Tegnap – eredeti terveinket egy friss lelethez igazítva – kiadatlan 1991-es Nirvana-felvételek bemutatásával kezdtük ünnepi cikksorozatunkat, mely Kurt Cobainék legendás Nevermind albumának húszéves jubileumát és az 1991-es paradigmaváltó évet ünnepli ezen a héten. Most következzék az a nyitócikk, amivel eredetileg kezdeni akartunk: a szóban forgó daliás esztendő trendjeinek zanzásított összefoglalása. Mint tudjuk, a popzenei trendek nagyjából húszévente köszönnek vissza az aktuális slágerek, az éppen divatos stílusok hangzásában: retro hullám mindig a kettővel ezelőtti évtized zenéjét hozza felszínre, de ebben persze kulcsszerepe van a zeneiparnak is. 1991 vibráló év volt: számos műfaj jött létre, rengeteg alaplemez született és a lemezkiadók is paradigmaváltáson estek át. 2011-ben természetesen javában reneszánszát éli a kilencvenes évek, az ipar pedig most is átalakulóban van, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Akkor hát tekerjünk vissza 1991-ig!
1991-ben véget ért a nyolcvanas évtized, de ettől még sok szempontból átmeneti időszaknak számított: a mainstreamből jórészt eltűnt az előző évtizedben obligát dobgép-hangzás és szirupos műanyag-szinti, a popslágerek széles palettáról kerültek le, de a videoklipek esztétikája, sőt a popzenei megjelenés úgy általában is még erősen a nyolcvanas évekhez köthető. Nyilvánvalóan a Nirvana és a Pearl Jam őszi-téli sikere késztette radikális szemléletváltásra a kiadókat, és örökre a grunge fűződik első körben az esztendőhöz, de ezek a Seattle-hez köthető ’91-es őszi fejlemények azt még nem befolyásolták, hogy a rockzene vált az új poppá. A Guns N’ Roses dupla dupla LP-je mentette át az előző évtized hedonista metálsikereit, a Metallica fekete albuma alapozta meg a keményebb metálzenék következő évi előretörését (az Egyesült Államokban ebből a lemezből adták el a legtöbb példányt az elmúlt húsz évben – több mint 15 milliót), a funkos Red Hot Chili Peppers a fúziós rockzene útját kövezte ki. A sztárzenekarok táborában a magát rádióbarátra lenyugtató R.E.M. csatlakozott a magát modernizáló U2 mellé, Nagy-Britanniában viszont válogatáslemezekből adták el a legtöbb példányt (no meg enyhén soulos kommersz popzenéből: Simply Red, Seal).
A nagy popsztárok (Michael Jackson, Madonna, Prince, Whitney Houston) hosszú ideig utoljára villantottak. A hiphop végképp szerteágazott (PM Dawn, Ice-T, Cypress Hill, Leaders Of The New School, Del Tha Funkee Homosapien, Naughty By Nature), felbukkant az acid jazz (Galliano, Young Disciples) és az évi lemeztermésen szépen átviláglott, hogy albumérett lett az elektronikus tánczene (The KLF, LFO, The Orb, Orbital, 808 State, Future Sound Of London), a rave-ek pedig már legálisan is tízezres nagyságrendben zajlottak. A gitárzene zajos és lebegő (My Bloody Valentine, Chapterhouse, Slowdive, Swervedriver), zajos és letaglózó (Jesus Lizard, Mudhoney, Melvins), zajos, lebegő és letaglózó volt (Mercury Rev, Flaming Lips – ez utóbbinak ugyan 1991-ben pont nem jött ki lemeze, de a szólógitáros és a producer ekkoriban ugyanaz volt a két zenekarnál). A riot grrrl mozgalommal előrenyomultak a csajbandák (Bikini Kill, Hole, Babes In Toyland, L7). Megszületett a triphop (Massive Attack), a poszt-rock (Slint, kései Talk Talk), valamint a tánczene és rock fúziójának csúcsműve (Primal Scream). Britanniában a baggy beütésű indie volt a trend (EMF, Jesus Jones, The Farm), annyira, hogy ekkor még a Blur is ebben nyomult Leisure című első albumán, az eljövendő britpop csírája akkor még csak nagyon a mélyben volt (Kingmaker, The Real People).
Dömötör Endre
(cikkorozatunk folytatásában az 1991-es év legfontosabb lemezeiről és a Nirvana körüli eseményekről írunk)
