Miles Kane: Colour Of The Trap

2011.08.02. 09:03, -recorder-

(Columbia/Sony, 2011)

Miles Kane eddig a másik srác volt a Last Shadow Puppetsből. Ennek azonban vége. Debütáló szólólemeze után a liverpooli zenész az egyik fiatal brit dalszerző-előadó lett, akire érdemes odafigyelni. Kane 18 évesen, 2004-ben gitárosként kezdte a Little Flames nevű öttagú zenekarban (amely ugyanonnan indult, ahonnan a Coral – a Liverpoollal átellenben, a Mersey torkolatának túloldalán, a Wirral-félszigeten fekvő Hoylake-ből), ám az, hogy igazán tehetséges dalszerző, zenész és frontember, még első saját együttesében, a 2007 közepén feloszló Little Flames tagjaiból alakított Rascals trióban sem derült ki igazán, bár itt már volt egy-két kifejezetten jó pillanata. Miles Kane már 2006-ban együtt turnézott a vele egykorú Arctic Monkeys-fiúkkal (akik a turné végén még a Put Your Dukes Up John című Little Flames-számot is feldolgozták Leave Before The Lights Come On maxijuk bónuszdalaként, Kane pedig vendéggitározhatott a 2007-es Favourite Worst Nightmare album zárószámában), és a sheffieldi négyes vezérével, Alex Turnerrel közös barátságból – meg persze a közös zenei elképzelésekből – született a Last Shadow Puppets. A hatvanas éveket megidéző projekt 2008-as The Age Of Understatement albumát nagyon jól fogadta mind a közönség és a kritika, de Kane-t mindig, mint a másik srácot emlegették. Az ugyanabban az évben megjelent Rascals-albumra, a Rascalize-ra sem figyeltek eléggé oda, így a trió 2009-es feloszlatása után a frontember szólópályára lépett.

Miles Kane első saját nagylemezére ügyesen csipegetett össze mindenfélét, ám az album több, mint ügyes idézetgyűjtemény, zsáner- és gesztusparádé. A Colour Of The Trap nem merül ki abban, hogy egyszerre juttatja eszünkbe a hatvanas éveket (a beatet és a Motownt), a hetveneseket (a glam rockot), az Oasist, a már a Last Shadow Puppets és az Arctic Monkeys által is gyakran citált Coralt, és persze magát a Last Shadow Puppetst meg az Arctic Monkeyst (Alex Turner három dalban társzerző!). Nem csak arról szól, hogy jól szól (persze arról is, hiszen erős a producergárda: a többek közt Franz Ferdinand- és Kills-lemezekről is ismerős Dan Carey mellett a basszistaként és egy dalban társszerzőként is besegítő Super Furry Animals-főnök Gruff Rhys és az amerikai sztárproducer Dan The Automator is belenyúlt a hangzásba). A lemez leginkább arról szól, hogy a fiatal Paul McCartney-ra emlékeztető Miles Kane saját értékén jó szerző-előadó, egyszerűbben: hogy jó számokat írt. Olyanokat, mint az őrült producer-zsenit, Joe Meeket idéző, ellenállhatatlan gitártémával kényeztető Rearrange kislemezdal, a táncba hívó „papapázó” Quicksand (melyben további közreműködőként Corrine Bailey-Rae és Eugene McGuinness vokálozik) , a Clémence Poésy francia színésznővel felvett Happenstance duett, vagy a glam beütésű Come Closer. A végén már csak egy igazi sztárvendéget kell megemlítenünk: Noel Gallaghert, aki a My Fantasy című számban énekel – lemezen először az Oasis feloszlása óta.