turnéjára előzenekaroskodni, még 2007-ben, szóval együtt koncerteztünk Amerikában és Kanadában. Ugyanannyi idősek voltunk, és mindketten ugyanazt a fajta kis utat kezdtük járni, a zenei pályánk elején... Hát igen. 2011 egy nagyon furcsa év volt, olyan nagy zűrzavart érzek most a világban, és akkor hirtelen elveszteni olyasvalakit, mint Amy Winehouse – egyszerűen őrület!

interjú: Déri Zsolt / Biczó Andrea

koncertfotók: Biczó Andrea

rajz: Szabó Sára

http://www.patrickwolf.com

egy részlet az interjút követő bécsi koncertből:

16 dalnyi 2009-es koncertfelvétel + néhány videoklip:

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------.