Közeli repülőtér – a trencséni Pohoda fesztivál

Júliusi interjúink (Portishead, The Ting Tings, Big Boi) után most folytatjuk a nyár első felének fesztiváljain készült anyagaink bemutatását – a zágrábi INmusicról szóló beszámolónk után jöjjön a trencséni Pohoda, melynek idei kínálatában a Portishead, a Pulp, a Madness és Moby mellett olyanok is szerepeltek, mint a Battles, a dEUS, a Lamb, Imogen Heap vagy M.I.A. Ez a legjelentősebb szlovákiai fesztivál, most rendezték meg 15. alkalommal, rengeteget fejlődött 1997-es indulás óta. Az első éveiben a  trencséni vásárváros és egy lepukkantabb – stadionnak csak jó szándékkal nevezhető – építmény adott neki otthont, de 2004-re a Pohoda jócskán kinőtte ezt az addig tökéletesnek bizonyult helyszín-összeállítást, és a város másik végétől nyolc kilométerre lévő repülőtér területére költözött.

A választás tökéletesnek bizonyult: a hatalmas területen két nagyszínpad, két közepes – ám még így is nagynak számító – színpad, valamint néhány kisebb pódium kapott helyet. Az azonos méretű színpadokon óránként váltogatva kezdődnek a koncertek, tehát amíg az egyiken épp megy a műsor, addig a másikon könnyedén, elég időt hagyva, profin beállhat a soron következő zenekar. E megoldás eredményeként az első hangtól az utolsóig tökéletes hangzásúak a koncertek, és nem kell rendre a negyedik számig várni arra, hogy valami jól szóljon. Nem mellékesen pedig azon sem kell gondolkodni, hogy melyik zenekart is akarja megnézni az ember, hanem a koncert után egyszerűen csak végig kell sétálni egy leszállópályán a másik színpadig. Választani maximum csak ott kell, hogy nagy zenekar, épp a csúcs felé haladó, vagy a piacon egy polccal lentebb elhelyezkedő, esetleg a nagyközönség számára teljesen ismeretlen együttes koncertje tűnik-e érdekesebbnek. Na meg azt, hogy milyen stílus érdekel minket, merthogy abból is van bőven, a világzenétől az indie-n át az elektronikus dolgokig szinte minden.

Az idei háromnapos fesztivál első estéjén, július 8-án csütörtökön csak néhány koncert és egy táncelőadás volt hivatott megteremteni a fesztiválhangulatot. Ennek két fő motorja Boban Marković – ezúttal a romániai Fanfare Ciocarliával közösen Balkan Brass Battle néven – adott pánbalkán koncertje, valamint az este fő fellépője, Moby volt. Utóbbi a szélfútta és elég gyengécskére sikerült soproni koncertjéhez képest ezúttal egy fokkal erősebb műsorral állt elő, és egy-két lassabb tételt leszámítva rendesen meg is táncoltatta a bulizni vágyókat. Ez a nap – illetve este – tényleg csak felvezetésnek számított, és ez rendben is volt így, hiszen a következő 48 óra történései bemelegítés nélkül sok gyomrot megfeküdtek volna.

A pénteki napon a mexikói Molotov, a japán Tokyo Ska Paradise Orchestra, valamint a belga art-rock szentség, a dEUS után egyértelműen a Battles koncertje volt a legizgalmasabb. A New York-i trió elképesztően erős matekrock-órájára teljes teltház gyűlt össze a lelátókkal körülölelt Slovenska Sporitelna Arena nevű színpadnál, a közönség soraiban olyan illusztris vendégekkel, mint például az éjszaka folyamán szintén fellépő Lou Rhodes (az angol Lamb énekesnője), akinek tekintetéből egyértelműen leszűrhető volt az elégedettség az amerikai kísérletezők munkájának hallatán. A Battles igazán színpadias, az énekeseket pusztán kivetítőről, az éneket pedig samplerről toló zenekar élőben még sokkal meggyőzőbb, mint audioformátumban. Akárcsak a nemrég Budapesten is járt kongói Staff Benda Bilili: a mozgássérültekből álló zenekar életigenléstől duzzadó bluesos, rockos afrikai zenéje és a színpadon felsorakozó kerekesszékekben helyet foglaló, vagy épp mankóikra támaszkodó zenészekből áradó öröm és vidámság mindenki számára példaértékű lehet, mindamellett, hogy rendkívüli módon szórakoztató (a rockos elemet a zenekar egyetlen húsz év körüli tagja, az ép és egészséges Roger Landu képviseli konzervdobozból készült satonge nevű egyhúros hangszerével, melynek éles magas hangja elektromosan kierősítve bármilyen visító szólógitárral felveszi a versenyt – és Roger szinte végig is szólózza a számokat).

Az augusztusban a Szigetre is eljutó Pulp koncertjével kapcsolatban előre borítékolható volt a tökéletes jelző, ám amit a teltháznyi ember ezen az estén kapott, az minden képzeletet felülmúlt. Az énekes Jarvis Cocker pontosan az a fajta frontember, akiről minden koncertzenekar álmodik. Egy másodperc szünet nélkül folyamatosan tolta a hülyeséget, illegette magát, viccelődött, ugrált, verset mondott, borozgatott – és persze énekelt is. A legelső számnak választott Do You Remember The First Time?, majd az azt követő Monday Morning, a Something Changed és a Disco 2000 olyan erős kezdés volt, hogy ha itt vége lett volna a koncertnek, már akkor is mindenki elégedetten távozott volna, de szerencsére jött még legalább fétucat szám, köztük a Babies és a monumentális This Is Hardcore, aztán még a ráadásban előadott Common People is.

Közben a kifutó másik végén felépült a brit multiinstrumentalista-dalszerző-énekesnő Imogen Heap díszlete – középen egy LED-ekkel telepakolt hatalmas fehér fával –, kikerültek a színpadra a művésznő kütyüi, az átlátszó versenyzongorának álcázott elektromos billentyűs, a kalimba és a ki tudja még milyen elképesztő hangszerek, vagy hangszernek szánt tárgyak sora. Imogen kijött a színpadra, elkezdte a műsorát, de mivel az egyik loopolás nem sikerült jól, mosolyogva elnézést kért, megkért mindenkit, hogy felejtsék el, hogy őt most itt látták, méltóságteljesen levonult, aztán újra színpadra lépett, majd ismét elkezdte a koncertet. Samplerek zaja, bejátszott, élőben felvett loopok, borospohár csuklóra szerelt mikrofonnal rögzített nyikorgása – ezek mind-mind ugyanolyan fontos kellékei egy Imogen Heap-koncertnek, mint az énekesnő gyönyörű hangja és magával ragadó személyisége, mellyel a leggyámoltalanabb nézőt is rávette a hatalmas közös éneklésre a Just For Now című dal unplugged/a capella verziójában, ahol a közönség töltötte be a loopok szerepét. Igazi varázslás volt az egész koncert és tökéletes felvezetés a Lamb fellépéséhez. Igaz a kettő között a túlvégen még beköszönt a Madness is, sikerrel fokozva tovább a Pulp által beindított bulihangulatot.

A Lamb éjjel egykor kezdett. Ha az ember jó helyről akarta végig élvezni az előadást, érdemes volt korábban odaérni a színpad elé, ugyanis hatalmas volt az érdeklődés, hiszen a 2009-ben újjáalakult manchesteri triphop zenekar két évvel ezelőtti pohodás koncertje egy szerencsétlen tragédia miatt meghiúsult (a 2009-es festiválon egy vihar következtében egy sátor összeomlott, ketten életüket vesztették). Erről egyébként a zenekar is megemlékezett, és duplán is odatették magukat. A színpad technikai okok miatti pár perces elnémulását stagedivinggal és szörfözéssel ünneplő Andy Barlow és a most is visszafogottan varázslatos Lou Rhodes együttese leginkább a nemrég megjelent 5 című lemezre építkezett, amelyről a kezdő dal, az Another Language után elhangzott például a Strong The Root, a She Walks és a Butterfly Effect is, aztán persze jöttek a régi nagy slágerek is (Gabriel, Gorecki stb.). Tökéletes zárása volt ez egy hihetetlenül élménydús napnak.

A harmadik és egyben utolsó napon, szombaton aztán inkább a kisszínpadokon fellépő kisebb zenekarokra figyeltünk, olyanokra, mint az eklektikus, játékos zenét játszó izraeli Ofrin és a szintén izraeli, de klezmeresebb hangzású Oi Division, a hazánkat képviselő Söndörgő, a cseh WWW vagy a Dva, illetve a hazai pályán játszó, szlovákiai magyar zenészek alkotta elbűvölő dunaszerdahelyi Gwerkova, akik ugyancsak megérdemelték, hogy megmutathassák magukat a hálás közönségnek. Persze erre az estére is jutott nagykoncert, például a Srí Lanka-i szülők gyermekeként Angliában világra jött M.I.A., aki nem feledve gyökereit a koncert elején a hindu kultúrára jellemző női kórust idéző intróval és Ardzsúna történetét elmesélő vetítéssel rukkolt elő, majd váltott át politikai jellegű, a tamil tigrisek mellett is hitet tevő – egyébiránt mérhetetlenül szórakoztató – showműsorra. A kezdő Galang, majd az azt követő Sunshowers csattogó, durrogó hangorkánja közepette még az árokban dolgozó fotósok is epizódszerephez jutottak, amikor Maya megengedte nekik, hogy a színpadon is fényképezzenek. A biodíszletnek köszönhetően ritka jó színpadkép állt össze így.

A fesztiválprogramra végül a Portishead tette fel a koronát: a Balaton Soundon előadotthoz képest két számmal kevesebbet játszó zenekar tökéletes ívű koncertje a kezdő Silence-től a ráadásban összekötött Roads/We Carry On kettősig méltó zárása volt a régió egyik leginnovatívabb és legizgalmasabb fesztiváljának. Mély nyomot hagyott mindenkiben.

fotók: Bakó Gyula

szöveg: Rába Géza

http://www.pohodafestival.sk