Szónikus mise – Amebix

2011.12.30. 17:30, rerecorder

Miközben a fél világ izgatottan várta a Mastodon új albumát – aminek az elitista metálosok előre odaadták a 2011-es év lemeze díját – addig szép csendben megérkezett az Amebix visszatérő albuma, a 24 év szünet után megjelent Sonic Mass, amelyet ugyan nem kísért tömeghisztéria, viszont a lemezt meghallgatva tényleg sokan úgy érezhették, hogy megkapták az év albumát. Az Amebix gondoskodott arról, hogy olyan háromnegyed órát adjon, amelyre a sötét és komor zenék kedvelői egytől-egyig elismerően bólogathatnak. A megannyi hatást – punkot, metált, indusztriált – vegyítő monumentális album megjelenése jó alkalom arra, hogy belenézzünk a zenekar múltjába és jelenébe.

A KEZDETEK

1978-ban alapította Rob “The Baron” Miller (basszusgitár/ének) és testvére, Christian “Stig” Miller (gitár) a zenekart, akkor még The Band With No Name néven. Stig a tengerentúli munkából egy gitárral ért haza, mire Rob otthagyta ígéretesnek tűnő katonai kadét pályafutását – igaz, utóbbihoz hozzájárult, hogy egyszer egy amerikai hadosztállyal eltöltött görbe este után takonyrészegen érkezett vissza állomáshelyére, majd egy hét kényszerszabadság után a „Most mi legyen magával, Miller?” kérdésre a „Bassza meg, inkább alapítok egy punk rock zenekart!” válasz érkezett. Bár a hangszerekkel kapcsolatban nem voltak képben akkoriban, volt egy Clive nevű haverjuk, aki rövid ideig basszusgitározott az együttesben, és így emlékszik vissza a korai évekre: „egy vidéki kisvárosban való semmittevésnél sokkal jobb volt játszani egy hangszeren, amit be sem tudsz hangolni.” Ha ez nem lenne elég, említhetjük még Stiget is, aki röhögve vallotta be, hogy a gitárfejen a hangolókulcsok szerinte azért voltak, hogy valami megtartsa a húrokat és úgy nagyjából húsz lejátszott koncert után szólt neki valaki, hogy azokkal tulajdonképpen be is lehet hangolni a hangszert. Manapság ha ilyennel találkozunk, fejvesztve menekülünk, de akkoriban, a hetvenes évek Angliájában tombolt a punk láz, elég lenne csak a világ legnagyobb svindlijét, a Sex Pistolst említenünk, azonban mire beindult az Amebix, már működött a UK Subs, a Discharge, vagy a Crass – és míg a nagy többség az előbb említett Pistolst emeli piedesztálra (persze valahol jogosan), addig a politikailag és társadalmilag érzékeny világnézetet az utóbbiak hozták be.

RÖVID KARRIER

A Crass munkássága mindezek közül is szorosabban köthető az Amebixhez, hiszen az anarcho-punk mozgalom keresztapjai voltak ideológiailag a legnagyobb hatással Baronék eszmei világára, ráadásul Miller – kihasználva, hogy néha bedolgozott egy plymouth-i újságba – a Crass-tagok kezébe nyomott egy hatszámos demót, amelyről egy dal meg is jelent a zenekar által üzemeltetett Crass Records Bullshit Detector válogatásának első részén, 1980-ban. A Bullshit Detector válogatás-sorozatnak elévülhetetlen szerepe volt a brit punk mozgalomban, hiszen olyan neveket hozott a felszínre, mint az 1982-es Bullshit Dector Vol. 2-n a Chumbawamba, vagy a ’84-es harmadik részen a Napalm Death.

A Baron-Stig testvérpár mellett állandóan változó tagságú zenekar rövidke pályafutása alatt három EP-t és két nagylemezt jelentetett meg. No Sanctuary címre keresztelt harmadik anyaguk (ami egy két- és egy négyszámos 7" kislemez után már egy hétszámos 12" volt) felvételei során futottak bele Jello Biafrába, aki akkor még a Dead Kennedys élén járta Angliát és gyorsan le is szerződtette őket legendás Alternative Tentacles kiadójához, ahol 1985-ben jelent meg definitív Amebix-nagylemez, az Arise!.

Mint sok más, később legendává váló zenekar a hardcore punk világában, az Amebix is meglehetősen tiszavirág-életű volt, hiszen tíz év sem adatott meg nekik, mielőtt 1987-ben egy rossz lemezszerződés következtében (a Heavy Metal Records terjesztése olyan rossz volt, hogy Monolith című második stúdiólemezük szinte beszerezhetetlen volt és ez az internet előtti időkben komoly kihatással volt a koncertsorozataikra is) a zenekar egy szarajevói turnézáró fellépés után feloszlott.

EGY LEGENDA (ÚJJÁ)SZÜLETÉSE

A kezdetben komoly hangszeres problémákkal küzdő zenekar egyre inkább hagyta el a klasszikus punk jegyeket, bár magát a stílust is mindig a sötétebb oldaláról közelítette meg. Egyre nagyobb szerepet kapott a szintetizátor, sohasem titkolták a Motörhead és a Killing Joke iránt érzett tiszteletüket és dalaikban egy olyan, komplex, sötét elegy keletkezett, amelyre olyan zenekarok kezdtek el hivatkozni hatásként, mint a Sepultura vagy a Neurosis – arról nem is beszélve, hogy faragatlan, durva zenéjük, nyers, horzsoló hangzásuk eredményeképp nekik tulajdonítják a crust punk elnevezést. Mint sok más úttörő, így az Amebix is halálában vált legendává egy méltatlan, csendes befejezés után. Zenéjük ugyanis meglepően időtálló, szlogenjeik (pl. „No Gods, No Masters”) könnyen ismételhetőek, újrahasznosíthatóak. Nem is beszélve lemezeikről, hiszen az Amebix büszkén jelentheti ki, hogy a vinyl- és CD-bootleggelők egyik leggyakrabban visszatérő termékei voltak különböző anyagaik, pólónyomók zsákszámra gyártották az Amebix bootleg pólókat, megannyi szétszakadt crust punk nadrágot fogott össze egy-egy felvarrójuk, gyakorlatilag Dublintól Varsóig nem volt foglaltház Európában, ahol ilyen-olyan módon ne köszönt volna vissza a zenekar logója, motívumai – elég, ha csak a szintén anarcho-punk színtéren tevékenykedő észak-karolinai Catharsist említjük, amely mindent megtett, hogy az Amebix munkássága életben maradjon. Az Amebix így a feloszlás után is sikeresen maradt mindennapi résztvevője a nemzetközi hardcore punk színtereknek, és 2008-ban, némileg váratlanul újjáalakult.

Baron Miller visszatért a Skye-szigetről, ahol kardkovácsként praktizált, csatlakozott testvére, Stig is, a dobokhoz pedig a jónevű Roy Mayorga érkezett, akit a nagyvilág a Soulfly, Sepultura, Stone Sour hármasból ismer leginkább (de egy ideig Ozzy Osbourne-nak is dobolt). Azt viszont kevesen tudják Mayorgáról, hogy anno abban a New York-i Nausea nevű crust punk zenekarban kezdte, amelynek énekesnője, Amy az Agnostic Front-énekes Roger Miret felesége volt, és amely zenekar elsőszámú hatása természetesen az Amebix volt. Mayorga így meglehetős természetessséggel integrálódhatott be egy újjáalakult, érett zenekarba, sőt ő lett a 24 év szünet után megjelent első friss anyaguk, a sorban különben harmadik nagylemez, a Sonic Mass producer is.

A Sonic Mass egy olyan album lett, amely visszahozza a nyolcvanas évek világát, úgy keverve azt egy kurrens és definitív hangzással, hogy mégis frissnek és újszerűnek hat a műfajban – ahol különben már mindent újra és újra eljátszottak unásig (és ez az állítás talán nem csak erre a stílusra igaz). Egy olyan album, amely érett és értékekkel teli. Azonban, hogy az Amebix újjáalakulásának ne lehessen teljesen pozitív a kicsengése, a sors megint elvett tőlük egy kicsit, mikor 2011 májusában Roy Mayorga kisebb szélütéssel került kórházba a Stone Sour turnéján, és a kezdeti optimizmus után sincs hír arról, hogy folytatódhat-e zenei pályafutása. Mayorga kiválása pedig könnyen jelentheti azt, hogy az Amebix másodszor is méltatlanul áll a földbe – ami már csak azért is a sors igazságtalansága lenne, mert a Sonic Mass abszolút kötelező és meghatározó érték a XXI. század zenéjében.